8. Fejezet - Normális élet?

Sziasztok! El sem hiszem, hogy már a 8. Fejezetnél járunk! Ahogyan láttam a 348 oldalmegjelenítést nagyon boldoggá tett! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket ez a fejezet is, véleményeteket szívesem fogadom! :) 
U.I: Ha akad olyan olvasó, akinek wattpad-en kényelmesebb lenne olvasni itt a link. Mivel később készítettem folyamatosan kerülnek fel rá az eddigi bejegyzések, amik itt már fent vannak. 
Jó olvasást! :) 

Nemes egyszerűséggel belöktem magam előtt az ajtót és a nappalin keresztül a szobámba siettem. Előkaptam egy nagyobb bőröndöt, amibe beledobáltam az összes cuccom és pár családi fotót, mivel minden nem fért volna bele. Még azelőtt le akartam lépni Portlandből, mielőtt valaki megtudja, hogy kiengedtek az intézetből. Egyszerűen csak távol akartam lenni ettől az egésztől, normális életet szeretnék élni. Eleinte az volt a tervem, hogy visszamegyek San Franciscóba a nagyszüleimhez, de rá kellett jönnöm, hogy miért is jöttem el. Nem nekem való az, hogy ápolgassam a nagymamám és papát támogassam lelkileg, hogy ne omoljon össze mama miatt. Saját életet szeretnék élni, olyat, amilyet én szeretnék, amiben csak én döntök és senki más. A bőröndöt betettem a csomagtartóba és a legközelebbi hotelig vezettem. Nem tudok úgy vezetni és gondolkozni, hogy közben kavarognak a gondolataim, ezt tiszta fejjel kell eldöntenem. Behúztam a bőröndöt az ajtón és kértem egy szobakulcsot. Gondolatban reménykedtem, hogy ez a hotel nem olyan lesz, mint legutóbb, reméltem, hogy itt nem fog „üldözni” az a furcsa arc. Egyenesen a szobámba mentem, közben végig a földet pásztáztam tekintetemmel, nem akartam felnézni, bár elhatároztam magamban, hogy többet nem veszek tudomást ilyenekről még tartottam tőle, hogy előjön valahol. Ledobtam a bőröndöt az ágyra és a fürdőbe mentem. Nem láttam tisztán a dolgokat, de abban biztos voltam, hogy nem lehetek többet ugyan az a Stella Easel, aki eddig voltam, már csak Stella marad, akinek fogalma sincs róla, hogy ki ő. Gondolatban ostromoltam magam, amiért elvesztettem egy szuper állást, remek munkatársakat és egy otthonos házat a buta képzeletem miatt, ami folyamatosan félrevezet. A szekrényben találtam egy ollót, ami tökéletesen meg fog felelni a célomra. Mindenhogyan meg kell változnom, kívülről- belülről, ehhez pedig az első lépés az lesz, hogy „megszabadulok” a védjegyemtől, a hosszú hajamtól. Eleinte össze-vissza vagdostam az ollóval, majd próbáltam valami formát kialakítani a hajamnak. Jó gondolatelterelés volt, egy percig mintha minden gondom elszállt volna, nem törődtem semmivel, csak magammal. Elég hamar kész lettem, amikor is úgy gondoltam eleget vágtam hosszú hajamból. Mikor belenéztem a tükörbe egy teljesen más lány nézett rám vissza, mint amire számítottam. Sokkal jobban sikerült. Lezuhanyoztam, lemostam magamról mindent, ami a régi életem jelentette. Teljesen meg akarok változni, elfelejteni, ami eddig történt, minden olyan dolgot, ami rossz volt és ami jó, mindent. Egy törölközőt tekertem magam köré és kiléptem a szobába. Fogalmam sincs miért pakoltam össze a régi házból, mindent ki kellett volna dobnom, de sebaj, attól még ezt fogom tenni. Egyetlen ruhát hagytam meg a régiekből, amit gyorsan fel is kaptam magamra. 

Még egyszer utoljára megnéztem a régi képeim, majd visszatettem a bőröndbe. Behúztam a cipzárt és az ágy alá tettem, ugyanis amit szeretnék vele tenni csak holnap fogom megcsinálni. Ledobtam magam az ágyra, percekig csak a plafont bámultam. Élveztem, hogy nem csinálok semmit, hogy nincs semmire gondom, de tudom, hogy nem sokáig élvezhetem ezt, hamarosan újabb vihar jön majd, ami mindent fel fog bolygatni és mindent a feje tetejére fog fordulni. Ahogy végigsöpört ez a gondolat a fejemben valaki kopogott az ajtón. Nem vártam senkit, ezért mielőtt kinyitottam volna az ajtót kinéztem azon a bizonyos kis lyukon, amin keresztül mindent tudni lehet. Megakadt a torkomban a levegő, amikor megláttam Nicket és Griffin nyomozót az ajtó előtt türelmesen várni. Vajon honnan tudták, hogy itt vagyok? És hogy találtak meg ilyen gyorsan? Mindenesetre végig kell gondolnom, hogy mit fogok nekik mondani, semmiképpen nem tudhatják, hogy én vagyok az, hiszen ezért vágtam le a hajam, nem hiába fosztottam meg magam a legnagyobb kincsemtől. Összeszedtem a gondolataim és kinyitottam az ajtót. Látszólag meglepte a nyomozókat, hogy nem az nyitott ajtót, akire vártak, vagyis az, de ők ezt nem tudják.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon.

- Igen, Stella Easel-t keressük. – szólalt meg Griffin nyomozó.

- Hogy kit? – tetettem a hülyét.

- Bemehetnénk? – kérdezte Nick.

- Persze. – nyitottam ki az ajtót teljesen.

Szerencsére mindent időben elpakoltam magam után minden holmim, szóval nyugodtan körbenézhetnek, de azért reménykedtem benne, hogy az ágyam alá nem fognak benézni. De miért is néznének be az ágy alá? A lepedő egészen a földig húzódik, így takarja az alatta rejtőző „titkokat”.

- Név nélkül bérelte ki a szobát, megtudhatjuk a nevét és a pontos lakcímét? – kérdezte Nick.

- Elnézést, de valami gond van? – emeltem fel a szemöldököm.

- Nincs, csak egy lány után kutatunk és szeretnénk megtudni, hogy hol van. – válaszolt Griffin nyomozó.

- És nekem honnan kellene ezt tudnom? A hotelban nem kötelező megadnom a nevem, ha nem szeretném és csak egy napra vettem ki a szobát, holnap reggel már indulok. – hadartam.

- Miért utazott ide? Bár bőröndöt és egyebet nem látok…  - nézett körbe a szobában Nick.

Ekkor tudatosult bennem, hogy ő egy nagyon jó nyomozó, nem lesz könnyű átvernem őt, de sokáig tudom húzni az időt.

- A nővéremhez jöttem látogatóba. – válaszoltam tömören, bár nővérem nincs.

- Hol lakik a nővére? – kérdezi Griffin nyomozó, vagyis szerintem már hívhatom Hank-nek, legalábbis a gondolatomban biztos.

- Pontos címét sajnos nem tudom, nem vagyok jártas Portlandben. – erőltetek magamra egy mosolyt.

- Hol lakik? – kérdezi Nick.

- Madfordban. – vágom rá az első várost, ami az eszembe jutott.

- Arra nem vagyunk jártasak… - mondja Hank.

- Pedig nagyon szép kis város, ha arra járnak mindenképp nézzenek körbe, sok látnivaló van, persze ne számítsanak Eiffel toronyra vagy Big Ben-re, csak egy kis várra és egyébre. – terelem el a szót.

- Rendben, észben tartjuk. – mosolyog rám Nick.

- Miért keresik azt a lányt? – csúszik ki a számon.

- Mert az egyik társunk volt és szeretnénk őt megtalálni, nehéz időket él át és szüksége van a segítségünkre. – néz mélyen a szemembe Nick.

Megremegtek a térdeim, olyan tekintete van, mintha átlátna rajtam, mintha tudná, hogy ki is vagyok valójában és belement a buta játékomba. Utoljára az elmegyógyintézetben láttam ilyen, vagy ehhez hasonló tekintetet a szőke nőnél, aki Nick után jött be hozzám. Különös emberek vannak itt, ezért is fogok elsősorban elmenni innen.

- Miből gondolják? – emelem fel a szemöldököm.

- Tudjuk. – vágja rá Hank.

- Nos, én még soha életemben nem hallottam ezt a nevet, de ha valamit esetleg észreveszek, vagy látok fel fogom hívni magukat! – mosolygok rájuk és az ajtó felé sétáltam.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy mit tettem, amikor megfogtam a kilincset. Jóval előttük jártam, Nicknek kellett volna ez a szöveget elmondani, „ha valami furcsa dolgot észlel, vagy lát kérem hívjon fel minket”, de én megelőztem ezzel, így tisztán kimondtam előtte, hogy tudom miről beszél és azt is, hogy mi fog következni. A tekintetükből a legrosszabbat olvastam le, tudják, tisztán látszik rajtuk, hogy tudják, elszúrtam…

- Rendben, köszönjük! – mosolygott Hank.

Kisétáltak a szobából, én pedig hangosan becsaptam utánuk az ajtót. Most már biztos, hogy el kell tűnnöm innen. Nem is pazaroltam tovább az időt, a bőröndömben lapuló hátizsákba tettem a telefonom, pénztárcám és kimentem a szobából. Bezártam magam mögött az ajtót, majd a lifthez sétáltam. Magam mögé néztem, hogy nincs-e mögöttem senki, vagy inkább nem követ-e senki. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem beléptem a kis helyiségbe. Egészen a földszintig lifteztem, amikor egy halk csengő jelezte, hogy megérkeztem kiléptem és egyenesen a recepciós pulthoz siettem.

- Máris távozik? – kérdezte értetlenkedve az alkalmazott fiú, amikor letettem a kulcsot a pultra.

- Igen. – bólintottam.

Miután megmondta, hogy mennyivel tartozok letettem a kért összeget és kisétáltam a hotelból. Fogalmam sem volt, hogy hova kellene mennem, de egy dologban biztos voltam, hogy busszal fogok menni. Sokáig gyűjtöttem az autómra, most mégsem vihetem magammal. Szerettem ezt az autót, talán többet nem is fogok olyan járműt találni, amelyik ennyire a szívemhez nőtt volna, de muszáj róla lemondanom, nem tehetek mást, csak így tudok nyomtalanul eltűnni. A buszmegálló nem volt messze a hoteltól, úgy 10 perc sétára lehetett, de sötétben ezt a távot megtenni elég ijesztő volt úgy, hogy senki sem volt velem. A buszmegállóban senki sem állt, a táblához sétáltam, amely mutatja a legközelebb induló buszt, ami Texasba megy. Kezdésnek nem lesz rossz. A táskámban kezdtem kotorászni a pénztárcám után, amikor valaki megfogtam a derekam és felemelt a talajról. Felsikítottam a hirtelen ért meglepetésről, de egy másik kéz a számra tapadt. A táskám egy kisebb puffanással ért földet, amit ha jól hallottam valaki fel is vett, de nem láttam, mert az illető, aki a derekam fogta már vitt is az ellenkező irányba. Egy fekete autó hátsó ülésére dobott, ijedten másztam a másik felére és néztem fel a „támadóimra”, de nem hittem a szememnek, amikor Nick és Hank állt az autó ajtajában.

- Van, ami elől nem futhatsz el, Stella. – szólalt meg Nick.

- Te ezt nem érted! – vágtam hozzá idegesen.

- De nagyon is értem, jobban, mint gondolnád. – vet ellent a kijelentésemnek.

- Miért nem jöttetek oda, hogy tartsak veletek? Miért kellett rám hozni a szívbajt? – kérdezem háborogva.

- Azok után, hogy letagadtad ki vagy gondoltuk nem szívesen jönnél velünk. – mondta ezúttal Hank.

- Jól gondoltátok, most sem szívesen megyek veletek! – forgattam meg a szemem. – Nyomozó létetekre képesek voltatok elhurcolni a buszmegállóból? – tettem hozzá hitetlenül a kérdésem.

- Most nem nyomozóként vagyok itt. – közli velem Nick.

- Szuper, egyre jobb! – dünnyögöm. – És most? – vetem fel a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott.

Miért nem hagytak elmenni Texasba? Megkönnyítették volna vele az életem és az övéket is. Mi értelme volt levágnom a hajam, ha ugyan úgy felismernek? Annyira buta vagyok, hogy az már fáj….

- Elviszünk innen egy biztos helyre. – néz Hank Nickre.

- Oké és az hol is van? – kérdezem értetlenül.

- Nálam. – mondja Nick olyan „ez egyértelmű” stílusban. – Egyébként tetszik a hajad. – teszi hozzá egy kaján vigyorral az arcán.

- Kösz, bár elégedettebb lettem volna, ha elmehettem volna. – motyogtam.

- Hova mentél volna? – kérdezi kíváncsian Hank.

- Nem mondom meg! – tettem karba a kezem.

Hank elnevette magát, ahogy Nick is. Bosszantott, hogy ennyire nevetségesnek gondolnak, pedig én halálosan komoly arcot vágtam és komolyan is gondoltam, amit mondtam. Miért mondanám el nekik azt a helyet, ahol soha nem keresne senki és ott kezdhetnék új életet? Nem is értem….

- Nevessetek csak… - motyogom.

- Ne haragudj, de ez tényleg jó volt. – nevet tovább Nick.

- Meddig fogunk még itt ülni? Kezdek fáradt lenni, már ha észrevettétek nem rég kerültem ki egy mocskos intézetből és kiestek a napok, amiket ott töltöttem, szóval mehetnénk? – sürgettem őket.

- Persze, már indulunk is. – bólint Nick.

Miután beült Hank a kormány mögé, Nick pedig mellé a kezem észrevétlenül az ajtó kilincsére csúsztattam és miközben ők bekötötték magukat kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Nem gondolkoztam, eszeveszett tempóban kezdtem rohanni vissza a buszmegállóba. A busz már beállt, de intettem, hogy várjon meg, amit meglepő módon meg is tett. Fellépkedtem a lépcsőn és leültem az első ülésre.

- Szépségem, jegy nélkül nem megyünk sehova! – szólt oda nekem a sofőr.

- Megkeresem a pénztárcám, induljon már! – kiabáltam rá.

Meghökkent a széken, majd becsukta az ajtót és elindultunk. Fogalmam sem volt, hogy miből fogom kifizetni a jegy árát, hiszen az autóba hagytam a táskám. Eltelt 10 perc én pedig még mindig tanácstalanul ültem az ülésen.

- Nos, hova szeretne jegyet venni? – szólalt meg a sofőr.

- Texasba. – mondtam.

- Pénz? – nyújtotta a kezét.

- Nincs nálam pénz. – néztem le a földre.

- Akkor le kell szállnia. – rántott vállat és lassítani kezdett.

- Ne! Kérem! – álltam fel és odasiettem mellé. – Nagy bajban vagyok, bármit megtennék, hogy elvigyen Texasba! – fogtam könyörgőre a dolgot.

- Bármit? – emelte fel a szemöldökét.

- Az illem keretein belül. – jelentettem ki.

- Ért a gyerekekhez? – sóhajtott.

- Igen. – válaszoltam értetlenül.

- Van egy ott hátul, egy fiatal nő vigyáz rá, de nem passzol valahogy a kezébe az a gyerek. – biccent a busz hátulja felé. – Elviszem ingyen, ha hátramegy és elhallgatatja végre azt a gyereket! – kiabál, hogy hátra is hallják.

- Ennyi lenne? – nevetek fel. – Simán menni fog. – teszem hozzá.

Hátrasétálok a buszon és leülök a nő mellé. Idegenkedik tőlem, amit meg is értek, de hallotta a busz sofőrjét, akinek a türelme már fogytán van, ezért közelebb hozta hozzám a gyermeket, aki alig múlt el 5 hónapos. Őszintén szólva még sosem volt a kezemben ilyen kicsi baba, de muszáj volt belemennem, hogy elvigyen innen messzire a sofőr.   

NICK SZEMSZÖGE

Futottam utána, néztem, ahogy elindul a busz, amire felszállt. Reménytelenség töltött el, hogy soha többet nem fogom látni, hogy nem tudom elmondani neki az igazságot az életéről. El kellett volna neki mondanom, hogy olyan vagyok, mint ő, Grimm. Nem őrült meg, tudom milyen érzés, amikor először meglátod a szörnyet az emberekben és nem tudod hova tenni, képzelődésnek gondolod, de Stellának segítségre van szüksége. Hank futott mellém, kifújta a levegőt, amikor látta, hogy egyre távolodik a busz, amire felszállt Stella.

- Elment. – állapítja meg.

- Meg fogom találni. – jelentem ki.

Odasétáltam az oszlophoz, amire fel vannak tüntetve a buszok indulása és érkezése. Leolvastam, hogy melyik busz megy most pontosan, de amikor megláttam, hogy Texasba megy megakadt a tüdőmbe a levegő. Meg kell állítanom azt a buszt. Ez volt az első gondolatom, mielőtt Hank felé fordultam volna.

- Hívd fel a buszállomást, hogy állítsák meg a buszt, ami most indult el Texasba! – mondom sürgetően.

- Texasba? – kérdezi meglepetten.

- Igen, siess, nem érhet ki a városból! – sürgetem jobban.

Tudom, hogy Stella bajban van, hiszen a vacsoránk napján megharapta egy vérszívó, amit Rosalee-tól tudok. Jó helyre ment, megkapta a megfelelő orvosságot, de nem tudta ápolni a kezét, magát, ezért is kell őt megkeresnem, mielőtt késő lenne és végleg olyanná változna. Nem követett el bűncselekményt a srác, aki megharapta, ha mégis nem csukhatnám le azért, mert megharapott egy lányt, hogy olyan legyen, mint ő, úgysem hinnének nekem. Egy dolgot már megtanultam Grimm életem alatt, soha ne beszéljek senkinek a látottakról, mert nem értenék meg. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam Rosalee-t, miközben reménykedtem benne, hogy még a fűszerüzletben lesz.

- Nick? – szólt bele a telefonba.

- Rosalee, Stella felszállt egy buszra egyenesen Texasba megy, de meg fogjuk állítani őt. – hadartam a telefonba.

- Bekente a kezét és bevette a tablettát, amit adtam neki? – kérdezi nyugodt hangon.

- Nem és fogalmam sincs, hogy hol vannak, már kerestem a házában de nem találtam sehol… - mondom már teljesen pánikban.

- Nyugodj meg Nick, ha minden igaz még nem késő, ugyanis a vérszívó méregnek kell legalább 1 hét, hogy elkezdjen hatni, az átváltozás pedig kerek egy hónap kínszenvedés. – mondja, de ezzel egyáltalán nem nyugtat meg sőt, csak még jobban ideges lettem.  

- Tudnál még abból a valamiből hozni? – kérdezem, miután beültem az autóba, mivel Hank intett, hogy menjünk.

- Persze, csak mondd, hogy hova vigyem. – mondja még mindig nyugodtan Rosalee.

- Majd mi a fűszerüzletbe visszük Stellát. – jelentem ki.

- Rendben. – ért velem egyet, majd leteszi a telefont.

- Nick, beszéltem a buszvezetővel, aki a Texasba tartó busz sofőrje. Pár méterrel vannak Portlandtől, a lelkére kötöttem, hogy semmiképpen ne azt mondja, hogy a rendőrség miatt állnak meg, csak annyit fog mondani az utasoknak, hogy defektet kaptak és nemsoká jön a pótbusz. – magyarázta, miközben  kivezet a városból.

- Nagyon helyes. – motyogom.

Hank ezután nem mondott semmit, csend telepedett le közénk. Tudta, hogy most nagyon feszült vagyok és nem tudnék vele úgy beszélgetni, ahogy ő gondolja. Már rég óta társak vagyunk, teljesen és feltétel nélkül bízunk egymásban, egyedül ő tudja, hogy mi is vagyok tulajdonképpen, na meg persze Rosalee, aki egy rőtbundás. Hogy is hagyhatnám ki Monroe-t, akivel egy nyomozás során találkoztunk, ő is a „keverékek” csoportjába tartozik, azon belül is dúvad. Ők azok az emberek, akik mindig mellettem állnak és mindenben segítenek és nem kérnek érte semmit. Belemerültem a gondolatomba, fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani Stellának, amikor felmegyek a buszra és megkérem – szándékosan az előbbi incidens után –, hogy jöjjön velünk.  Talán azt fogom mondani, hogy a sérülése miatt kell velem jönnie, ami igaz is lenne, de főként azért nem engedhetem el, mert Grimm és nem tudja, hogy az. Ez veszélyes rá nézve és a „gonosz emberek” könnyen ki tudják ezt a képességet használni, főleg, ha az ember semmiről nem tud. Nem szeretném, hogy Stella rossz társaságba keveredjen, ahhoz túl jónak tűnik, bár a hirtelen stílusváltása miatt eléggé megváltozott. Nem kellene ilyeneket gondolnom, de még rövidebb hajjal is ugyan olyan jól néz ki, mint eddig, de ezt persze nem hangoztatom, legalábbis Juliette nem nézné jó szemmel… Hank hangja szakított ki eddigi gondolkodásomból.

- Nick, ott a busz! – mutat előre, miközben lassít.

- Szuper! – csapom össze a kezem.

Kiszálltam az autóból, magam után hangosan becsaptam az ajtót és elindultam a busz felé. A sofőr kinyitotta az ajtót, majd felléptem a kivilágított buszra. Tekintetemmel egy személyt kerestem, Stellát. Összefonódott a tekintetünk, de az arcán csupán rémültség ült semmi más. Megvárta, ameddig odasétálok mellé, aztán felnézett rám.

- Miért nem engedsz el? – kérdezte halkan.

- Mert segítenem kell neked. – guggoltam le mellé, hogy egy szintben legyen a fejünk és a szemébe tudjak nézni. – Miután segítettem neked ígérem, hogy oda mész, ahova akarsz. – néztem a szemébe.

Tétovázott, láttam rajta, hogy nem biztos benne, hogy velem kellene jönnie, de bíznia kellene bennem, hiszen tényleg csak segíteni akarok neki. Ha ezt most nem teszem meg és Texasban változik vérszívóvá, ami egyébként egy olyan faj, ami vérből táplálkozik és durva gyilkoló gép lehet belőle, nem lesz mellette senki, aki meg tudná érteni mi történik vele, ezért elfajulhatnak a dolgok. Félve nézett bele a szemembe, mintha tartana attól, hogy átverem, pedig semmi okom nem lenne rá, hiszen nemrég még társak voltunk a rendőrségen, ahonnan a kerti incidens után elbocsájtották. Nem is értem, hogy miért, hiszen nem tett semmi törvénybe ütközőt, csak megvédte magát, tudtommal.

- Rendben. – mondta ki végül.

Felálltam és vártam, hogy elköszönjön a mellette ülő nőtől és kisbabától, akivel látszólag jó viszonyt ápolt. Az első ajtóhoz sétáltunk, megálltam a sofőr mellett, hogy megmagyarázzam miért is kellett neki valójában megállnia félút előtt.

- Köszönöm, hogy megszakította miattunk az utat és elnézést a félreértésért, de ez a lány éppen egy szemtanú egy gyilkosságban. – találtam ki egy jó indokot, bár nem vagyok jártas a hazugságokban.

- Semmiség, amúgy sem vett jegyet a hölgy. – nézett bosszúsan Stellára, aki lehajtotta a fejét.

- Mindenestre köszönöm és elnézést, viszlát! – intettem, majd megragadtam Stella karját és lehúztam őt a buszról. – Nem vettél jegyet? – ostromoltam rögtön, miután leszálltunk.

- Nem, az autóban maradt a táskám és az „amúgy sem vett jegyet” buszsofőr ingyen elvitt volna, ha vigyázok, vagyis csendben tartom a gyerek, aki mellett ültem. – magyarázza ki magát bosszankodva.

- Nem tudom kinek higgyek… - mondtam halkan.

- Pft… - fújtatott egyet.

- Ezt mire véljem? – emeltem meg a szemöldököm.

Válaszul csak megrántotta a vállát, bár a sötétben nem lehetett jól látni. Hank az autóban várt, már tanultam az előző esetből kinyitottam Stella előtt az ajtót, majd megvártam, hogy beüljön és becsusszantam mellé.

- Hello Stella! – motyogott Hank.

- Ö… Hello. – motyogott Stella.

Hank nem kérdezett semmit, nem is szólalt meg, csak beindította a motort és elindult.