3. Fejezet - Őrült

Ismét ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn, amit kénytelen voltam felvenni.

- Igen? – szóltam bele.

- Stella, Burkhardt nyomozó vagyok, már az őrsön van? – érdeklődik.

- Igen, épp most értem ide. – találtam ki egy kis hazugságot és leállítottam a motort.

- Már rég elindult, hogyhogy csak most ért oda? – tesz fel egy kérdést.

- Kicsit eltévedtem a városban és pár járókelőtől kellett kérnem eligazítást. – nos, ez nem éppen így történt és már kezdtem kifogyni a hazugságokból, ezért reménykedtem benne, hogy annyiban fogja hagyni a témát.

- Nem érdekes, csak azért hívtam, mert a helyszínen találtam egy nyomot. – tájékoztat.

- Milyen nyomot? – kérdezem érdeklődve.

- Jobb lenne, ha idejönne. – mondja, majd bontja a vonalat.

Nem tudtam miről lehet szó, de nagyon kíváncsi voltam. Bár még mindig a cuccaimmal járkálok, amik a csomagtartóban pihennek és már egy teljes napja nem zuhanyoztam, mégis a városhatárhoz indultam. Hogy miért? A kíváncsiság hajtott. Útközben kénytelen voltam megállni egy benzinkútnál, ahol tankolás után a kasszához sétáltam. Egy harmincas éveiben járó férfi állt a pult mögött, egyenruha volt rajta a benzinkút logójával, kedves férfinak tűnt, de erről változott a véleményem, amikor egy olyan dolgot láttam, amit ha soha többet nem látnék sem lenne gond. De ezúttal más volt, nem farkashoz hasonlított az arca, hanem inkább egy borzéhoz. Fekete és fehér szőre volt, amihez pösze orr tartozott. Megnyalta a száját, ahogy végignézett rajtam, tetőtől-talpig. Elkaptam a tekintetem és a padlóra szegeztem. Nem akartam ezt látni, nem akartam többet őrült lenni. Eddig csak képzelődésnek gondoltam, mert fáradt voltam, de most teljesen éber vagyok, akkor meg mit keres még itt ez az arc? Portlandben pláne, azt hittem ott hagytam a különös dolgokat Medford-ban, de nem, ide is követnek ezek a szörnyű arcok. Mire elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felnézzek a férfira már eltűnt a szörnyű kinézet és átváltotta az ijedt arckifejezés.

- Mennyi lesz? – szólaltam meg a lehető legmagabiztosabban.

Miután kimondta az összeget előkerestem a pénztárcám és a pultra tettem, majd sarkon fordultam és kisétáltam a benzinkútról. Úgy döntöttem többet nem foglalkozok ezzel. Teljesen hidegen fogom hagyni, hiszen ha így folytatom hamar egy diliházban találhatom magam, nem mintha lenne olyas valaki, akivel megtudnám ezt a dolgot osztani, de csak nem nézhetek minden második emberre úgy, mintha szellemet láttam volna. Megráztam a fejem, ezzel elterelve egy kicsit a gondolataimat, de mint a szállodában, most sem ment ki a kép, amit bent láttam. Beültem az autóba és elindultam. A vezetés eltereli a gondolataimat, legalább addig, ameddig odaérek. Tiszta fejjel akarok hozzáfogni a munkához, hiszen muszáj minden apró részletet meglátnom az ügyben, muszáj alaposnak lennem. De ez nem menne úgy, ha közben folyamatosan őrültségeken járna a fejem. Eljutottam arra a szintre, hogy azt gondolom magamról, őrült vagyok. Ez nem normális dolog. Lefordultam a városhatárnál levő keskeny ösvényre, ahol megpillantottam a nyomozó kocsiját, csak egy autó állt itt, gondoltam Burkhardt nyomozó autója. Kiszálltam és bezártam az autót, a kulcsot a zsebembe csúsztattam és elindultam a kitaposott útvonalon.

Ijesztő volt itt járkálni egyedül, főleg, hogy a gyilkos még szabadlábon volt, de bátorságot vettem magamon és körülnéztem az erdőben. Semmit sem láttam, csak fákat. Nem fért a fejembe, hogy mit keresett itt Frank Leavy, lehet, hogy erdész? Vagy megbeszélt valakivel ezen a helyszínen egy találkozót? Túl különös ez a dolog, de ami még jobban zavar, hogy alig van nyom. Remélem Burkhadt nyomozó talált valamit. Valami kézen foghatót. Céltalanul bolyongtam már negyed órája az erdőben, sehol sem látom a nyomozót és az út már hamarosan elfogy, vajon hol lehet? Egy ágreccsenésre lettem figyelmes, de amikor megfordultam senki sem volt mögöttem. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött a hang, vagy, hogy ki által adta ki a fa a reccsenő hangot. Féltem. Az nem kifejezés. Akaratlanul is a szemem elé tárult a letört faág a tetthelyen és félve a fejem felé néztem. Bár ne tettem volna, ugyanis valami, vagy valaki rám ugrott.  Ijedtemben felsikítottam, ami eléggé hangosra sikeredett. Hátraestem a lökés miatt, az az izé pedig felettem volt. A derekam mellett guggolt, de a kinézete nem volt átlagos. Hosszú orra, inkább csőre volt, és tollak borították, de látszólag ember alakja volt. Megint képzelődnék? Bevertem volna a fejem? A madárféle ember elfordította a fejét, így féloldalasan nézett egyenesen a szemembe. Már tisztán láttam, hogy ez nem egy átlagos ember, sem egy madár, ez mindkettő. De lehetséges ilyesmi? Tényleg őrült lennék? A szeme kék volt és ovális alakú, mint egy szarkának, de nagyobb volt, sokkal nagyobb. A szemébe nézve láttam az ijedt arcképem, olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. A levegőt hangosan vettem és nem lepleztem, hogy szörnyen félek. A kezét lendítette, mire összeszorítottam a szemeim, de nem ért el a keze az arcomig, pár dörrenést hallottam és egy puffanást. Még mindig szorosan csukva tartottam a szemem. Nem mertem kinyitni, de kénytelen voltam, mert valaki leguggolt elém és a nyakamhoz emelte a kezét. Burkhardt nyomozóra néztem, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Stella, minden rendben? – kérdezte aggódó tekintettel. Zavarban voltam, hiszen megmentette az életem, ez így elég csöpögősnek hangzik, de így van.

- Igen, köszönöm, nem is tudom mi lett volna, ha maga nem bukkan fel! – ültem fel, a fenekem belemélyedt a sárba.

- Nem ütötte be valamijét? – érdeklődik.

- Nem, jól vagyok, csak szörnyen megijedtem. – sóhajtottam.

- Mi történt? – kérdezősködik.

- Én csak magát kerestem, hallottam egy reccsenést, de nem tudtam honnan jött, felnéztem és leugrott rám az a valami! – hadarom remegő hanggal.

- Látta az arcát? – tesz fel még egy kérdést.

- Igen. – bólintottam.

- És mit látott? – kérdezte, hallottam a hangján, hogy nem akarja hallani a választ.

- Nem tudom. – suttogtam. – Nem tudnám elmondani... – mondtam már magabiztosabban.

- Sokkos állapotban került, jöjjön, hazaviszem! – nyújtja felém a kezét.

- Nem szükséges, inkább mutassa meg mit talált. – fogom meg a kezét, amivel felhúzott a földről.

- Biztos, hogy jól van? – kérdezi felvont szemöldökkel, amikor kicsit meginogtam.

- Igen. – bólintottam.

Akaratlanul is a támadóm felé néztem. Ha Burkhardt nyomozó lelőtte valószínűleg itt fekszik mellettem. De nem láttam senkit és semmit. Körbenéztem, de sehol sem találtam.

- Nem lőtte le? – fordultam a nyomozó felé.

- De, meglőttem, az előbb még ott feküdt! – mutatott döbbenten a vérfoltra.

- Elmenekült... – mondtam alig halhatóan.

Ismét uralmába kerített az a bizonyos érzés, amikor tudja valaki, hogy szabadon kószál az a személy – es esetben állat – aki rátámadt. Próbáltam magam gondolatban lenyugtatni, hogy ha Burkhardt nyomozó mellettem van nem eshet bajom, de ez sajnos nem sikerült túl jól. Még most nem tudom, hogyan fogom ezt meghálálni a nyomozónak, hiszen, ha ő nem jött volna akkor, talán most nem is élnék. Bizonytalanul pillantottam fel az arcára, amin egy halvány mosoly ült.

- Jöjjön, megmutatom mit is találtam! – biccentett a fejével az ösvény vége felé.

Bólintottam és követtem őt. Mellette mentem, de kevésbé tudtam a lábam elé figyelni, folyamatosan csak kapkodtam a fejem a fákon, hátha valamelyiken ott buják az a valami és minket figyel. A nyugtalanságom Burkhardt nyomozó is észrevette, de nem említette meg. Legalábbis azt hittem.

- Nem kell tőle tartania. – szólal meg lágy hangon.

- Csak... már egyszer megtámadott, jobbnak látom, ha ezentúl figyelem. – dadogtam.

- Most csak és kizárólag arra figyeljen, amit majd mutatni fogok önnek... – nem engedtem meg, hogy befejezze a mondatát, közbevágtam.

- Mi lenne, ha nem magázna? Alig vagyok 22 éves, még korai szerintem az „önnek” megszólítás. – mosolyogtam rá.

- Valóban korai. – nevet fel.

- Amikor azt mondtam, hogy szólítsanak csak Stellának egyenlő volt azzal, hogy tegezzenek, de úgy látom egy kicsit egyértelműben kell ezentúl fogalmaznom. – kuncogtam én is.  

- Ha már itt tartunk te is hívhatsz nyugodtan Nick-nek, én sem vagyok még annyira öreg. – néz le rám.

- Rendben, Nick. – bólintok mosolyogva.

- Hank az irodában volt, amikor eljött? – kérdezte hirtelen témát váltva.

- Igen. – bólintottam.

- Ugye nem említetted neki, hogy ide fogsz jönni? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- A hozzátartozók már ott voltak? – kérdezetett tovább.

- Nem tudom. – rántottam vállat.

Sikerült olyannyira elvonni a figyelmem, hogy azt sem vettem észre, hogy valaki a földre löki őt. Ijedten ugrottam egyet és hátráltam egészen egy fáig. Nick próbálta magáról lelökni a tollas valamit, de amikor szembe sikerült fordulnia vele beledermedt a mozdulatába. Megfordult a fejemben, hogy ő is ugyan azt látja-e, amit én? Nem tudtam mozdulni, a testem mintha a földhöz nőtt volna. Mire feleszméltem már a tollas akármi emelte a kezét Nick felé. Ugyan az történt vele, mint nemrég velem, de most rajtam volt a sor, hogy „megmentsem” őt. Előkaptam a szolgálati fegyverem a pisztolytartóból és az állat felé szegeztem, felhúztam és egyenesen a fejére céloztam. Amikor meghúztam a ravaszt egy nagy dörrenés hallatszott, az a valami megdermedt és Nickre hullott. A kezem még mindig lövésre készen tartottam, nem tudtam elhinni, hogy tényleg lelőttem azt az izét. Nick lelökte magáról a véres személyt és feltápászkodott a földről. Mire feleszméltem már nem tollas volt, nem volt nagy csőre és nagy szeme sem, csak egy átlagos ember feküdt a földön. Döbbenten néztem rá, nem lehet igaz, hogy tényleg megváltozott. Kétszer láttam ugyanúgy, most pedig teljesen más! Nick érdeklődve nézett rám, hangosan vette a levegőt, mint nemrég én is, amikor felé emeltem a tekintetem már a telefonját a füléhez tartva beszélt, majd miután visszatette a zsebébe a készüléket odasétált elém.

- Köszönöm. – mondta végül.

- Én köszönöm. – bólintottam, de a hangom nem volt valami magabiztos.

- Érdekel még a nyom, amit találtam? Bár már semmi értelme azzal foglalkozni, de ha szeretnéd szívesen megmutatom. – mosolyodik el, miután rendezte a légzését.

- Persze, szeretném látni. Szerinted ez a valami ölte meg Frank Leavy-t? – kérdeztem.

- Ez a valami? – húzta fel a szemöldökét.

- Úgy értem ez az ember. – javítottam ki magam zavarban.

- Nagyon úgy tűnik. Hiszen ránk is ránk támadt, bármit kinéznék ebből az alakból. – néz a holttestre.

- Értesítetted a többieket? – kérdeztem, miután elindultunk.

- Igen, egy fél óra és jönnek, addig mi is visszaérünk, már mindjárt odaértünk. – mondja izgatottan, amin mosolyognom kellett.

Lehetséges, hogy egy nyomozó ennyire beleéli magát az ügyébe? Vagy ennél egy kicsivel több van benne? Elhessegettem a gondolatokat és próbáltam a lábam elé nézni, mert erre elég sok gally és faág van, mivel már véget ért a kitaposott út. Körülbelül öt percet sétálhattunk, amikor Nick egy nagy fa mellett állt meg, én mentem volna tovább, ezért pár lépéssel előrébbhaladtam. Körbenéztem, ahol állt, de nem láttam semmi nyomot. Őszintén legalább a gyilkos fegyverre számítottam a földön, de nem, semmi.

- Hol van a nyom? – kérdeztem zavarodott tekintettel.

- Ott, fent! – mutat felfelé.

Amikor felnéztem tátva maradt a szám, döbbentségem nem elrejtve. Egy nagy, gondosan elkészített fészek volt a fa tetején elágazó ágakon. Nem madár építette az egyszer biztos, annak nem kellene ilyen nagy. Az épp eszű ember azt gondolná, hogy egy ősember, vagy vadember, aki az erdőben próbál megélni építette a fára, de szerintem ezt olyan „menedékként” építhette az az alak, akit lelőttem. De miért? Ez merült fel bennem elsőként, hogy miért, mi célja volt vele, miért nem a többi emberrel él?

- Ez egy fészek... – állapítom meg végül hangosan.

- De nem egy átlagos fészek. – teszi hozzá.

- Hát azt én is észrevettem, de miért van ez itt? Az az alak csinálhatta, akit lelőttem? – kérdezem kíváncsian.

- Nagyon úgy tűnik, de az is elképzelhető, hogy van még valaki... – mondja.

- Tudomásom szerint, legalábbis a főiskolán azt tanították, hogy a vademberek egyedül élnek, mivel nem tudnak társaságban lenni. – magyarázom, amit megjegyeztem az iskolás éveim alatt, bár nem gondoltam volna, hogy erre még szükségem lenne.

- Ez valóban igaz, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az ember vadember volt, legalábbis nem úgy nézett ki... – teszi zsebre a kezét és egy olyan mosoly jelenik meg az arcán, ami sok mindent elárul.

Nem vadembernek nézett ki, hanem madárnak! Jól mondod, Nick! Ezt csak magamban mondtam, nem akartam, hogy őrültnek higgyen, mert ha valakinek elmondom, hogy miket is látok, akkor 100%-ban azt fogja mondani, hogy menjek el egy pszichológushoz, az pedig beküldene egy diliházba, ahol le kellene tagadnom, amit láttam. Ezért inkább hallgattam, ha Nick el szeretne nekem mondani valamit, amit nem tudok, úgyis meg fogja tenni, ha pedig nem, akkor sem fog bolondnak tartani.

- Mindenesetre fel kellene mászni és körülnézni a fészekbe. – néz fel.

- Átadom a terepet nyomozó úr! – mutatok illedelmesen előre a fa törzse felé mutatva.

- Te vagy az új nyomozó, menj csak előre, elvégre egy úriember előre engedi a nőket... – tesz egy ugyan olyan mozdulatot, mint én az imént.

- Nem gondoltam, hogy Portlandben a férfiak ennyire... hogy is fogalmazzak... gyávák... – kerestem a megfelelő szót.

- Pedig így van. – jelenik meg egy széles, ártatlan mosoly az arcán.

Megráztam a fejem és a fához sétáltam. A lábam egy kiálló részre tettem és elkezdtem felmászni. Régen sokat másztam fára, volt is egy nagyobb tölgyfa a kertünkben, a nagyapát gyakran szórakoztattam azzal, hogy nem megyek le onnan, amikor hív. Ezért most is könnyedén felmásztam a fára, bár nagyon vigyáztam, nehogy letörjön alattam egy ág, vagy valami. Lenéztem, de Nick-et sehol sem láttam, amikor valaki megfogta a bokám felsikítottam.

- Nyugi, csak én vagyok! – nevetett Nick.

- Barom! – motyogtam az orrom alatt.

Folytattam az utam felfele, közben pedig azon járt a fejem, hogy bármi is volt valójában az a valami jó magas fát választott búvóhelyül. Kifáradtam, mire felértem a tetejére, megkönnyebbülten léptem bele a különböző száraz füvekből és egyéb dolgokból elkészített fészekbe. Amikor mindkét lábammal biztosan álltam a fészekben körülnéztem. Különböző csontok foglaltak helyet a földön és tollak, nagyon sok toll. Vajon Nick szerint még mindig vadember volt a tettes, ha ezt meglátja? Mihelyst felért nem vesztegettem az időm, rögtön rákérdeztem.

- Még mindig azt hiszi vadember volt? – emeltem fel a szemöldököm.   

- Ezek csak csontok, minden embernek táplálkoznia kell valamit, ezek pedig nem ember csontok, biztos kisebb halak, vagy madarak csontjai, amik megmagyarázzák a tollakat. – mutat a földre.

- Én azért még körülnéznék egy kicsit, persze ha nem gond. – nézek fel rá. A kék szemei vonzza a tekintetem.

- Nem, nyugodtan. – mosolyodik el.

- Rendben... – mondom alig hallhatóan, majd körbejárom a fészket.

A széléhez sétálok és lenézek. Észreveszek egy tavat, ami számomra sok mindent megmagyarázhat. Talán Frank Leavy is a tóhoz készült? Miközben a távolba meredek Nick mellém sétált és ő is ugyan oda nézett ahova én.

- Megvan az áldozat úti célja. – állapítja meg, amire már én is rájöttem, csak túlságosan elbambultam, hogy szóvá tudjam tenni.

- Meg. – bólintottam. – A veszekedés miatt jöhetett ide. – teszem hozzá, de rögtön meg is bántam.

- Milyen veszekedés? – kérdezi értetlenkedve.

Úgy gondoltam ideje lesz elmondanom neki, amit megtudtam, hiszen a társamnak nem hazudhatok, már az sem számít, ha dühös lesz, elvégre megoldottuk az ügyet.

- Beszéltem az áldozat feleségével. – mondtam ki végül.

- De nem azt mondtad, hogy csak bementél és jöttél is ki? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Én nem mondtam ilyet. – emeltem fel a kezem védekezésképp.

- Amikor felhívtalak azt mondtad, hogy akkor értél az őrsre, akkor be sem mehettél, mert ment a motort. – állapítja meg.

Igen, egy nyomozót nehéz lesz átvernem, ezért őszintének kell lennem, nem kezdődhet a közös munkánk rögtön hazugsággal.

- Kicsit füllentettem. – hajtottam le a fejem. – Beszéltem a feleségével és azt mondta, hogy aznap este veszekedtek és elment otthonról, mert a nő nem tudott vacsorát főzni, én nem akartam ezt a dolgot kibeszélni, mi nők már csak ilyenek vagyunk... – tettem egy kósza tincset a fülem mögé.

- Ez nem így működik, Stella! – mondja hangosabban. – Tudom, hogy új vagy még itt és nem vagy hozzászokva a társas munkához, de mi mindent elmondunk egymásnak Hank-kel és ebben az is beletartozik, amit te tudsz meg. – mondja már nyugodt hangnemben.

- Ne haragudj, én... csak... szóval nem is tudom miért nem mondtam el... – dadogtam, miközben az ujjaimat piszkáltam.

- Amikor felhívtalak, éppen ment a motor, készültél valahova? Őszinte legyél, kérlek, ez a társas munka lényege. – néz a szemembe.

Úgy nézett rám, mint még senki soha. Azt láttam a szemébe, amit utoljára a nagypapám szemében fedeztem meg, érdekelte, hogy mi történt velem akkor.

- Ide indultam, körül szerettem volna nézni. – hajtottam le a fejem.

- Azt hittem már dolgoztál rendőrségen és gyakorlottabb vagy, de tévedtem. Túl sok mindent kell még tanulnod, nem is értem, hogyan engedtek dolgozni... – mondja lemondóan és leindul a fészekből.

Sziasztok! Felkerült egy újabb fejezet, kicsit hosszabb lett, így a szünet elejére egy kis olvasnivalónak tökéletesen megfelel :D Tehát jó olvasást ehhez a részhez is, véleményeket még mindig szívesen fogadok, folytatás hamarosan :) 

2. Fejezet - Nyomozó(k)

Fáradtan dobtam le magam a helyiségben elhelyezett padra, miközben vártam, hogy visszajöjjön a rendőr, aki elvette a papírjaimat. A kezembe temettem az arcom és a térdemre könyököltem, annyira álmos voltam már, hogy ülve el tudtam volna aludni. Egy törökköszörülésre lettem figyelmes és mire felkaptam a fejem ott állt előttem az a rendőr, aki elvette a papírjaim.

- Kérem jöjjön velem! – int, hogy kövessem.

Nem válaszoltam, csak felálltam és a táskámmal a vállamon követtem az ismeretlen rendőrt egyenesen egy irodába.

- Üdv, Miss Easel, a nevem Robert Brooks, üdvözlöm Portland-be! – állt fel egy őszes hajú férfi az asztaltól.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- Kérem szóljon Nick-nek és Hank-nek, hogy jöjjenek be! – int a rendőrnek, aki eddig az ajtóban állt. – Maga pedig foglaljon helyet! – mutat az asztal előtt levő székre, én pedig némán tettem, amit kér. – Mindig is örülök, ha új munkaerőt kapok, mondja csak, miért pont ide helyezték át? Ön kérte? Esetleg él itt valamilyen rokona? – kérdezősködik.

- Nem, a nagyszüleim San Franciscóban élnek a szüleim pedig meghaltak. – tájékoztattam. – És nem én kértem, hogy ide helyezzenek át, csak úgy megtették. – rántok vállat.

A beszélgetésünket két férfi zavarta meg, amikor beléptek a terembe. Feléjük kaptam a fejem, az egyiküknek barna bőre volt és hasonlóan barna a szeme, míg a melle álló alacsonyabb férfinak fehér bőre és kék szeme volt.

- Nos, ha már mindenki itt van akkor mondanám is, hogy mi a helyzet! – mondja Mr. Brooks. – Mrs. Easel két hónapig Nick és Hank nyomozóval fog együtt dolgozni. – mondja végül. – Szeretném, ha minden apró részletbe beavatnátok a lányt! – néz a két férfira.

- Hát persze! – hallok egy hangot magam mögött.

- Már kerestünk önnek egy házat pár utcával arrébb, itt a pontos címe! – tesz elém egy kis cetlit. – Remélem ismerni Portland-et és tudja hol is van. – teszi hozzá mosolyogva.

- Nem éppen, de szerintem odatalálok. – bólintok és felállok.

- Remek, akkor ennyi lenne. – csapja össze a kezeit. – Itt a jelvénye és a szolgálati fegyvere! – teszi az asztalra a tárgyakat, amiket elveszek és a táskámba csúsztatom őket. – Jó munkát! – mosolyodik el, majd int, hogy távozzunk.

Én voltam az utolsó, aki kiért a teremből, de nem számítottam rá, hogy az ajtó akkorát fog csapódni, hogy mindenki felém kapja a tekintetét. Kínosan elmosolyodtam, majd az előttem álló nyomozókra néztem, akik várakozóan tekintettek le rám. Volt egy olyan érzésem, hogy egyikünk sem gondolta, hogy együtt kell majd dolgoznunk. Persze én nem bántam ezt, mindig is szerettem különleges és más-más emberekkel dolgozni, megismerni őket és egyéb, de az arcukról nem tudtam semmit sem leolvasni és ez bosszantott.

- Én Griffin nyomozó vagyok a társam pedig Burkhardt nyomozó. – nyújtja felém a kezét Griffin nyomozó.

- Engem csak szólítsanak Stellának! – mosolygok rájuk, miután mindkettejükkel kezet fogtam.

- Ismeri a környéket, vagy...? – kérdezi Burkhardt nyomozó.

- Nem, most vagyok először Portland-ben. – rázom a fejem.

- Ha gondolja elviszem a házához. – ajánlja fel. – Most úgy sincs különösebb dolgunk. – teszi hozzá.

- Megköszönném. – mosolygok rá, de amikor a szemébe nézek elvesztem a fonalat.

Valamiért nem tudok máshova nézni, csak a kék szemébe. Elmosolyodik, de nem teszi szóvá ezt a hirtelen „bámulásom”. Alig láthatóan megrázom a fejem és magamra erőltetek egy mosolyt. Biztosan ez a tettem is a fáradságomnak köszönhető.

- Akkor megyünk is, majd beszélünk, Hank! – bólint a nyomozó felé és elindul a lépcső felé.

- Viszlát! – intek én is és a táskám szorongatva a nyomozó után megyek.

- Hamar ki fogja ismerni a környéket, csak párszor kell majd autókáznia a városban. – mondja már az autómnál állva és arra vár, hogy nyissam ki.

- Remélem úgy lesz. – motyogom, majd a kezébe adom a kulcsot, amit éppen felém nyújtott.

Beültem az anyósülésre és vártam, hogy induljunk. Út közben egyikünk sem szólalt meg, én túlzottan figyeltem az utat, hogy holnap biztosan odataláljak az új munkahelyemre aztán pedig vissza a lakásomhoz. Burkhardt nyomozó egy közepes nagyságú ház előtt parkol le, majd kiszáll. Én is így teszek, majd a táskám a vállamra dobom és felé fordulok.

- Köszönöm, hogy elhozott! – mosolyodok el.

- Ugyan, ez a legkevesebb, amit az új társamért tudok tenni. – fest az arcára egy barátságos mosoly félét.

- Gyalog megy haza? – érdeklődök.

- Igen, nincs messze innen a házam. – ad egy rövid választ.

- Rendben, akkor jó éjt! – intek és a ház felé sétálok.

Az ajtó nyitva volt, biztos már várták, hogy jöjjek. Amikor beléptem és felkapcsoltam a villanyt szembetaláltam magam a nappalival, ami tágasabb volt, mint kintről látszik. Ledobtam a táskám a földre és beljebb mentem. A cipős szekrényen találtam egy kulcscsomót, ezért azzal bezártam az ajtót, majd a konyhába mentem és a hátsó ajtóval is ugyan ezt tettem. Valamiért szokásom az ajtó zárás, ez egy mánia... A konyhában kinyitottam a hűtőt, de nem lepett meg, amikor nem találtam benne semmit. Mivel csak egy szintes volt a lakás – aminek kifejezetten örültem – a hálószobába mentem. Az ágy tiszta volt, új huzat volt rajta és nem is volt megviselt. Kivettem a telefonom a zsebemből és az éjjeli szekrényre tettem. Lekapcsoltam a lámpákat mindenhol és bebújtam az ágyba, már az sem érdekelt, hogy nem zuhanyoztam, hogy éhes voltam, vagy, hogy éppen még csak 7 óra, csak aludni akartam és aludtam is.  

***

Kipihenten ébredtem fel, ami nálam szokatlan és rég nem aludtam már ennyit. A telefonom után nyúltam és megnéztem, hogy mennyi is az idő. 11:30, szó, mi szó, tényleg rég aludtam már ennyit és az ágy... az valami fantasztikus! Miután beágyaztam a nappaliból felkaptam a ledobott táskát és a fürdőbe mentem. Kipakoltam az oda való cuccokat, majd átvittem a táskát a szobámba. Úgy döntöttem lezuhanyozok, hogy egy kicsit felfrissüljek, de a telefonom csörgése megakadályozott ebben. Egy ismeretlen szám volt, amit normális esetben nem vettem volna fel, de mivel az új munkahelyemen dolgozóknak nem tudom a számait, ezért felvettem.

- Igen? – szóltam bele végül.

- Stella? – hallottam Griffin nyomozó hangját a vonal másik végében.

- Mondja Griffin nyomozó! – szólaltam meg magabiztosabban.

- Van kedve egy kis nyomozáshoz? – tett fel egy kérdést.

- Még szép! – nevettem fel, imádom a munkám...

- Tudja, hogy hol van a városhatár, ugye? – kérdezett rá a helyszínre.

- Persze. – válaszoltam.

- Na oda kell jönnie. – mondta és már bontotta is a vonalat.

- Szuper... – motyogtam már csak magamnak.

Ennyit a frissítő zuhanyról... Még egy gyors fogmosásra azért van időm, valamint a hajam is egy szoros copfba fogtam és a táskámból – szó szerint – kiöntöttem az összes ruhám az ágyra, hogy tudjak valamit mára választani. Mivel nem bíbelődtem vele olyan sokat egy olyan szettet választottam, ami éppen a kezembe akadt, majd lekapkodtam magamról a tegnapi ruháim és fel a mait. Végül elégedetten néztem bele a tükörbe.

Feltettem a jelvényem az övemre és a fegyvertartót is, majd felkaptam a kocsi kulcsot és elindultam. Az ajtónál felvettem a kék tornacipőm és bezártam az ajtóm, majd beültem a kocsiba és elindultam a városhatárhoz. Tudtam, hogy hol van, de nem biztos, hogy odataláltam volna, ha nem lett volna ott egy halom rendőr autó. Kiszálltam és zsebre tettem a kulcsot, majd odasétáltam Griffin nyomozóhoz.

- Áh, jó reggelt, Stella! – mosolygott rám, amikor észrevett.

- Magának is Griffin nyomozó! – viszonoztam a kedvességét, bár már rég nem reggel volt.

- Hogy bírja a vért? – fordult felém érdeklődve.

- Nem lettem volna nyomozó, ha nem bírom. – rántok vállat.

- Akkor, nézze meg az áldozatot! – int a többi helyszínelő felé.

A városhatárnál rajtunk kívül nem volt senki. Tökéletes helyszín egy gyilkossághoz, bár nem értem, hogy miért ilyen közel ölte meg az embert a főúthoz, hiszen így könnyen ki lehet szúrni, főleg nappal. Lassan sétáltam az áldozat felé, amit körülvették a különböző egységbe osztott rendőrök. Talán Griffin nyomozó okkal kérdezte meg, hogy hogy bírom a vért, mivel a látvány eléggé sokkos állapotba terelne egy olyan embert, aki rosszul bírja. Az áldozat testét különböző karmolás nyomok, vagy vágásnyomok díszítik, az arcára fel sem mertem nézni.

- Úr isten... – csak ennyit bírtam kimondani.

- Lassan megfogja szokni, Stella. – hallottam Burkhardt nyomozó hangját magam mögött.

- Ki gyilkolhat ilyen brutálisan? – fordulok felé.

- Ezt fogjuk kideríteni. – mondja teljesen komoly arccal.

Sosem értettem az olyan embereket, akik ilyen brutális módon ölnek embereket. Tulajdonképpen azokat sem, akik embereket ölnek, talán ez is volt az egyik oka annak, hogy most ebben a munkában dolgozom.

- Tehát az áldozat tegnap éjjel halt meg, a gyilkos fegyver pedig nem került elő. – lépett közénk Griffin nyomozó.

- Ki talált rá? – kérdezi Burkhardt nyomozó.

- Egy házaspár, akik éppen átutaztak volna Portland-en. Ők értesítették a rendőröket is és a mentőket is. Már továbbmentek, de én minden apró részletet kiszedtem belőlük! – büszkélkedik.

- És miket mondtak? – kérdezősködik Burkhardt.

- Azt, hogy reggel 8-kor értek ide és meglátták, hogy ez az ember itt fekszik a semmi közepén, jó emberek hívén félreálltak és megnézték él-e még, de már nem élt. – magyarázza Griffin nyomozó.

- Mit gondolsz, hogy ölték meg? – emeli fel a fejét Burkhardt nyomozó.

- Fogalmam sincs, még arra sincs tippem, hogy mit is keresett valójában itt ez a férfi az éjszaka kellős közepén. – rázza meg a fejét.

- Van ötlete, Stella? – néz rám.

Váratlanul ért, hogy megkérdezett, hirtelen nem is tudtam mit mondani. Nem tudom megítélni, hiszen nemrég érkeztem és még körül sem néztem. Ebben az is benne van, hogy ez az első gyilkosságos ügyem, eddig csak baleseteket kaptam, amik után nem kellett sokat nyomozni, de ott is akadt tennivaló. Újra az áldozatra emeltem a tekintetem, ami már egy fehér lepedővel volt letakarva, majd körülötte néztem szét. Lehullott levelek és gallyak lepték be a talajt, de a szemem automatikusan akadt meg egy nagyobb gally, már szinte ág nagyságún. Felnéztem a fejem felé és beigazolódott a sejtésem, ez az ág nem magától esett le, hanem letört.

- Az az ág nem véletlen van a földön! – mutatok az ág irányába.

- Én eddig nem is figyeltem az ilyen kis részletekre. – mondja elismerően Griffin nyomozó.

- Véleményem szerint a gyilkos a fáról támadhatta meg az áldozatot, aki ennek köszönhetően hátraesett és, miközben a gyilkos leugrott az ágról az eltört és leesett. – magyaráztam a lehetséges variációkat.

- Vagy nem is akart támadni, csak csupán letört az ág és az áldozat rájött a búvóhelyére. – cáfol Burkhadt nyomozó.

- Miért lenne valakinek egy ágon a búvóhelye? – kérdezem zavaros tekintettel.

- Talán csak meg akarta figyelni őt. – ránt vállat.

Igaz, minden lehetséges módot figyelembe kell venni, de én valahogy idegenkedek attól, amit Burkhadt nyomozó mondott. Nem azért, mert butaságnak tartom, hanem, mert túl különös lenne belegondolni. Végül is, ez az egész ügy túl különös, de már nem lepődök meg semmin.

- Mindenesetre a hozzátartozók az irodába fognak jönni, már értesítettük őket. – zökkent ki a gondolatomból Griffin nyomozó.

- Hány hozzátartozója volt és ki is az áldozat? – kérdezi Burkhardt nyomozó némi érdeklődéssel a hangjában.

- Frank Leavy, 32 éves volt, van egy felesége és két gyereke. – néz bele Griffin nyomozó a kezében tartott jegyzettömbbe.

- Én egy kicsit körbenézek, addig ti nyugodtan elindulhattok az irodába és Stellának is jelen kell lennie, amikor a hozzátartozókkal beszélsz! – néz szigorú tekintettel Griffin nyomozóra.

- Oké-oké! – emeli fel védekezésképpen a kezét.

Burkhardt nyomozó bólintott, majd elindult egy kitaposott ösvény felé. Nem tudtam, hogy most mi lenne a dolgom, menjek az irodába, vagy én is nézzek körül? Több szem többet lát, nem igaz? De, ha Burkhardt nyomozó azt mondta, hogy az irodába menjek, ám legyen, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy később nem fogok visszajönni ide.

- Visszatalál az őrsre, igaz? – néz rám Griffin nyomozó.

- Igen, azt hiszem... – bizonytalanodok el a mondatom végére.

- Ha mégsem, csak hívjon fel. – mosolyodik el féloldalasan.

- Rendben. – bólintok zavartan, majd az autóm felé sétálok.

Idegenkedtem a helyszíntől, nem értettem mit is keresett is valójában Frank Leavy. Én biztosan nem mászkálnék itt egyedül főleg nem este, vagy szürkületkor, túl ijesztő lenne. Az autómban még gondolkodtam pár percet az elmúlt napokon. Most jutott először az eszembe a papa, vajon mi lehet vele? Bírja szusszal a nagyival? Fel kellene őket hívnom... Ilyen gondolatokkal vettem elő a telefonom és tárcsáztam az otthoni számot, majd a telefontartóba helyeztem a kihangosított készüléket. Pár éve beszereztem egy ilyen kis bigyót, mert sokat kellett út közben telefonálnom, így most már rutinosan mennek a dolgok. Miközben kifordulok az útra kicseng a telefon, mire már elindulok fel is veszi valaki.

- Stella? – szól bele papa rekedtes hangon.

- Szia, gondoltam felhívlak, hogy vagytok? – szólalok meg mosolyogva.

- Mi megvagyunk, és te? Épségben odaértél Portlandbe? Ugye megszálltál az éjszaka? Még úton vagy? – záporozott a kérdéseivel, a hangján tisztán hallatszott az aggodalom.

- Én is jól vagyok, igen, már Portlandben vagyok és megszálltam éjszakára egy hotelben. – füllentettem egy kicsit. – Képzeld, már kaptam is egy ügyet két nyomozóval együtt. – mesélem lelkesen.

- Ez jó hír lenne, ha nem azt jelentené, hogy meghalt valaki. – mondja egy sóhaj kíséretében.

- Sajnos meghalt, de már nyomozunk és hamarosan meglesz a gyilkos is. – biztatom őt.

Szegény mindig a szívére vette a munkámat, pedig azt általában nem vittem haza. Mindig faggatni kezdett, hogy mi volt a munkahelyemen, a gyakorlati állásomon, és mindig be kellett neki számolnom a gyilkosságokról is. Papa régi vágya, hogy rendőr lehessen, de neki az anyukám miatt nem jött be, viszont én „megvalósíthattam”, így 100%-ban büszke rám, ami jó érzéssel tölt el.

- Ügyes legyél, kapd el a rosszfiúkat! – mondja, de a hangján hallom, ahogy mosolyog.

- Igyekszem, most viszont mennem kell, megérkeztem a munkahelyemre, majd még hívlak titeket, add át üdvözletem a nagyinak, szia! – hadarom, majd meg sem várva a válaszát leteszem a telefont és leállítom a motort.

A telefont a zsebembe csúsztattam és kiszálltam az autóból. Csak sikerült az őrsere találnom segítség nélkül, már haladok a város kiismerésével. Belöktem az ajtót és megcsapott a friss kávé illata, ma még nem is kávéztam – futott át az első gondolat az agyamon. Felsétáltam a lépcsőn, ahol éppen egy középkorú nőt vittek bilincsen valahová. Ránézve rossz érzés fogott el, sosem szerettem, ha nőket látok bilincsen, de sajnos egyszer már én is fogtam el egy nőt, méghozzá bolti lopásért. Nem kellett sokat nyomozni, hogy rá lehessen jönni ő volt, hiszen rajta volt a biztonsági felvételen és minden nyom hozzá vezetett. Elhessegettem a buta gondolatokat a múltról és magabiztosan az asztal mögött ülő Griffin nyomozóhoz sétáltam.

- Áh, Stella, már vártam a hívását, de ezek szerint sikeresen idetalált! – mosolygott rám.

- Nagyon úgy tűnik! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Hol vannak a hozzátartozók? – kérdeztem érdeklődve. Minden áron beszélni akarok velük...

- Abban a teremben, ha gondolja bemehet hozzájuk, megírok pár papírt és megyek én is. – mutatott egy ajtó felé.

- Akkor én be is megyek, pár szót szeretnék a feleségével váltani, ha nem gond persze. – hadarom el.

- Dehogy gond, menjen csak nyugodtan! – biztat.

Bólintottam és az ajtó felé sétáltam. Elszállt minden önbizalmam, mintha otthagytam volna Griffin nyomozó asztalánál. Olyan érzésem volt, hogy vissza kell érte fordulnom és újra elindulnom, de nem vesztegettem ilyen butaságokra az időt, benyitottam.

- Jó napot! – mosolyogtam barátságosan a kisírt szemű nőre.

- Jobb napot... – motyogta.

- Részvétem a férje miatt. – ültem le vele szembe.

- Nem kell ezt mondania, mindenkinek ugyan ezt mondja, nem igaz? – emeli fel a szemöldökét.

- Én... még új vagyok, szóval nem. – tiltakozok rögtön.

- Nem értem, miért egy amatőrre bízzák a férjem gyilkosának elfogását! – csap az asztalra, mire én meghökkentem a széken.

- Asszonyom, tudom, hogy rossz napja van, de kérem nyugodjon meg, csak pár kérdést szeretnék feltenni önnek... – tényleg mindenkinek ezt mondanám?

- Hát, tegye... – dől hátra a széken.

- Hol volt tegnap a gyilkosság időpontjában? – kérdezem előre félve a választól.

A nő már alapból ellenszenves volt velem, nem hiányzott a haragja ez a kérdés után. Valamiért az emberek azt hiszik ez a kérdés után, hogy ők az „első számú gyanúsítottak”, de ez csupán csak egy rutinkérdés, semmi rossz szándék nincs benne, viszont a nő megszólalásából ítélve kissé félreértette ezt.

- Maga most engem gyanúsít? – kérdezi döbbenten.

- Nem, egyáltalán nem, csak egy kérdés volt, amire még mindig várom a válaszát. – könyökölök az aszatra.

- Tegnap otthon voltam a gyerekeimmel. – sóhajt a nő.

- A férje miért ment a városhatárhoz? – teszem fel a következő kérdést.

- Tegnap kissé összekaptunk... – vallja be Mrs. Leavy.

- Megtudhatom, hogy min? – kérdezem, miközben próbálok természetesen viselkedni és leplezni a zavarom, hiszen senki sem szereti, ha a magánéletében próbálnak „kutakodni”.

- A munkámon, boltos vagyok és aznap később értem haza, mivel kicsik a gyerekeim én pedig nem tudtam főzni, kicsit felkapta a vizet. Én próbáltam lenyugtatni, hogy gyorsan összecsapok valami finomat, de ő elrohant. A munkámat nem dobhatom el. – hadarja Mrs. Leavy és hallom a hangján a meggyötörtséget.

- Ez egyértelmű. – értek egyet vele. – Voltak a férjének ellenségei? Esetleg rosszakarói, vagy bárki, aki ártani szeretett volna neki? – érdeklődök tovább.

- Nem, legalábbis nem tudok róla. – rázza a fejét.

- Köszönöm, végeztem is. – állok fel és az ajtó felé sétálok.

- Várjon! – szólal meg hirtelen és még fel is áll az asztaltól.

- Mondja. – fordulok meg várakozóan.

- Kérem értesítsen, ha megtud valamit. – nem tudtam nem észrevenni, hogy az ellenszenve már csaknem eltűnt.

- Mindenképpen. – bólintok és kilépek az ajtón.

Egy hangos sóhaj hagyja el a szám, megkönnyebbülésnek tartom, hogy kiléphettem a teremből, már kezdett kínos lenni számomra a dolog, bár ebbe bele kell rázódnom. Griffin nyomozó mellé sétáltam, aki a számítógépén pötyögött, majd halkan megszólaltam.

- Én most megyek, tudom, hogy Burkhardt nyomozó azt mondta én is legyek jelen a hozzátartozók kihallgatásánál, de már beszéltem a feleségével, szóval el kellene intéznem pár dolgot a délután. – hadarom.

- Ha nem köti ezt Nick orrára, tőlem nyugodtan elmehet. – ránt vállat.

- Rendben. – bólintok és rögtön a lépcső felé sietek, ami a kijárat felé vezet.

Valójában csak ki szerettem volna szakadni ebből a környezetből. A nő szemei pirosak voltak a sírástól, amit már nem tudtam volna tovább nézni. A munkámban csak az a rossz, amikor közölni kell valakivel, hogy a hozzátartozója meghalt, de az sem piskóta, amikor velük kell beszélgetni. Sietősen ülök be az autómba és rögtön be is indítom a motort, de a telefonom csörgése minden tevékenységemben megakadályozott. Előhalászom a zsebemből és a képernyőre szegezem a tekintetem. 

Sziasztok, íme az újabb fejezet. A véleményeket még mindig várom. Készítettem egy csoportot is a blognak, ha van kedvetek csatlakozhattok: https://www.facebook.com/groups/920336801417416/# Folytatás hamarosan, köszönöm, hogy itt jártatok :)

1. Fejezet - Portland

Az utolsó dobozom is betettem az autóm csomagtartójába, amit aztán gondosan lecsukok, hogy még véletlenül se történjen semmi „baleset” a szeretett dolgaimmal. A nagypapám aggodalmas tekintetével találom szembe magam, amin elmosolyodok. Fáj, hogy messzebbre kell tőle mennem, mint eddig bármikor, de ebbe nem volt beleszólásom.

- Biztos vagy a dolgodban, Stella? – lépked végül elém.

- Igen, te is tudod, hogy nincs választásom, mennem kell. – mosolygok rá és megsimítom az alkarját.

- Még annyi mindent kellene neked mesélnem, amit a szüleid nem tudtak. – néz le a földre a szemüvege alatt.

- Papa, a szüleim meghaltak, amikor 2 éves voltam, akkor még úgysem értettem volna meg, csak sírtam volna és ismerve engem még be is pisiltem volna! – nevettem el a dolgot, hogy valamivel oldjam a feszültséget.

- Tudom jól kislányom, de kérlek nagyon vigyázz magadra! – mondja azt, amit már eddig vagy 100x is megtett. – Olyan emberek ólálkodnak odakint, amiről még álmodban sem tudtál! – suttogja, ezért nem is vagyok benne biztos, hogy valóban ezt mondta-e.

- Nyugi, papa, neked csak annyi a dolgod, hogy vigyázol a mamára, nem több. – fogom meg a ráncos kezét.

- Könnyebb lett volna, ha ő mondd el neked mindent. – néz a szemembe azzal a rikítóan kék szemével.

- Na jó, papa, már kezdesz nagyon megrémíteni! – nevetek fel. – Nem akarok úgy elmenni, hogy ilyen dolgokat mondasz nekem, amikor egy sok sikert az élethez is elég lenne! – mondom tovább, majd szorosan magamhoz ölelem.

- Vigyázz magadra, kislányom! – ad egy puszit az arcomra.

- Köszönök mindent, amit értem tettetek, még meghálálom valahogyan! – kiabálom már az autóm mellett állva.

- Csak légy jó! – legyint egyet.

Mosolyogva ülök be az autómba és indítom be a motort, majd már ott sem vagyok. Hiányozni fognak a nagyszüleim, bár a nagyi leépülése után már fellélegezhetek, hogy eljöttem. A papa nagyon rosszul fogadta, amikor a mamát valaki elgázolta a vásárlásból hazajövet, olyannyira, hogy engem már attól is féltett, hogy át kell kelnem az út túloldalára. hiába hajtogattam, hogy én tudok magamra vigyázni, ő hajthatatlan volt. Mindössze két éves voltam, amikor a szüleim meghaltak és a mai napig sem tudom, hogy hogyan, mivel a nagyszüleim sosem meséltek a halálukról. Azóta nevelnek ők, a gondomat viselték és mindenben támogattak. Amikor a mama balesete volt végzős voltam a középiskolában. A rendőrség balesetnek állította be a dolgot, bár aki elgázolta még mindig szabadlábon van. Cserbenhagyásos gázolás esetén nyilván balesetnek lehet vélni a dolgot. Akkor döntöttem el, hogy többet nem hagyom, hogy ilyen igazságtalanság történjen másokkal. Ha rajtam fog múlni a rács mögött fog rohadni az a szemét, aki másokkal hasonló dolgokat tesz, ehhez már közelebb vagyok, mint gondoltam. San Francisco – tól nincs olyan messze Portland, de mégis úgy döntöttem, hogy félúton megállok egy hotelben Medford-ban. Sokat olvastam már arról a városról, de különösebben nem keltette fel az érdeklődésem.

***

Egy nagy hotel előtt parkoltam le, majd kiszálltam és hátulról kivettem az utazótáskámat, benne pár dologgal. Gondosan bezártam az autót, majd betoltam a nagy üvegajtót, így elém tárult az előtér. Nem volt nagy szám, bár lepukkantnak sem lehetne mondani, olyan közepes kategória volt, így valószínűleg a foglalás sem lehet túl drága, aminek kifejezetten örülni fogok. Miután alaposan szétnéztem a nagy helyiségbe a recepciós pulthoz sétáltam, ahol egy 40-es éveiben járó szakállas férfi állt. Amikor meglátott elmosolyodott, ezután egy olyan dolgot láttam, amit a legvadabb álmaimban szoktam. A férfi arca szőrös lett, a szakálla ellenére még jobban. A bőre barna és különös fogai lettek. Hasonlított egy farkashoz, mint amilyeneket a tévében szoktam látni. A szemem elkerekedett és megtorpantan egy helyben. Pár másodpercig tartott csupán, hogy a férfi arca így nézett ki, aztán ugyan olyan lett, mint volt. Nem tudtam mi volt ez és azt hittem csak képzelődök, nem, biztos vagyok benne, hogy csak képzelődtem. Túl fáradt vagyok, kimerített a sok vezetés és rémeket látok, mert hát ez be kell vallani elég rémes volt. Megráztam a fejem és odasétáltam a pulthoz. A férfi különösen nézett rám, már-már gyanakvóan. 

- Jó napot! - szólaltam meg, de a hangom nem volt valami magabiztos. 

- Üdv kisasszony, miben segíthetek? - kérdezte rekedtes hangon. 

- Szobát szeretnék. - jelentettem ki a nyilvánvalót. 

- Ilyenkor már nem nagyon szokott lenni szobánk, de szerencséje van, egy még van! - mosolyodott el. 

Nem értem, miért nem lett volna egyszerűbb, ha csak odaadja a kulcsot és kész?! Letett a pultra egy kulcscsomót és  várakozóan rám nézett.

- Vacsora és reggeli az étkezőben, ami benne van a foglalás árában. – tájékoztat.

- Rendben, köszönöm. – hadartam, majd felkaptam a kulcsot és a lift felé siettem.

Nem tudtam kiverni a fejemből azt a különös képet, amit nemrég láttam. Valami azt súgta vissza kell néznem erre az emberre, ezért átnéztem a vállam felett és megpillantottam a férfit. Engem nézett, pont a szemembe, amikor ismét megláttam azt az arcot. A fogaival csattogott egyet, ami visszhangzott a fejemben. Vettem egy mély levegőt és elfordultam. Megszorítottam a táskám pántját a vállamon és megnyomtam a lift gombját. Kétszer is ugyan azt láttam, bolond vagyok én? Tényleg megtörtént, vagy csak képzelődök? A gondolatomból a lift érkezése szakított ki. Sietős léptekkel kerestem a 103-as szobát a folyosón, a kulcsot szorongattam a kezembe, a táskám pedig már iszonyúan húzta a vállam, amikor végre megtaláltam a szobát. Pár percbe beletelt, mire kinyitottam az ajtót és beléphettem a sötét szobába, ahol egyből a kapcsoló után nyúltam. Amikor megvilágosodott a szoba alaposan körbenéztem, majd bezártam magam után az ajtót. A szoba otthonos volt, nem volt túl nagy és túl kicsi sem, egy egyszemélyes ágy foglalt helyet, íróasztal és egy szekrény, valamint egy régi tévé. Ledobtam a táskám az ágyra és előkerestem a telefonom. A falon levő óra megállt 3:57-nél, ezért a telefonomon néztem meg a valós időt. 7:14-et mutatott, még van időm vacsorázni és időben le is tudok feküdni holnap pedig korán folytatni tudom az utat. Becsúsztattam a telefonom a zsebembe és a szobából nyíló fürdőbe mentem. Megengedtem a mosdónál a hidegvizet, majd megmostam az arcom. Fel kellett egy kicsit ráznom magam, ez a különös arc nagyon felkavart. Vajon mi lehetett? Vagy tényleg csak beképzelem magamnak? Próbáltam nem erre gondolni, próbáltam kiverni a fejemből azt a csattogó hangot, amit nemrég hallottam, a szőrös farkas arccal egyetemben. A víz segített felfrissülni, de a képet még mindig nem tüntette el a szemem elől. Talán, ha látnám még egyszer akkor megnyugodnék? Lekapcsoltam a lámpát és bezártam az ajtót, majd a lifthez sétáltam. Fogalmam sem volt, hogy hol van az étkező, ezért a földszintre mentem, ahol az előtér van, hátha ott eligazít valaki. A tudatom alatt reménykedtem, hogy még ott lesz a férfi, bár magam sem tudom, hogy miért. A lift halk csengéssel jelezte, hogy megérkeztem. Ismét körbenéztem a helységen, de ezúttal megállapodott a tekintetem egy nagy táblán, ahol „étkező” felirat állt és egy nyíl mutatta, hogy merre is van. Rögtön arra indultam és meg is találtam a tágas helyiséget, ahol egy svédasztal állt a fal mellett. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy valójában mennyire is éhes vagyok már. Nem vesztegettem az időm beléptem a tömegbe és elvettem egy tálat, hozzá evőeszközöket, majd kiválasztottam egy szimpatikus ételt, ami tojásrántotta volt némi zöldséggel, mint paradicsom és paprika. Kerestem egy szabad asztalt és kényelembe helyeztem magam. Egy furcsa érzés vett uralma alá, olyan érzés, mintha valaki figyelt volna, de amikor felnéztem a tányéromról senkit sem láttam, aki éppen felém nézett volna. Igyekeztem megenni a vacsorám, hogy minél előbb az ágyban lehessek és indulhassak Portland-be. Az étkezésem egy körömbeli fiú zavarta meg, aki komoly arccal ült le elém.

- Tudjuk mi vagy. – közli velem egyszerűen.

- Elnézést, de nem tudom miről beszél. – válaszolok, miután lenyeltem a falat ételt, ami éppen a számban volt.

- Tudod te nagyon miről beszélek! – mondja ingerülten a férfi és ekkor ismét megpillantom azt az arcot, amit a recepciósnál, de ezúttal még szörnyűbb volt.

Az eddig sima arcát most fekete szőrszállak keretezik, az orra sem egy átlagos orrhoz hasonlít a füle pedig egy manóéhoz képest sokkal nagyobb. A szeme pedig sárgán fénylik. Próbáltam a lehető legtermészetesebben nézni rá, pedig szinte biztos voltam benne, hogy ez csak képzelődés és valójában nem történik meg.

- Tudom, hogy látod! – szólal meg mély hangon.

Nem mozdulok, egy percre levegőt is elfelejtek venni. Ahogy mozgott a szája, mintha egy veszett kutya beszélne hozzám. A fogai sárgás színűek, a metszőfogai pedig kikandikálnak a szájából, megijesztett. Alig vártam, hogy elmúljon, mert eddig elmúlt, de most nem akart. Felálltam az asztaltól, ennek köszönhetően a székem hátraesett, közben szüntelenül a fiú fogait bámultam, már az sem érdekelt, hogy ezzel rájön, hogy tényleg látom. Bátorságot vettem, hogy az ajtó felé pillantsak, ami nem volt messze tőlem, majd a fiúra, aki még mindig a széken ült, a kezei pedig az asztalon pihentek. A kézfején is ritka szőr helyezkedett el a karmaitól pedig egyenesen rettegtem. Mi történt velem? Minél előbb el kell tűnnöm innen... Ez a gondolat után eszeveszett tempóban szaladtam az ajtóhoz. Az előtérben megtorpantam és hátranéztem. Nem jött utánam, de én mégis tartottam tőle. A lift helyett a lépcsőt választottam, azzal talán el tudom kerülni az ebben az épületben tartózkodó embereket. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, de a felénél meg kellett állnom pihenni. Hogy akarok rendőr lenni, ha nem bírom a strapát? A korlátnak támaszkodtam, de amikor dobogást hallottam a lépcső alja felől már nem érdekelt, hogy leszakad a lábam, vagy csupán a lélegzetvételemből rájönnek, hogy hol is vagyok, csak az érdekelt, hogy kijussak ebből az épületből, lehetőleg élve. Már szédülni kezdtem a sok forgástól, amit a lépcsőzés okozott, de végül felértem az első emeletre, ahol a szobám volt. Remegő kezekkel és hangos lélegzetvétellel vettem elő a kulcsot és nyitottam ki az ajtót, amit aztán rögtön be is zártam. Határozott mozdulattal kapcsoltam fel a lámpát és a táskám után nyúltam, amit aztán a vállamra kaptam. Megnéztem, hogy a telefonom a zsebemben van-e, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy igen kicsaptam az ajtót és nem törődve semmivel a lifthez kocogtam, ahol aztán megnyomtam egy gombot és magamban reménykedtem, hogy senki sem lesz benne. Ezúttal mellém állt a szerencse, ugyanis lejutottam a földszintre úgy, hogy senki sem volt körülöttem különös lény. Amikor megérkeztem a földszintre lecsaptam a pultra a kulcsot, mire megfordult a férfi, aki eddig háttal állt nekem és most érdeklődve nézett rám.

- Nem volt megelégedve a szobával? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem, egyáltalán nem! – mondtam még mindig remegő hangon, majd előhalásztam a pénztárcám és a kulcs mellé dobtam pár dollárt, amiből biztosan kijönne a foglalás.

Megfordultam és kisiettem az ajtón. Fellélegeztem, amikor becsapódott mögöttem az ajtó és újra a világított utcán voltam, bár most nincs szállásom és valószínűleg az autómban kell töltenem az éjszakát, de ez foglalkoztatott most legkevésbé. Előkotortam a kocsi kulcsom és miután kattant a zár bedobtam hátra a táskám és beültem a kormány mögé. Tudtam, hogy nem biztonságos totál fáradtan vezetni a sötétben, de nem bírtam ebben a városban maradni tovább, ezért muszáj volt elindulnom. 

***

Mire Portland-be értem alig bírtam nyitva tartani a szemem. A táskám a vállamra akasztottam és besétáltam a rendőrőrsre. Felsétáltam egy lépcsősoron egyenesen ameddig meg nem pillantottam a többi rendőrt az emeleten.

- Jó napot, segíthetek valamint? – szólított meg egy kék rendőrruhában levő férfi.

- Jó napot, igen. – bólintottam és elkezdtem a papírjaim után kutakodni.

- Csak ne azt mondja, hogy eltűnt egy rokona! – mondja és a végén elneveti magát.

Ez erre ennyire vicces?

- Nem, a nevem Stella Easel, a múlt héten közölték velem, hogy áthelyeznek ide. – válaszoltam és a kezébe adtam a papírjaim.

- Áh, értem, szóval Easel nyomozó? – olvasott bele a papírjaimba.

- Igen, pár hónapja igen. – bólintottam.

- Pár perc és visszajövök! – mutatja fel a mutatóujját és eltűnik egy ajtó mögött.

Valahogy érzem, hogy érdekes lesz az itt töltött munkaidőm...   

Sziasztok! Felkerült az első fejezet, amit amolyan „bevezető” résznek is lehet mondani. A történetet a Grimm című sorozat ihlette meg, lehet, hogy az olvasóim közül is nézik páran (vagy sokan) ezt a sorozatot. Szóval, a véleményeteket nyugodtan írjátok le sőt, várom is a kommenteket a posztok alatt, ezzel sokat tudnátok segíteni az ösztönzésben :)

Köszönöm, hogy benéztek, folytatás pedig hamarosan :)