7. Fejezet - Börtön, vagy elmegyógyintézet?

Sziasztok! Íme a 7. Fejezet, amiben már javában zajlanak az események. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, véleményeket pedig szívesen fogadok, legyen az jó, vagy rossz. Jó olvasást! :) 

Egy fehér szobában ébredtem fel, valamiféle hálóing volt rajtam. Nem tudom, hogy hol vagyok és hogy kerültem ide, semmire sem emlékszem, nem értek semmit. Körbenéztem a szobában, csak egy ágy volt benne és egy ajtó. Neonlámpával volt bevilágítva a szoba, mit keresek én itt? Az ajtóhoz sétáltam, nem tudtam nem észrevenni, hogy nincs rajtam zokni, csak egy hálóing. Tapogatni kezdtem a testem, még fehérnemű sem volt rajtam. Ha megtudom, hogy ki vetkőztetett le el fogok vele beszélgetni az illemről... Az ajtón volt egy kis ablak, nem lehetett rajta tisztán kilátni, de annyit ki lehetett venni, hogy egy folyosó legutolsó szobájában vagyok.
- Hé, kiengedne valaki?! - kiabálom el magam.
Nem jött válasz, ezért még egyszer megismételtem magam, ezúttal hangosabban. Egy biztonsági őr lépett az ajtó elé. Legalább ezt meghallotta valaki.
- Maradj már nyugton, vagy szeretnél egy adag nyugtatót a seggedbe? - kérdezi bosszúsan.
- Miért vagyok itt? - próbálom vele tartani a kapcsolatot.
- Drága, egy elmegyógyintézetben vagy, találgass csak! - jelenik meg egy vigyor az arcán, amit ezer örömmel letöröltem volna.
Elmegyógyintézetben lennék? De miért? Nem voltam képes többször megszólalni, pedig annyi kérdésem lenne ehhez az őrhöz, aki gondolom nem sokat tudna nekem segíteni. Egy mondat töredékét hallottam abból, amit egy adóvevőbe beszélt.
- Igen, felébredt. - aztán észrevette, hogy hallom.
Arrébb sétált, hogy ne tudtak többet hallgatózni, pedig roppant kíváncsi voltam. Pár másodperc múlva kattant egy zár az ajtón. Két másik őr jött be rajta a kezükben egy bilinccsel.
- Kérem forduljon meg! - szólalt meg az egyikük.
Vonakodva tettem, amit kértek, bár nem értettem, hogy miért tesznek rám bilincset, nem vagyok veszélyes. Tűrtem, ahogy rám tették a bilincset, nem tudtam nem elengedni egy megjegyzést, ami már kikívánkozott belőlem.
- Hm, jobb ezt más emberekkel csinálni, mintha rajtam teszik. - jegyeztem meg.
- Így sem úgysem egy kellemes érzés. - hallottam a másik őr hangját.
- Nem gondoltam, hogy ilyen kényelmetlen ez... - mozgattam meg a kezem, miután rám tették a bilincset.
Az őrök reakciója olyan volt, mintha éppen szökni akartam volna, mindketten a kezem után kaptak és a két oldalamra állva kivezettek a szobából. Igen, most 100%-osan őrültnek érzem magam, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mi ez az egész. Végigvezettek egy folyosón egyenesen egy olyan terembe, ahol egy asztal volt és két szék, de itt volt ablak és a falak is barátságosak voltak. Leültettek az egyik székre, de a bilincset rajtam hagyták. A két őr kisétált a teremből, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. A tegnapi napon járt az agyam, próbáltam visszaemlékezni, újra gondolni mindent. Nem volt rá időm, nyitódott az ajtó, egy ismerős alak lépett be rajta, Nick. Végignéztem rajta, fekete farmerja ment a kék felsőhöz, amit viselt. Haja most is ugyan úgy állt, mint szokott, kék szemeiben viszont fájdalom tükröződött.
- Hello, Stella! - mondta halkan, majd leült a velem szemben levő székre.
- Örülök, hogy itt vagy, Nick! - csúszott ki a számon.
- Én annyira nem, inkább a lakásodban látogattalak volna meg, mint itt. - mutatott körbe.
- Hidd el én is jobban örülnék, ha nem itt kellene ülnöm bilincsben. - nevetek fel erőltetetten.
- Hank már hiányol. - mosolyodik el.
- Még csak egy napja vagyok itt. - húzom fel a szemöldököm.
- Stella, már két hete bent vagy. - néz a szemembe.
Ledöbbentem, két hete bent lennék? Miért? Nick észrevette, hogy meglepett a mondatával, valószínűleg most megbánta, hogy ezt mondta, legalábbis a szemében ez tükröződött.
- Lehetetlen! - szólalok meg.
- Stella, emlékszel mi történt június 15.-én? - kérdezi, miközben az asztalra könyököl.
- Igen, otthon voltam. - emlékszem rá vissza, egy szerdai nap volt.
- Az éjszakára is emlékszel? - kérdezget tovább.
- Ö.... - gondolkozok el. - Nem, az kicsit homályos, ott voltál te is, nem? - kérdezek rá.
A gondolatomban halványan jelent meg Nick arca és hangja, ahogy a nevem kiabálja. Piros és kék fények villogtak mindenhol, egy fekete kiscica is feltűnik, ahogy elszalad, miután valami lepuffan a földre.
- Igen, ott voltam. - bólint. - A szomszédod tudja, mi történt, látott mindent. - teszi hozzá.
- Mit látott? - kérdezem rémülten.
- Az orvos a lelkemre kötötte, hogy ne mondjak neked semmit, de úgy gondolom erről tudnod kell. - mondja halkan. - Stella te... megöltél egy embert. - mondja fájdalmasan.
- Nick, ne viccelj már velem! - mondom ingerülten.
- Stella, a szomszédod látta, ahogy folyamatosan őt vered, aztán késsel kezdted döfködni. Tényleg nem emlékszel rá? - hadarja.
- Nem, én nem csináltam ilyet! Nem én voltam! - állok fel.
- Ülj le és nyugodj meg! - fogja meg a vállam Nick.
- Nem tudok megnyugodni, Nick! - lábad könnybe a szemem. - Megöltem egy embert és azt sem tudom, hogy miért. Amióta Portlandbe jöttem egyszerűen csak rossz dolgok történnek velem! - bukok ki teljesen, a könnyeim ekkor már utat törnek maguknak, de bent tartom őket, nem lehetek gyenge. - Nagyapának igaza volt, nem kellett volna idejönnöm... - tettem hozzá halkan.
- Stella, nem te tehetsz arról, ki vagy. - néz a szemembe.
- De már nem tudom ki vagyok, nem érted? Elmegyógyintézetben ülök, őrült vagyok, nem vagyok normális! - kiabálom.
- Ezt nem kellene hangoztatnod! - mondja nyugodtan. - Figyelj, el mondom mit kell tenned, de a választás továbbra is rajtad áll! - teszi hozzá komoly hangon.
- Mondd... - suttogom.
- Két választásod van, vagy felvállalod, hogy különös dolgokat látsz és itt fogsz élni életed végéig, vagy azt mondod, amit én mondok és kiengednek. De van egy harmadik lehetőség is, azt mondod, ami valójában történt és börtönbe zárnak jó pár évre emberölésért. - sorolja a lehetőségeket.
Igazából egyik sem tetszett, ugyanis semmi sem takarja az igazságot. Nem értettem ezt az egészet, csak annyit tudok, hogy így is-úgyis hazudnom kell. Megöltem volna egy embert? Bárcsak vissza tudnák emlékezni, hogy miért, de még mindig semmi sem ugrott be, csak feketeség, homály.
- Mit kell mondanom? - próbáltam felvenni egy érzelemmentes arcot.
- Annyit, hogy az alak rád támadt és önvédelemből tetted, amit tettél. Ne említs semmilyen kígyót és furcsa állatoknak látszó embereket, csak annyit mondja, hogy önvédelem volt és a többit csak a sokk miatt hadováltad, mert még nem történt veled ilyen dolog,megráztak az események. - mondja halkan.
A mondata elején belenéztem a szemébe, amikor a kígyó szót kimondta világos lett minden. Kicsalogatott az udvarra, elterelte a figyelmem a kiscicával, aztán beugrott az a rémes arc. Megráztam a fejem, nem fogom ezt mondani, tudom, mit láttam, nem képzelődtem, ez valóság volt.
- Tudom mit láttam, Nick! - nézek fel rá.
- Tudom, de ezt ők nem tudják hova tenni, őrültnek gondolnak pedig nem vagy több egy összezavarodott fiatal lánynál. - néz mélyen a szemembe. Mióta számít neki ennyire, hogy mi lesz velem?
- Te is látod? - csúszott ki a számon.
- Mit? - vonja össze a szemöldökét.
- A furcsa arcokat, te is látod? - ismételem meg a kérdésem. - Amikor ránézel egy emberre és egy szörnyeteget látsz benne? - teszem hozzá.
- Stella, egyenlőre csak mondd azt, amit mondtam, akkor ki fognak engedni ideiglenesen innen, aztán majd tovább informállak. - állt fel a székről.
Kétségbeesetten tettem én is ugyan ezt, próbáltam keresni a tekintetét, kellett egy utolsó kérést kérnem tőle, tudni, hogy nem vagyok őrült.
- Nick, mondd, hogy látod, kérlek! - álltam elé.
Nick töprengett, nem tudott mit mondani. Láttam rajta, hogy valami kikívánkozik belőle, de magában tartja. Ennyire nehéz kimondani az igazságot?
- Nick, szükségem van rá, hogy kimondd! - kiabálok, mert már szörnyen bosszantott, hogy nem válaszolt.
Nem tudott megszólalni, a két őr belökte az ajtót és szorosan lefogtak. Nick kislisszant a teremből, de az ajtóban még visszanézett. Látta, ahogy bilincsben ott térdelek a padlón két őrrel az oldalamon, akik lefogtak nehogy bántsam őt.
- Kérlek... - suttogtam erőtlenül.
Nick megrázta a fejét és elsétált. Nem tudom mit tegyek, mondjam azt, amit mondott és akkor kiengednek? Annyira biztos voltam a dolgomban, Nick tekintete elárulta, hogy valamit szeretne mondani, de mégsem tette. Miért? Folyamatosan ez járt a fejembe, miért nem őszinte velem? Nem tudtam tovább gondolkozni, visszaültettek a székre, majd a két oldalamra álltak. Egy hosszú, szőke hajú nő lépett be a terembe. Fehér inge tökéletesen tapadt felsőtestére, kiemelve azokat a részeket, amiket szeretnek megnézni a férfiak. Térdig érő fekete szoknyája még elegánsabbá tette, amihez tökéletesen passzolt a szintén fekete magas sarkú cipő. Végignézett rajtam, látszott a szemében a közönyösség, megfordult a fejemben, hogy vajon hány őrültnek titulált emberrel beszélget nap, mint nap. Szó nélkül ült le velem szembe, majd beleolvasott a papírokba mielőtt megszólalt volna.

- Szóval, Stella Easel, emlékszik valamire abból az éjszakából, amikor történetesen is meggyilkolt egy embert? – kérdezte.

- Igen. – bólintok magabiztosan.

- Mire emlékszik? – kérdezett ismét.

- Zajt hallottam kintről, kimentem az udvarra a hátsó kertbe, de csak egy kiscica volt ott. Leguggoltam hozzá, megsimogattam őt, majd rám támadt valaki. – meséltem, amire emlékeztem.

- És ezután mi történt? – kérdezgetett.

- Megakart ütni, de megvédtem magam. – néztem le az asztalra rikító kék szeméből.

- Honnan volt bicskája? – kérdezte.

- A nagyapámé volt, tőle kaptam, amikor 8 éves voltam. – válaszoltam, bár nem értettem, hogy miért tette fel ezt a kérdést.

- Említett egy kígyót, idézem, „Ennek az alaknak kígyó arca volt, zöld bőre”. – idézte, amit valószínűleg én mondtam.

- Én… erre már nem emlékszem. – ráztam a fejem. – Nézze, nyomozó vagyok, senkit nem ölnék meg ok nélkül. – váltottam „hivatalos” beszédstílusra.

- Tudom, hogy nyomozó, de akit megölt az FBI-nak dolgozott, ezért is feltételeztem, hogy nem csinált semmit, legalábbis nem támadt magára. – nézett rám sejtelmes mosollyal.

- Akkor mégis mit keresett a kertemben? Ezt mivel magyarázza, asszonyom? – vágtam vissza.

- Nem volt konfliktusuk? Nem említett önnek valamit a verekedés során? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- És mivel magyarázza a különös arcot, amit akkor látott? – kérdez rá ismét.

- Feldúlt voltam, még soha senki nem támadott rám a saját kertemben. Figyelembe vettem, hogy ne a szolgálati fegyveremmel támadjam meg, mert akkor már nem voltam szolgálatban, nem követtem el semmi törvényszegőt. – védtem magam.

- Ha már szóba hozta a szolgálatot, a vére alkoholtartalma egészen magas volt. Fogyasztott alkoholt aznap este? – nézett a szemembe.

A tekintetéből majdnem azt hittem, hogy tud mindent. Mintha belelátna a fejembe és ezzel megakadályozza, hogy hazudni tudjak. Kényelmetlenül éreztem magam, szinte biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni Nick látogatására is, amire fogalmam sincs mit tudnék válaszolni. Erre a kérdésére igennel, vagy nemmel kellene válaszolnom? Fogalmam sincs mit válaszoljak, ezt a részt nem említette Nick. Tanácstalan voltam, ezért a saját eszemre hallgattam.

- Igen, sörözgettem munka után és talán egy kis pohár pálinkát is megittam, de ez nem változtat azon, hogy önvédelemből cselekedtem. – hadarom.

- Szóval a részegségére fogja, hogy különös dolgokat látott, legalábbis az állítása szerint. – forgatja ki a szavaim.

- Én ilyet nem mondtam, nem voltam részeg, tudatomnál voltam. – ellenkeztem.

- Akkor mégis mit látott akkor, asszonyom? – emeli fel a szemöldökét.

- Tévedtem, sötét volt és nem láttam jól. Igen, ittam egy kicsit és ez is benne volt a dologban az idegesség mellett. Tudja milyen érzés tudni, hogy kint ólálkodik a háza körül valaki, aki magára akar támadni? Maga mit tett volna a helyemben? – kérdezem ingerülten.

- Itt én kérdezek és nem maga. – húzza fel az orrát.

- Szóval maga is ugyan azt tette volna, amit én. – állapítom meg magamnak. – Akkor mégis miért ülök itt? Elmondtam mindent, tévedtem és sajnálom, nem láttam semmit, ami különös lett volna, csak szimplán feldúlt voltam. – veszem fel a leg érzelem mentesebb arcom.

- Ebben az esetben mit szól ehhez? – jelenik meg az arcán egy kaján vigyor.

Felpillantottam rá, de rögtön meg is bántam. Ő is olyan, mint akiket eddig láttam, de ilyen szörnyű élményben még sosem volt részem. Lesütöttem a szemem, ezzel megszűntetve a kapcsolatot a csontos, ősz hajú, szinte már csontvázas arcról. Tudtam, hogy ezt is tagadnom kell majd és fogom is, ugyanis ez nem történt meg, csak képzelődök ismét. Hiszen pont emiatt vagyok itt, nem is értem miért jön elő folyton, mivel én próbálom a lehető legjobban kizárni ezeket a dolgokat, de nem megy. Amikor tudatosul bennem, hogy ő nem olyan, mint amilyennek látom ledermedek, meredten bámulni kezdem és nem tudom irányítani a tekintetem. Ugyan ez történt a fűszerüzletben is, amikor kirohant a férfi, túlságosan kémleltem őt, biztosan megijedt.

- Grimm…. – suttogja a nő.

- Semmi értelme ennek a szónak. – mondom halkan.

- Az imént járt bent önnél Burkhardt nyomozó, mit szeretett volna öntől? – tette fel a kérdést, amire számítottam.

- Benézett, megkérdezte hogy vagyok. – rántottam vállat. – Mondta, hogy hiányolnak az őrsről. – tettem hozzá.

- Értem, nos, ennyi lett volna. – csapja össze a tenyerét. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, pár percig eltart, ameddig elintézem a felettesemmel, hogy kiengedjék magát, addig kérem várjon itt türelemmel! – mosolyog rám.

Nem értettem ezt a hirtelen változást, ennyi lett volna? Kiengednek? Miért? Van, ami jobban foglalkoztat, mi az ördögért mondja nekem mindenki, hogy Grimm? Igaz lenne, amit akkor az interneten olvastam? Nem, hiszen ami odafent van semmi sem igaz, csak kitaláció, más emberek képzeletének szülevénye nem több. Ezzel lerendeztem magammal a dolgot, nem vagyok őrült, soha többet nem fogok különös dolgokat látni, csak a valódi ember arcot. Hiszen minden betegnek az az első lépés a gyógyuláshoz, hogy agyban kizárja a betegség forrását. Pontosan ugyan ezt fogom tenni, nem fogok tudomást venni azokról, amiket látok, nem fogok rájuk figyelni. Látszólag belemerültem a gondolataimba, ugyanis már csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megfogja a kezem és felállít a székről. Ugyan az a két biztonsági őr állított fel, aki ide bekísért, majd levette rólam a bilincset.

- Úgy látszik mégsem őrült. – mosolyog rám.

- Úgy látszik… - ismétlem halkan.

- Akkor, viszlát! – mondja a másik.

- Már elnézést, de ebben a hálóingben, fehérnemű nélkül én ki nem megyek az utcára! – mondom némi háborodással a hangomban. – Visszakapatnám az eredeti ruháim? – teszem hozzá a kérdésem.

- Kövessen! – biccent a magasabb őr.

Bólintottam és utána sétáltam. Végigvezetett egy hosszú folyosón, egyenesen egy lépcsőházba. Kirázott a hideg, ahogy meztelen lábam a hideg csempéhez ért, nem értem miért nem adtak legalább egy zoknit, hiszen azzal sem tudnák megölni senkit, még csak szökni se tudnák! Kész felháborító ez a hely, inkább fagyon meg az ember, minthogy kapjon egy pár áttetsző zoknit, amit akár észre sem vesz, de mégsem csupasz a lábam. Levezetett a lépcsőn, egyenesen egy pulthoz, ahol rácsok voltak a pult mögött álló férfi előtt. Megállt előtte, majd mély hangon megszólalt.

- Stella Easel ruháit kérem. – mondta kevésbé kedvesen.

- Máris adom! – tűnt el a sötétben a fickó.

- Köszönöm! – mosolyogtam, majd elvettem a ruhám, amiket pár perc elteltével kicsúsztatott a pult mellett elhelyezett kis mélyedésen.

Szorosan magamhoz szorítottam a ruháim és megkerestem a legközelebb levő női mosdót. Belöktem a fém ajtót, de rögtön meg is torpantam az ajtóban. Eddigi panaszkodásaim közel sem ért fel ahhoz, amit a mosdóról fogok mondani. Inkább bele sem kezdtem elemezni a gondolatomban, hogy mi az, ami elvan avulva ebbe a mosdóba, amiben egyébként higiéniának és tisztaságnak kellene lennie mocsok és bacilus foglal helyet. Nem törődve semmivel lekaptam magamról a hálóinget, amit ledobtam a földre és villám gyorsasággal felkaptam a „régi” ruháim. Becsaptam magam mögött az ajtót és kétségbeesetten kezdtem el keresni a kijáratot. Fellélegeztem, amikor kiléptem az utcára az emberek közé. Az első lépés racionális gondolkodással az őrsre való menetel lenne, de tisztában vagyok vele, hogy az elmegyógyintézet után, ha odamennék a börtönben kötnék ki, ezért hazasiettem. 

4. Fejezet - Láttam, vagy nem?

Rosszul estek a szavai, nem kifejezés. A szemem könnybe lábadt, mindent elrontottam, ismét. Már az első napon ilyeneket mondanak a munkatársaim... Mennyi mindent rontottam el? Egyedül akartam idejönni, amikor az a valami bármelyik percben megtámadhatott volna, eltitkoltam az információkat, bár abba benne van az is, hogy Griffin nyomozó ígyis úgyis beszélt volna a nővel. Még mindig nem csináltam semmit, csak álltam és néztem magam elé. Nicknek teljesen igaza van, sok mindenben hibáztam, így a jövőben ezeket ki kell majd javítanom. Miután alaposan végiggondoltam a dolgokat lemásztam a fáról. Már csak tíz méterre voltam a földtől, amikor megcsúszott a lábam a fa törzsén és zuhanni kezdtem a föld felé. A szám ismét egy hangos sikoly hagyta el, rettenetes volt arccal a föld felé zuhanni. Egy nagy puffanással értem le a földre. A kezem magam mellett volt, a fejem pedig el volt fordítva. A szemem szorosan összecsuktam, csak akkor nyitottam ki, amikor már biztos voltam benne, hogy nem eshetek nagyobbat. A kezemre támaszkodtam és próbáltam felállni, nem gondoltam arra, hogy a szívem ezerszer gyorsabban ver, vagy, hogy a kezemen felszakadt a bőr a fa kérge miatt, csak haza szerettem volna menni. A földön térdeltem, amikor dobogást hallottam az ösvény felől, nem sokkal később Griffin nyomozó bukkant fel. 

- Stella, jól van? - guggolt le velem szembe. 

- Igen, megvagyok. - sóhajtottam. 

- Mi történt? - kérdezte aggódó tekintettel. 

- Csak... Burkhardt nyomozó talált egy nyomot, idejöttem, de megcsúsztam a fa kérgén, miközben jöttem le. - magyaráztam. 

- Megütötte valamijét? - kérdezte, miközben felsegített a földről. 

- Nem, jól vagyok. - bólintottam. 

- Jöjjön, elkísérem az autójához! - karolja át a vállam, amikor látta, hogy nem vagyok valami stabil. 

Griffin nyomozó egészen az autómig kísért, közben a vállam fogta, nehogy elessek. Még mindig az volt a szemem előtt, hogy zuhanok a föld felé, ezért, amikor odaérek a földre, megugrok. Nick a többi rendőrrel beszél, amikor meglát Griffin nyomozóval aggodalom szalad végig az arcán. Amikor elér a tekintetem a szeméig, újra visszhangozni kezdenek a szavai a fejemben. Elvesztettem a "bizalmát", nem is tudom, hogy ezek után tegezhetem-e még, vagy a szavai egyenlők voltak azzal, hogy újra idegenekként indulunk? Beszélnem kell vele, több dologról is, de nem most. Előhalásztam a kocsi kulcsom a zsebemből, ami nehezen ment, mert eléggé remegett. Hogy fogok így vezetni? A válasz óvatosan... 

- A biztonság kedvéért délután még felhívom magát! - mosolyodik el kedvesen. 

- Rendben, köszönöm, hogy elkísért. - mosolyodtam el lágyan és beültem az autómba. 

Már az sem zavart, hogy tiszta sár lett a nadrágom a földtől, vagy, hogy a kezemből szivárog a vér, csak haza szerettem volna menni. Éhes voltam, izzadt és fáradt, és ezt mind egy nap miatt. Folyton Nick járt a fejemben az út során, nem tudtam kiverni onnan az aggódó arcát, amikor meglátott, ahogy a csalódott hangját sem. Nem tudom, hogy melyik esik rosszabbul, amit mondott, vagy ahogy mondta. Nem haragszom rá, mert ez lényegében az én hibám. Csak miattam mondott ilyen dolgokat, csak az én tetteim vezettek el minket idáig. Valójában Griffin nyomozó miatt nem mondtam el Nicknek, hogy beszéltem Mrs. Leavy-vel, bár jobban belegondolva ő arra célzott, hogy azt ne kössem Nick orrára, hogy nem voltam jelen a kikérdezésnél. Mindenesetre nem akartam az orrára kötni azt sem, hogy mit is beszéltem a feleséggel, úgy gondoltam az csak ránk tartozik. Lefordultam a házam utcájába és begurultam a garázsom elé. Nem álltam be, mivel lehet, hogy ma még mennem kell valahova. A kezemben a kocsi kulccsal léptem be a házba. A kulcsokat a szekrényre tettem és visszasétáltam az autómhoz. Gondoltam ideje lenne kipakolnom, elvégre nem vihetem magammal mindenhova a kiskori képeim egy dobozban és az összes ruhám, valamint csak egyszer kell ezt az igazán megerőltető dolgot megtenni. Felnyitottam a csomagtartót és a kezembe vettem az egyik papírdobozt. Nem szerettem pakolni, mindig is utáltam, ha valahova nyaralni mentünk, vagy esetleg több napra mentünk az iskolával kirándulni. A nagy táskák, dobozok, minden emlék egy helyen, nem én vagyok... Bedobtam a dobozt a nappaliba és visszamentem a következőért. Ezt addig ismételtem, ameddig volt csomag. Az utolsó dobozom sikeresen szétszakadt a csomagtartóban, valószínűleg egy rakoncátlan kés tehette, de ez ügyben még nyomozok... 

- Látom kezded otthonossá alakítani a helyet. - hallottam egy ismerős hangot magam mögött.

- Nick, nem számítottam rád! - fordultam felé meglepetten. 

- Tudom, nem szoktam bejelenteni, mikor hova megyek. - nevet kínosan. - Csak bocsánatot szerettem volna kérni tőled, nem akartalak megbántani, én nem is értem, miért mondtam olyanokat. - sétál közelebb hozzám. 

- Nem történt semmi. - füllentek egy műmosollyal az arcomon. 

Nem számítottam rá, hogy ide fog jönni. Azt hittem ezentúl "feszült" lesz közöttünk a hangulat. Kedves tőle, hogy bocsánatot kért, nekem sem ártana. 

- Én is elnézést szeretnék kérni, túl figyelmetlen vagyok mostanában... - hadartam meggondolatlanul. 

- Figyelmetlen? Miért? - kérdezte felvont szemöldökkel. 

- Ö... hát, tudod, ez az új környezet, új munkatársak, távol vagyok a családomtól, kicsit elvonta a figyelmem. - próbáltam magam kibeszélni a dolgokból. 

- Értem, jut eszembe, meg szerettelek volna hívni vacsorázni. – mosolyodott el, nos, nem kifejezés, hogy mennyire meglepett ezzel a mondattal.

- Vacsorázni? Miért? – kérdezem zavartan.

- Megmentettél. – tárja szét a karjait, olyan „ez egyértelmű” stílusban.

- Az előtt pedig te engem, nem tartozol érte egy vacsorával. – rázom a fejem.

- De én ragaszkodom hozzá, ebben az is benne van, hogy meséltem az esetről a barátnőmnek, Juliette-nek és mindenáron megakar téged ismerni és köszönni, amit az imént én is. – vakarja meg a tarkóját.

Szóval van barátnője. Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy nincs, végül is olyan szemekkel, mint Nicknek van, jó sok lányt meg lehet szerezni. És most én magamban a szeméről tárgyalok... szuper.

- Ö... hát, rendben legyen. – megyek bele végül.

- Szuper. – mosolyodik el ismét.

- Mikor gondoltátok ezt megejteni? – kérdezem.

- Majd küldök egy SMS-t. – legyint.

- Rendben. – bólintok.

- Akkor én megyek is, csak ennyit szerettem volna mondani. – mondja nyugodt hangon, de látszik rajta, hogy zavarban érzi magát. – Még egyszer bocsánat a viselkedésem miatt. – fordul vissza a felhajtótól.

- Semmi gond, akkor helló, Nick! – mosolygok és meg sem várva az egyéb reakcióját besietek a házba.

Miután becsuktam az ajtót magam mögött egy hangos sóhajt engedek el. Majdnem elszóltam magam, hogy miket látok, aztán pedig a szemére gondoltam, normális vagyok én mostanában? Kivertem a fejemből a buta gondolatokat és a pakolásra összpontosítottam. A kezem a nadrágom zsebébe csúsztattam, hogy ki tudjam venni a telefonom, de az üres volt. Hol hagyhattam el? Talán, amikor leestem a fáról kiesett a zsebemből? Igen, biztos ott lesz. Mielőtt elindultam volna vissza a fürdőbe mentem. Most már muszáj lesz lezuhanyoznom, ha „reggel” nem volt rá időm. Levettem a piszkos ruháim és a szennyes kosárba tettem, majd beálltam a zuhany alá. Percekig nem csináltam semmit, nem gondoltam semmire, csak élveztem a meleg vizet, ami folyt a testemre. Olyan nyugodt volt most minden, ennek köszönhetően felesleges dolgokkal telt meg a gondolatom, mint például, amit ma láttam. Nem őrültem meg – legalábbis szerintem – tudom, hogy mit láttam. Nick különösen nézett az alakra, aki felette helyezkedett el, már szinte azt gondolnám, hogy ő is látja, de ez szinte lehetetlen, mert biztos vagyok benne, hogy megemlítette volna, ha már neki nem vált természetessé. Feleszméltem a gondolkozásból és megmosakodtam, majd kiléptem és egy törölközőt magam köré tekerve a nappaliba battyogtam. Rutinosan nyitottam ki a hűtőt, amit már egyszer megtettem, de az éhségem miatt még egyszer megtettem, de ismét csak az üres polcok tárultak elém. A csengő éles hangja taszított vissza a valóságba. Kicsit vonakodva, de az ajtóhoz mentem, majd úgy nyitottam ki, hogy a testem az ajtó mögött legyen, mivel csak egy törölköző takarja a testem.

- Stella, aggódtam maga miatt, nem vette fel a tele... – kezdte Griffin nyomozó, de megakadt a mondatában. Észrevette, hogy csak egy törölköző van rajtam, szóval elég kínos volt a dolog.

- Igen, elhagytam valahol a telefonomat, szerintem ahogy leestem a fáról kieshetett a zsebemből. – mosolyogtam kínosan.

- Ö... ez esetben elnézést, hogy zavartam. – kalandozott a „dekoltázsom” felé a tekintete, de a torokköszörülésem után újra a szemembe nézett.

- Semmi baj. – mondtam magasabb hangon, mint kellett volna.

- Akkor én megyek is, viszlát! – mondta zavartan, majd intett és elsietett.

Kuncognom kellett a zavarodottságán. Annyira zavarban volt, hogy nem tudott hova nézni, pedig én voltam az, aki egy szál törölközőben volt... Megráztam a fejem és becsuktam az ajtót, majd a szobámba siettem. Az ágyamon még mindig ott volt a nagy kupac ruha, amit a telefonom megkeresése után fogok eltakarítani innen. Kivettem belőle pár darabot és felkapkodtam, majd a tükörbe néztem.  

Felkaptam a tornacipőm és magam után bezárva az ajtót az autómba ültem. Meg sem álltam egészen a városhatárig, ahol már senki sem volt, mintha pár órával ezelőtt semmi sem történt volna ott. Pedig nagyon is történt. Egészen addig mentem, ameddig tartott az út, majd leállítottam a motort és gyalog folytattam az utat. A fa elé érve elkaptak az emlékek, amit Nick mondott, ahogy zuhantam le, az az arc, minden. A hideg futkosott a hátamon, amikor elkezdtem körülnézni a földön, de nem találtam a fehér készüléket. Egészen elmentem addig, ahol éppen akkor parkoltam, de sehol sem találtam. Fél óráig keresgéltem, már vagy 3x megtettem ugyan azt az utat nekidőltem az autómnak és gondolkoztam, hol lehet a telefonom? Hol jártam még? És ekkor felnéztem a fán lapuló fészekre, magamban fohászkodtam, hogy csak ott ne legyen, bárhol máshol lehet, csak ott ne, de minden lehetőség kiesett, már csak az a lehetőség maradt. Elindultam hát a fához, remegtek a kezeim, próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Előjött az arc, amit akkor láttam, amikor megtámadott. Vajon lehetnek még? Futott végig az agyamon. A kezem a fa törzsére helyeztem és elrugaszkodtam a földről, ennyit a tiszta ruháról, nem gondoltam, hogy ilyen piszkos lesz ez a munka. Nem néztem le, hogy még véletlenül se fogjon el a tériszony, csak magam elé néztem és lassan, de biztosan haladtam felfelé. Pár centivel a fészek alatt hallottam valamit, nagyon hangos szuszogást. Mintha valaki éppen aludna a fészekbe. A szívem a torkomban dobogott, amikor bekukucskáltam, és levegőt sem kaptam, amikor megláttam egy tollas, nagy csőrű, iszonyatosan nagy testű madárfélét a fészekben. Pislogtam. Pislogtam egyet, pislogtam kettőt, pislogtam nagyot, kicsit, de amikor kinyitottam a szemem ugyan azt láttam. Szóval ébren vagyok, nem képzelődök, tényleg valódi. Lenéztem a földre és megláttam a telefonom. Ez az, ami kell nekem. – futott végig az agyamon a gondolat. Fél kezemmel benyúltam a fészekbe, a másikkal pedig szorosan tartottam a fából kiálló részt, nehogy leessek. Tetszett az az érzés, hogy a halál szélén állok, hogy bármikor felkelhet az a madárféle valami és megtámadhat. Nyújtózkodtam, de nem akart sehogy sem elérni odáig a kezem. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog, de amikor elkezdett rezegni a készülék valamivel közelebb került hozzám. A levegőt visszatartottam és felnéztem az alvó madárra, nem ébredt fel, még nem. Sietősre vettem a dolgot, közben egy telefonszám villogott a képernyőn. Nem tudtam, hogy ki az, legalább Griffin nyomozó és Nick telefonszámát elmenthettem volna, de az én agyamban legkevésbé volt ez benne. Elrugaszkodtam és a kezembe kaptam a készüléket, majd sietősem kezdtem lemászni a fáról. A felénél a zsebembe tettem a már nem rezgő telefont, így két kézzel tudtam fogni a fát. A kezem már fájt, az a seb is felszakadt ismét, amit nemrég ejtettem esés közben. A vér rajtamaradt a fán, aminek a nedve csípte a kezem, ezért felszisszentem a hirtelen jött fájdalom miatt. Egy hangos sikítást hallottam a fészek felől. Na most ébredt fel, szóval Stella, fuss az életedért, vagy meghalsz! – biztattam magam. Leugrottam az utolsó pár méterről és az autómig futottam. Kinyitottam és a villámot megszégyenítő gyorsasággal pattantam be az autóba. Beindítottam a motort, de nem tudtam elindulni, ugyanis a madár a motorháztetőmre ugrott. Elsikítottam magam és rátapostam a gázra. A valami lezuhant az autómról, én pedig a sebességkorlátozással nem foglalkozva kifordultam a főútra. A kezem remegett, hangosan vettem a levegőt, ismét borzasztóan megijedtem. Ezt már el kell mondanom Nicknek, persze nem azt, hogy egy madár támadt rám, hanem azt, hogy van még egy vadon élő alak. A vérem illatára kelt volna fel? Mert ha igen, akkor eléggé veszélyes lehet a madárka... Céltalanul vezetgettem a városban, valamilyen étterem, vagy bevásárlóközpont után kutatva. Megpillantottam egy gyorséttermet, ami előtt le is parkoltam. Felkaptam az anyós ülésen lapuló pénztárcám és kiszálltam az autóból. Bezártam és a zsebembe tettem a kulcsot. Belöktem az ajtót és rögtön megcsapott a friss étel illata. A hajam még nedves volt a nemrég vett zuhany miatt, enyhén a szemembe is lógott. A pulthoz sétáltam és várakozóan egy szőke hajú lányra néztem.

- Jó napot, mit adhatok? – mosolyodott el végül.

- Szia, egy sült krumplit kérek és egy hamburgert, hozzá kólát. – adtam le a rendelésem.

Miután bepötyögte a gépbe közölte az összeget, amit előkotortam a pénztárcámról és a pultra tettem. Pár percet álltam és vártam az ételekre, majd a kezemben egy tálcával leültem az egyik asztalhoz. Kezdtem megnyugodni, annak ellenére, hogy sok kérdő pillantást küldtek felém a bent tartózkodók. Nem törődve a még mindig vérző kezemmel kezdtem el falni az előttem levő ételt. Egy mondat töredékét hallottam az előttem levő asztaltól.

- Ezek az éhenkórász dúvadak.... borzasztók... – majd hátrapillantott rám.

Felemeltem a fejem és szembenéztem az illetővel. A haja ki volt vasalva, oldalra volt tűzve egy piros csattal. Megrázta a fejét és visszafordult az asztala felé, nekem pedig egyfolytában az járt a fejemben, hogy mi a fene az a dúvad? Vagy csak rosszul hallottam? Még az étteremben is ilyen dolgokkal kell foglalkoznom, na ez a borzasztó! A gondolatomból egy fiú rángatott ki.

- Szia, ne haragudj, hogy csak így iderontok hozzád, de láttam a sebed, nálam pont van egy sebtapasz, szeretnéd, hogy odaadjam? – ült le velem szembe mosolyogva.  

- Szia. – köszöntem, de még nem fogtam fel teljesen, amit erős angol akcentussal mondott. – Ö... szerintem nem lenne erre elég egy sebtapasz, de jobb a semminél, szóval igen. – fejtettem ki a dolgot hangosan.

- Rendben. – nevetett fel.

Elővette a kabátja zsebéből a kis sebtapaszt és felém nyújtotta. Letettem a kezemben levő hamburgert és elvettem tőle a tárgyat. A kezemre nézve szembetaláltam magam egy igen nagy és mély sebbel, ami enyhén vérzett. Erre bizony nem lesz elég az az egy sebtapasz, de kedves volt ettől a fiútól, hogy ideadta. Rátapasztottam a sebre és mosolyogva felnéztem rá.

- Köszönöm. – mondtam ki végül a „bűvös szót”.

- Igazán szívesen. – mosolyodott el ő is. – Megtudhatom a neved? – kérdezte érdeklődve.

- Stella Easel, hát a tied? – kérdeztem udvariasságból, bár egy kicsit érdekelt a neve...

- Jack Morris. – válaszolt.

- Hát, Jack, örülök, hogy megismertelek! – nyújtom fel az „épp” kezem.

- Szintén! – rázza meg. – Már bocsánat, hogy rákérdezek, de láttam a pisztolyt az öveden, talán rendőr vagy? – kérdezi halkan.

- Igen, nyomozó vagyok, miért? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Csak kíváncsiskodásból. – ránt vállat, én is így teszek, majd újra folytatom az evésem. – Esetleg meghívhatlak egy italra? – könyököl az asztalra.

- Attól függ milyen ital lenne. – gondolkozok el.

- Amit csak kérsz! – dől hátra.

- Egy kólát szívesen meginnék, ez már elfogyott.... – forgatom a kezemben az üres poharat.

- Egy pillanat... – mutatja fel a mutatóujját, majd feláll és sietősen a pulthoz sétál.

Valóban kedves fiúnak tűnik, de nem akarok első látásról ítélkezni felette. Ki tudja milyen is valójában. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, úgy látszik csak üzenetet kaptam. Előkotortam és megnyitottam az üzenetet.

„Egyeztettünk Juliette-tel a vacsoráról, nekünk ma este megfelelne, ha neked is jó.

Nick”

Válasz írás helyett inkább megérintettem a zöld gombot és már ki is csengett. Úgy gondoltam el kell neki mondanom, ami nemrég történt, nem akarok még egyszer hibázni. Pár csengés után fel is vette.

- Elég lett volna egy üzenet is... – hallom meg Nick hangját.

- Tudom, de nem a vacsoráról szeretnék veled beszélni. – szólalok meg, eközben Jack két pohárral ült vissza elém. Intettem neki, hogy egy kicsit várjon, amit egy bólintással nyugtázott.

- Hát miről? Történt valami? – záporoz a kérdéseivel.

- Igen, történt, de nem most szeretnék erről beszélni. – pillantok Jack-re.

- Akkor valahol találkozzunk, bejössz még ma az őrsre, igaz? – kérdez rá.

- Igen. – bólintok.

- Ott találkozunk úgy.... – és itt megakadt, gondoltam befejezem helyette a mondatot.

- Úgy fél óra múlva? – kérdezek rá, minél előbb el szeretném neki mondani a történteket.

- Nekem megfelel. – mondja, majd bontja a vonalat.

Neki nem szokása elköszönni, mielőtt leteszi a telefont? Ez is egy olyan buta szokása lehet, mint megfogni a másik bokáját famászás közben...

- Bocsi, csak munkaügy volt. – nézek Jackre.

- Megértem, elvégre a munka az első. – mosolyog.

- Köszönöm a kólát! – iszok bele az italba.

- Egészségedre! – tesz ő is így, csak ő narancslevet kért.

Mit sem kell mondani hamar elment az a fél óra a társaságában. Már kezdek meggyőződni róla, hogy kedves fiú, bár még most sem ismerem jól, de amennyit fél órás beszélgetésből ki lehet venni, rendes embernek tűnik. Sietősen elköszöntem tőle, majd az autómba pattantam és már mentem is az őrsre. Nem szeretek késni, ahogy azt sem ha más teszi ezt. Úgy tűnt pontos vagyok, ugyanis amikor beléptem még Nick sehol sem volt. Gondoltam a várakozásig „szórakoztatom” Griffin nyomozót. Legutóbb igaz egy szál törölközőben látott, de előtte segített nekem, ezt még meg kell neki köszönnöm. Amikor észrevett szélesen elmosolyodott, nem tudtam nem észrevenni, hogy végignézett rajtam.

- Üdv, Griffin nyomozó! – mosolyodtam el, amikor mellé értem.

- Hello, Stella! – nézett fel rám a székből.

- Még egyszer meg szerettem volna köszönni, hogy segített nekem. – kezdtem bele a mondandómba.

- Ugyan, semmiség. – legyint. – Mi járatban erre? – vonta fel a szemöldökét. – Úgy tudom elkaptátok Nickkel a gyilkost. – tette hozzá.

- Ezt megcáfoló híreket hoztam. – hervadt le a mosoly az arcomról az emlékek miatt.

- Mi történt? – kérdezi összevont szemöldökkel.

- Ezzel meg szeretném várni Nicket, nem lenne jó ezt a hosszú történetet kétszer elmondani. – gondolkozok el.

- Beszélt Nickkel? – kérdezte zavarodottan.

- Igen. – bólintottam és ebben a percben az említett személy lépett mellénk.

- Mi a helyzet? – tette csípőre a kezét.

- Ezt Stellától kérdezd, neki vannak hírei. – mutat rám Griffin nyomozó.

- Hallgatunk! – nézett rám várakozóan Nick.

- Hozok egy széket! – indultam volna el a szomszédos asztalhoz, de Nick megfogta a karom és visszatartott.

- Az a gép a tiéd, ott van szék is. – mutat az asztalnál elhelyezett laptopra és az előtte levő forgószékre. – A rendes gépet még nem hozták fel, ezért egy laptopot hoztak ide, de szerintem az is megfelel, nem? – hadarta el Nick.

- Tökéletesen. – foglaltam helyet a kényelmes széken.

- Szóval? – kérdezte Griffin nyomozó, amikor Nick is leült, így mind a hárman szemben voltunk egymással.

- Mivel nemrég történt egy kisebb félreértés a konzultációnk miatt, most jobbnak láttam, ha mindkettőjüknek elmondom, ami ma délután történt velem. – kezdtem bele, de csak kérdő pillantásokat kaptam válaszul, ezért folytattam. – Vissza kellett mennem a helyszínre, mielőtt félreértenék nem nyomoztam, csak elhagytam a telefonom. Nem találtam a földön, ezért fel kellett mennem abba a fészekbe, amit Nick mutatott nekem, ott viszont nem csak a telefonomat találtam, volt ott még valami, vagy valaki. – folytattam.

- Mi? – kérdezte Griffin nyomozó.

- Nem tudom pontosan, nagyon megijedtem, nem vagyok benne biztos, mit is láttam, talán egy ember volt bent, de lehet, hogy egy nagyobb madár. – mondtam zavarodottan, nem tudtam pontosan elmondani, amit akkor láttam. – Először aludt, így ki tudtam csempészni a telefonom, ami rezegni kezdett.... – nem tudtam befejezni a mondatom, mert Griffin nyomozó közbeszólt.

- Basszus, én hívtam magát! – fogja meg a fejét.

- Nem ez keltette őt fel. – cáfoltam meg, még mielőtt magát kezdte volna el hibáztatni. – Azután történt valami, amit nem tudok megmagyarázni, ezért kérem ne nézzenek teljesen hülyének. – szóltam előre.

- Csak mondja nyugodtan. – mondta biztatóan Griffin nyomozó.

Nickre pillantottam, ő még eddig nem szólt semmit, csak támasztotta a fejét és zavarosan nézett rám. Talán tudja, miről beszélek? Vagy csak kíváncsi a végére? Nem tudtam leolvasni az arcáról.

- Miközben másztam le próbáltam nagyon halk lenni, ami sikerült is, de beakadt a kezem az egyik ágba és vérezni kezdett, aztán törtét az a dolog, amit említettem.

Ismét nem tudtam befejezni, de most nem azért, mert valaki közbeszólt, hanem, mert előtört az a kép, hang, amit akkor hallottam, ahogy leugrott az autómra, amikor legurult, a nagy zöld szemek, amikkel rám nézett, kirázott a hideg. Folytatnom kellett, ahol abbahagytam.

- Olyan volt, mintha megérezte volna a vérem illatát, nem tudom, hogyan lehetséges ez, de tényleg semmi hangot nem adtam ki, talán nagyon halkan felszisszenhettem, mert hát fájt, de azt biztosan nem hallotta meg. Leugrottam és beszaladtam az autómba, de mielőtt el tudtam volna menni ráugrott a motorháztetőre. Amikor elindultam leesett, ezt nem tudom megmagyarázni... – ráztam meg a végén a fejem.

- Mit láttál pontosan? – szólalt meg Nick. 

- Én... nem... nem tudom... – dadogtam.

- Semmi baj, odaküldünk pár rendőrt, akik körül fognak nézni. – nyugtat meg Griffin nyomozó.

- Biztosan nagyon megijedtél, ezért lehet, hogy olyan dolgokat láttál, amik valójában nem is voltak ott. – magyarázta Nick.

- Igen, lehet. – hagytam rá.

Valahol éreztem, hogy nem fognak nekem hinni, de nem is nagyon foglalkoztatott, tudom, hogy mit láttam, nem vagyok őrült és nem is képzelődtem! 

Sziasztok! Kiadós szünet után visszatért a Grimm megújult külsővel és energiával! Reménykedem benne, hogy ez a fejezet elnyeri majd mindenki tetszését, folytatás hamarosan. Véleményeket kommentek formájában, vagy bármilyen formában várok :) 

Jó olvasást! :)

6. Fejezet - Támadás

Sziasztok! Megérkezett a 6. fejezet tele fordulatokkal. A véleményeteket még mindig várom és remélem elnyeri majd a tetszéseteket ez a fejezet is. Jó olvasást, folytatás hamarosan! :)

A fejem hasogatott és valami borzasztóan égette a szemem. Kinyitottam, a szobámban találtam magam, a tegnapi ruhámban voltam, csak a történtekre nem emlékszem. Felültem az ágyban, de ezzel az erővel dőltem is vissza. Forgott velem a világ, a plafont bámultam, próbáltam megnyugodni, valamint visszaemlékezni a tegnapi napra. A telefonom csörgésére kaptam fel a fejem, rögtön utána nyúltam és gondolkodás nélkül vettem fel a telefont, még csak meg sem néztem ki keres. 

- Igen? - szóltam bele. 

- Stella, Hank vagyok. - hallottam Griffin nyomozó hangját. 

- Áh, jó reggelt! - mosolyodtam el. 

- Reggelt? Délután 3 van. - válaszolt értetlenül. 

A homlokomra csaptam, hogy lehetek ilyen hülye? Ennyit aludtam volna? 

- Persze... - motyogtam. 

- Többször is hívtalak, de nem vetted fel a telefont. Minden rendben? - kérdezi aggódva. 

- Igen, csak egy kicsit kimerültem. - vettem egy mély levegőt. 

- Pihend ki magad nyugodtan, ma nem lesz valami forgalmas napunk. - igaz nem láttam az arcát, de hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. 

- Rendben, de szóljon, ha kell segítség, vagy történik valami! - mosolyodok el én is. 

- Mindenképpen. - ennyi volt, amit még hallottam, majd letette a telefont. 

Újra megpróbálkoztam a felüléssel, de most sikerült is. Magam mellé tettem a telefont és felálltam a puha, meleg, szeretett ágyamból. A fürdőbe battyogtam, megmostam az arcom és kifésültem a hajamból az össze gubancot, ami az este folyamán keletkezett. A tekintetem automatikusan állapodott meg egy hegen a karomon. Mi a fene ez? Tettem fel magamban a kérdést. Végigsimítottam rajta, nem fájt, nem éreztem semmit, de mégis különös érzés futott végig a testemen. Ezzel csinálni kell valamit. - Döntöttem el magamban. Megmostam a fogam és egy szoros copfba fogtam a hajam, majd a szobámba sétáltam és kivettem pár ruhát a szekrényből. Mivel erősen sütött a nap nyáriasabb, lengébb szettet választottam ki.

Betettem a pénztárcám és a telefonom a táskámba, a jelvényem az övemre akasztottam, a szolgálati fegyvert pedig a táskámba süllyesztettem. A kocsi kulcsom felkapva bezártam magam mögött az ajtót. Céltalanul jártam az utcákat, valami féle gyógyszertár után kutattam, ahol árulhatnak olyan dolgokat, amik segíthetnek ezeket a hegeket eltüntetni a kezemről. A tekintetem egy fűszerbolton akadt meg, nem tudom elmagyarázni, hogy miért, de leparkoltam előtte. Felkaptam a táskám és beléptem az ajtón. Körbenéztem a kis helyiségben, mindenhol különböző fűszerek, kotyvalékok voltak, majd a szemem megállapodott egy barna hajú, olyan 25 év körüli lányon. Kedvesen rám mosolygott, amit viszonoztam. 

- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdezte. 

- Üdv, keresek valamit, ami segít eltüntetni ezeket! - nyújtottam felé a kezem. 

Letettem a pultra a karom, hogy jobban lássa, én sem vizsgáltam meg még részletesen, de most tisztán látszódott, hogy nem csak szimpla hegek, olyan volt, mint egy harapásnyom. 

- Tud rá adni valamit? - törtem meg a csendet. 

- Azt hiszem, igen. - bólintott. 

Eltűnt egy ajtó mögött, egyedül maradtam a kis helyiségben. Jobban szemügyre vettem a polcokat, eddig konkrétan fűszerboltban nem voltam, csak bevásárlóközpontban fűszer részlegen, amit be kell vallani van egy kis különbség a kettő között. A hátam mögött halkan csengett a kis csengő az ajtó felett, a belépő személy felé kaptam a fejem. A férfi arca meggyötört volt, biztos voltam benne, hogy beteg. Nem állt valami stabilan, bicegett és dőlöngélt, mint aki részeg, de nem volt az. A részegeknek van egy jellegzetes "pia szaguk", amit most nem éreztem. A pulthoz sétált, én elkaptam a tekintetem róla, tovább nézelődtem a polcokon. Rekedtes hangja zavart meg, mire felé kaptam a fejem. 

- Merre van Freddie? - kérdezte. 

- Nem tudom, csak egy lány volt itt, ha egy dolgozóra gondol. - válaszoltam neki. 

- Egy lány? Mit keresett itt egy lány? Hol van Freddie? - ismételte a kérdést. 

- Elnézést, én most járok itt először, fogalmam sincs ki az a Freddie és a lányt sem ismerem, aki nemrég hátrament. - közlöm nyugodt hangon, ám a férfi ettől csak még ingerültebb lett. - Biztosan csak kivett egy kis szabadságot, az mindenkire ráfér! - tettem hozzá egy halvány mosollyal. 

- Nem, ő nem szokott szabadságra menni, neki fontosak vagyunk! - csapott a pultra idegesen. 

Felém nézett, egyre jobban kezdek megbolondulni, mert az arcán ráncok jelentek meg, majd ismét olyan arc, amit láttam már egy párszor, de nem akartam. Az arca átváltozott, de ezentúl nem szőrös volt, zöld színű volt, mint egy kígyó, első két foga éles volt, különös hosszú, rózsaszín nyelve. Egyenesen a szemembe nézett, az arca ijedté vált, a szemében félelem csillant meg, de miért fél ő tőlem? Ilyen ijesztő lennék? Döbbenten néztem, az ajkaim elnyíltak, egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. 

- Grimm! - szólal meg sziszegő hangon, amitől megállt bennem a vérkeringés. 

Arca visszatért, az ijedtség tisztán tükröződött vissza. Hátralépett, majd amilyen gyorsan csak tudott elhagyta a boltot, csakhogy közben nekiment egy-két szekrénynek, amiről hangos csattanással potyogtak le az üvegek. Becsapta az ajtót, én még mindig döbbenten, megdermedve álltam egy helyben, de bevillant, hogy beteg és nem mehet el. Nem tudtam a cselekedeteimnek parancsolni, a lábaim maguktól mozogtak, kirohantam a boltból. A férfi nem jutott messzire, pár méterre volt a bolt ajtajától.

- Várjon, nem mehet el! - kiabáltam utána. 

- Csak hagyjon békén! - szólt vissza, majd elsietett. 

Pár másodpercig néztem, ahogy gyorsan szedi a lábait, majd elvegyül a tömegben a közeli buszmegállóban. Egy sóhaj hagyta el a szám, tudtam, hogy én ijesztettem el, bár nem értem, hogy mivel. Visszamentem a boltba, velem egy időben lépett ki a lány is a fekete fa ajtó mögül. 

- Itt meg mi történt? - néz a földön fekvő üvegekre. 

- Nézze, nagyon sajnálom, kifizetem a kárt. - néztem a szemébe. 

- Nem szükséges. - rázta meg a fejét. 

- De, ragaszkodom hozzá. - bólintottam magabiztosan, pedig egyáltalán nem voltam az. 

- Mindenesetre elkészítettem a kezére való orvosságot! - mozgatta meg a kezébe a kis üveget. 

- Köszönöm! - lépkedtem a pulthoz. 

- Hogy szerezte a sebet? - mutatott a kezemre. 

- N... nem tudom... - dadogtam. 

Tényleg nem tudtam, fogalmam sem volt róla, a tegnapi nap jelentős részére nem emlékszem. Lenéztem a sebre, vagyis a hegekre, gondolkozásba burkolóztam. Próbáltam feleleveníteni a tegnap este történteket, de nem ugrott be semmi, mintha csak felkeltem volna, aztán már ma is lett. A lány látta, hogy nagyon elgondolkoztam valamin, rávezettem a tekintetem, barna szemébe néztem, olyan varázslatos, magával ragadó, nagy szemei voltak. 

- Nem érdekes, ettől jobb lesz! - nyújtotta felém az üveget. - És ezeket is vegye be, de egy nap csak egyet szabad, ezt 5 napig kell szednie! - vett elő a pult alól egy kis csomag tablettát. 

- Ez mire van? - ráncoltam a szemöldököm. 

- A belső... fertőzések ellen. - mondta tétovázva. 

- Rendben, köszönöm, mennyivel tartozom? - kérdeztem, miközben magamra erőltettem egy mosolyt. 

Miután elmondta az összeget a pultra tettem a pénzt a "gyógyszereket" pedig a táskámba. A tekintetem a törött üvegekre vezettem, eszembe jutott, hogy min húzta fel magát a férfi, Freddie-n. Muszáj volt rákérdeznem, de nem túl feltűnően. 

- Freddie itt van? - kérdeztem kisebb csend után. 

- Nincs. - rázta meg a fejét. 

- Merre van? - kérdezősködtem tovább. 

- Freddie.... - nézett le a földre. - Meghalt. - nyögte ki elhalt hangon. 

Szégyelltem magam, nem is kicsit. Hogy lehetek ilyen tapintatlan? Miért kellett nekem rákérdeznem? Hagynom kellett volna, hiszen a férfi már úgyis elment, valószínűleg vissza fog jönni. Felnéztem a lányra, egyre jobban kezdtem megbizonyosodni arról, hogy megőrültem, már ő is kezdi!

Eddig miért nem láttam? Meghökkentem, nem voltam képes megszólalni. Csak képzelődök, ez nem a valóság! - mondogattam magamban. Megráztam a fejem, lehunytam a szemem, majd felnéztem újra a lányra. Úgy nézett rám, mintha a lelkembe látna, a gondolataimba. 

- Elnézést, nem érzem túl jól magam, holnap visszajövök és rendezem a károkat! - hadartam, majd kimentem a boltból magam mögött hangosan becsapva az ajtót. 

Beültem az autómba, magam mellé tettem a táskám és beindítottam a motort. Egészen egy bevásárlóközpontig mentem, ahol kerestem egy szabad helyet. Kiszálltam, a vállamra dobtam a táskám és bementem a boltba. Vettem egy kosarat és meg is céloztam a nekem való sort. Kis híján telepakoltam a kosarat sörrel és borral, na meg persze egy üveg pálinkával. Mielőtt kimehettem volna a boltból megálltam egy szemüveges állványnál. Valamiért úgy éreztem szükségem van egy napszemüvegre, levettem egyet a polcról és felpróbáltam. Belenéztem egy kis tükörbe, ahol megfelelőnek találtam a darabot, amit aztán betettem a bevásárlókocsi tetejére és beálltam egy tetszőleges sorba, majd fizetés után távoztam. Bepakoltam a csomagtartóba, majd visszatoltam a bevásárlókocsit. Miután beültem az autóba kifújtam a levegőt, semmire sem vágyok jobban, mint egy kis pihenésre és egyedüllétre persze. Elegem volt a sok különös arcból, már nem akarom őket többet látni, el akarom felejteni ezeket. Hazavezettem, de a gondolataim legkevésbé sem a vezetésen jártak. Nem kellene úgy autóba ülnöm, hogy nem tudok koncentrálni, hiszen ebből komoly baj is történhet, de ha minden alakalommal kerülném a vezetést valószínűleg elfelejtenék vezetni egy idő után. Bepakoltam minden italt a hűtőbe, kivéve egy sört, amit a kezembe tartottam. Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Majdnem kinyitottam a sörömet, amikor is megszólalt a telefonom. Kihalásztam a táskám aljáról és felvettem. 

- Remélem nem ül túl kényelmesen. - hallottam Griffin nyomozó hangját. 

- Nem, mi történt? - sóhajtottam. 

- Gyilkosság. - mondta egyszerűen. 

- Adja meg a címet, máris indulok! - hadartam. 

- West Park. - adta tömör, de tartalmas válaszát. 

- Rendben. - mondtam halkan, majd letettem a telefont. 

A szobámba siettem átöltözés céljából, ugyanis már 7 óra volt, ha sokáig el fog tartani a nyomozás a helyszínen le hüllhet az idő. Egy fekete farmert rángattam fel magamra hozzá pedig egy fekete trikót. Csak akkor vettem észre a teljesen fekete öltözéket, amikor belenéztem a tükörbe. Felkaptam a bőrkabátom, ami meglepő módon szintén fekete színben pompázott, majd a táskámmal a kezembe kimentem az autómhoz. Meg sem álltam a West Parkig, bár ha nem lettek volna kitéve bizonyos helyeken táblák nem biztos, hogy odataláltam volna. Leparkoltam az egyik rendőrautó mögött és sietősen kiszálltam az autóból. Kiszúrtam Nicket a tömegből, ezért odasiettem hozzá. Átléptem egy rendőrségi szalagon, majd a nyomozó felé siettem. 

- Hello, Nick! - léptem mellé. 

- Te aztán gyors vagy! - nézett le rám. 

- Siettem, ahogy tudtam. - mondtam halkan. - Mi történt? - kérdeztem, miután felnéztem a szemébe. 

***

10 óra is lehetett, amikor végre hazakerültem. Hanyagul dobtam le magamról a ruháim egyenesen a szennyes kosárba, majd beálltam a zuhany alá. Percekig álltam a meleg víz sugarai alatt, egyszerűen jó érzés volt az egyedüllét a mai nap után. Megráztak a nemrég látottak, pedig már sok mindent láttam. Nem gondoltam volna, hogy valaha fogom látni a belsőszerveit egy embernek munka közben. Ilyenkor elgondolkozok azon, vajon mi a fenéért nem tanárnak mentem? Felvettek volna az egyetemre. Megtörölköztem, majd felvettem egy fehér rövidnadrágot és egy rózsaszín trikót pizsamának. Levetettem magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. A sör még mindig az asztalon volt, de már nem sokáig. Elvettem és kibontottam, majd iszogatni kezdtem. Híradó ment a tévében, ami a ma talált holttestről szólt. Nem akartam hallani, elég volt látni, ezért elkapcsoltam egy focimeccsre. A papával régen rengeteg meccset néztünk, közben pedig sört iszogattunk, pont, mint most, annyi különbséggel, hogy most nincs mellettem. Magam mellé néztem, az üres hely arról árulkodott, hogy nincs senkim, hogy teljesen egyedül vagyok. Elmentem a családomtól, nem szereztem barátokat, nincs szerelmem se szeretőm, kutyám sincs és macskám sincs, egy árva egér sem lakik ebben a házban, csak én. Félelem futott rajtam végig, ha most valaki betörne hozzám teljesen tehetetlen lennék, jó, azt hozzá kell tenni, hogy egész jó vagyok önvédelemből és verekedésből sem vagyok teljesen buta, de tudom magamról, hogy halálra rémülnék, ha valaki csak úgy beállítana ide. Sóhajtottam és beleittam a sörömbe. Miután kiürült az üveg újabbért mentem, de már az üveg pálinkát is hoztam. Már nem vagyok szolgálatban, nyugodtan ihatok amennyit csak akarok. Kibontottam a pálinkát és kortyoltam belőle. Az alkohol ízétől végigfutott a hátamon a hideg, de már csak erre volt szükségem, hogy teljesen kikapcsoljam az agyam. Pár kortyot ittam, nem szerettem volna egyedül úgy itthon lenni, hogy azt sem tudom merre vagyok. Automatikusan fordítottam a fejem az ablak felé, amikor hallottam egy kisebb neszt. Letettem az asztalra az üvegem és résnyire elhúztam a függönyt. Nem láttam senkit kint, biztosan csak egy egér, vagy macska volt. Visszaültem a kanapéra, kezembe vettem a sörös üveget és nagyokat kortyoltam belőle. Próbáltam kizárni a külvilágot, mindent, ami nem hagy nyugodni. A konyhába sétáltam, visszatettem a pálinkás üveget a hűtőbe, de újabb neszt hallottam, de most a hátsó kertből jött. A szobámba siettem, egy dobozban kezdtem kutakodni a nagyapa régi, öreg, használt bicskájáért. Tisztában voltam vele, hogy ha nem vagyok szolgálatban nem használhatom a fegyverem, viszont ha valaki van odakint és rám támad védtelen leszek a számára, tökéletes áldozat. Remegő kezekkel mentem a hátsó ajtóhoz, lenyomtam a kilincset, nem volt zárva, pedig biztos voltam benne, hogy mióta először bezártam nem nyitottam ki. Kinéztem, de nem láttam semmit, ennek főként a sötétség volt az oka. Kiléptem a fűre, magam elé tartottam a bicskát, a fekete markolata tökéletesen illett a kezembe, csak remélni tudtam, hogy nem kell használnom. Lépéseket hallottam, lomha lépéseket. Megtorpantam. Figyeltem, hogy honnan jön a hang. Jobbra pillantottam, meglepődtem és megnyugodtam, amikor egy kis, fekete, bolyhos cicát pillantottam meg. Leengedtem a kezem a bicskával együtt, megnyugodtam és fellélegeztem, hogy nincs itt senki. Túlreagáltam a dolgot, csak egy apró kiscica volt. 

- Hát te mit keresel itt? - guggoltam le elé. 

Megsimítottam a fejét, egyik pillanatról a másikra történt, hogy a földön feküdtem. Elejtettem a bicskát, próbáltam érte nyúlni, de valaki rálépett a csuklómra. Felkiáltottam fájdalmamban, nagy, olyan 43-as bakancsok léptek teljes súllyal a csuklómra. Nem csodálkoztam volna, ha ebben a pillanatban eltört volna. Felnéztem a támadómra, túl járt az eszemen. Kicsalogatott a házból, elterelte a figyelmemet a kiscicával a támadásról. Ügyes, azon gondolkoztam, vajon hány emberre támadhatott így? Mindenesetre sikerült meglepnie és földre taszítania. Rávezettem a tekintetem, ugyan azt az arcot láttam, mint a fűszerüzletben, de ez nem ugyan az a személy volt. Kígyóhoz hasonló bőre csillogott a holdfényben. 

- Mit akar tőlem? - kiabáltam az arcába. 

- Akkor tényleg jól mondták, hogy Grimm vagy. - hagyta figyelmen kívül a kérdésem. 

- Nem vagyok semmit, engedjen el! - kezdtem el rángatni a kezem. 

- Egy Grimmet még elviselünk a városban, de kettőt már nem. Egyikőtöknek mennie kell, veled könnyebb lenne elbánni. - beszéli meg magával hangosan a dolgot. 

- Az nem olyan biztos! - reagálok a feltételére bosszúsan. 

Ezzel az erővel a szabad kezemmel az orrába ütöttem ököllel. Bátor tett volt ez tőlem, nem érdekeltek a következmények. Az ütésem erősebbre sikerült, mint gondoltam, ugyanis az alak a földre zuhant. A gondolatomba vésődött minden, amit mondott, amiket láttam, minden. A derekára ültem és újabb ütéseket bombáztam felé. Hangot adott az ütéseimnek, kiabált, de én csak tovább sújtottam ütéseimmel. Teljesen elborítottak az érzéseim, minden dühöm és félelmem rajta vezettem le, nem voltam képes uralkodni magamon. Az agyamban pirosan villogott a vészjelző, hogy hagyjam abba, de az adrenalin már elöntött. A bicskámért nyúltam, kipattintottam és hadonászni kezdtem vele. Vágásokat ejtettem vele mindenhol, ahol értem. Az agyam teljesen kikapcsolt, annyira koncentráltam a vágásokra. Arra eszméltem fel, hogy valaki megfogja a két kezem és lerángat az alakról. 

- Stella! - hallottam Nick hangját, ő volt, aki "leszedett" az alakról. 

Egy másik alakot láttam magam előtt, aki egy tűnt tartott a kezébe. 

5. Fejezet - Vacsora és harapás

Sziasztok! Ismét új fejezet érkezett, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Ha valaki esetleg szeretne csatlakozni a facebook-os csoporthoz itt a link: https://www.facebook.com/groups/920336801417416/

Véleményeket szívesen fogadok, jó olvasást J

Miután elmondtam a nyomozóknak, hogy mi történt hazaküldtek, hogy pihenjek, de tudtam, hogy nem fog menni. Folyamatosan a ma történtek jártak a fejemben, nem tudtam másra gondolni. Nick olyan arckifejezéssel néz rám, mintha ő is ugyan ezt élte volna át, nem tudom mihez hasonlítani ezt az arcot. A nappaliban ülök és éppen kötözöm a sebem, mert a sebtapasz már kellően véres lett a cseréhez. Miután végeztem a szobámba sétáltam és levágódtam az ágyamra. Egyszerűen kimerültem ma, de nem lennék képes aludni, nyugodtan legalábbis nem. Elővettem a laptopom és az asztalhoz ültem. Eszembe jutott az éttermes beszólás is, a dúvadas, nagyon kíváncsi lettem, hogy az mi is. A Google-ben egyszerűen beírtam. Sok találat érkezett, én a képekkel kezdtem, de semmi konkrét nem volt ott, ezért a weboldalakon kezdtem el kutakodni. Az egyik cikk felhívta a figyelmem.

„ A dúvad egy keverék lény, amely képes akár egy egész falut is egy 5 tagú falkával karöltve kiirtani. Ez a fajta a középkorban kihalt, mint minden más keverék lény. Ha netalántán mégis összefutnánk eggyel ajánlatos nagy ívben elkerülni, veszélyesek és vadak. Vannak példányok, akik a „jó” utat követik, de adódik alkalom, amikor rajtuk is eluralkodik a hév és elpusztítják ami az útjukba kerül. Kedvelt prédája volt a Grimmeknek is, számukra kész élvezet volt egy-egy dúvad lefejezése. Főként karddal irtották ezt a fajt.”

Ebből a cikkből sok mindent megtudtam, de még mindig nem jöttem rá, hogy miért gondolták, hogy én egy ilyen lény vagyok. Mert már egy napja nem ettem és eléggé éhes voltam, vagy a kinézetem hasonlít egy farkaséhoz? Talán a hosszú haj teszi... Viszont volt egy rész a cikkben, ami szintén megfogott, volt olyan, aki ezeket irtotta, a Grimm. A szó kék színű volt, ezért rákattintottam és egy teljesen más honlap töltődött be, különböző képekkel. Az elejét kezdtem olvasni:

„Grimm. Manapság mit is értünk ezen a szón? A középkorban, vagy még régebben élt embereket, akik képesek voltak meglátni, amit más emberek nem. A belső sötétséget, a rejtőzködő fenevadat. Az ő dolguk volt az olyan lényeknek a megfékezése, akik veszélyt jelentettek az emberekre. Gyilkoltak, hogy élhessenek, de ezt a Grimm nem hagyhatta. A jellegzetes módszere a fej levágása volt, úgy gondolta, így végleg elpusztíthatja a gonoszt. A keverék lények féltek tőlük, amikor meglátták őket tisztán tudták, hogy halál vár rájuk. A Grimmek nem voltak kíméletesek, kegyelmezőek, nem esett meg egy ártatlan lelken sem a szívük, minden keverék lényt, akivel összefutottak megöltek, vagy rosszabb esetben követték őket és váratlanul végeztek velük. A Grimmek csoportokban dolgoznak, egy önálló Grimm veszélyt jelentett volna a királyi családokra, akik akkoriban uralkodtak.”

Hasznosnak tűnt ez a honlap, de tudom az internetről, hogy nem lehet mindent elhinni, amit olvasunk. Lecsuktam a laptopom és úgy gondoltam elkezdek készülődni a vacsorára, hiszen nemsoká 7 óra. Levettem a ruháim és beálltam a zuhany alá, miközben a meleg vizet folyattam magamra folyamatosan egy mondat járt a fejemben. ...képesek voltak meglátni azt, amit más emberek nem. Talán én is ilyen lennék? Vagy én valóban csak képzelődök? Eleinte tisztában voltam azzal, hogy csupán fáradt voltam, aztán pedig a benzinkútnál már egyre biztosabb voltam benne, hogy nem vagyok őrült, de amikor megtámadott az a madár már 100%-ban biztos voltam, hogy ez valójában megtörténik. Nem tudom hogyan, miért, lehetséges-e ez, de megtörtént. Zuhanyzás közben is folyamatosan ez járt a fejemben, egyszerűen, mintha beleégették volna azt a szót, hogy Grimm. Miután végeztem a zuhanyzással egy törölközőt tekertem magam köré és a sminkes táskámmal a kezemben a tükör elé álltam. Nem akartam túlzásba vinni a sminkelést, de elegáns helyre megyünk vacsorázni, szóval nem akarok csalódást okozni senkinek. Juliette valami udvarias, elegáns, bátor személyre számít, de csak egy gyáva, fegyelmezetlen, szétszórt lányt kap. Próbálom ezt ruhával, sminkkel elrejteni, de előbb vagy utóbb úgyis ki fog ismerni, az pedig még kínosabb lenne. Enyhe sminket vittem fel, a hajam megszárítottam és begöndörítettem, majd a jobb vállamra helyeztem. A szobámban még mindig ott hevert a nagy kupac ruha az ágyon, de abban nem volt semmilyen „elegáns” ruha, csak farmerek, laza pólók, terepmintás nadrágok és felsők. Az egyik dobozhoz sétáltam, mert tudtam, hogy abban lesz az, amit valóban keresek. Régen a papa vett nekem ballagásomra egy nagyon szép ruhát, amit el is hoztam. Szép emlék fűz hozzá, nagyon boldog voltam, amikor megkaptam, nem is értettem, hogy tudta azt, hogy nekem az a ruha tetszik. Ismert, nagyon jól, de nem gondoltam volna akkor, hogy ennyire. Ma már kevésbé szeretem az ilyen ruhákat, túl elegánsak és nem is tudnám hova hordani őket, alapból herótom van a harisnyától és magas sarkú cipőktől. Valamiért inkább ragaszkodok a tornacipőhöz, farmerhoz és pólóhoz, talán a stílusom miatt... Kivettem a dobozból a ruhát és magam elé tettem. Nem sokat változtam, mióta legutóbb ezt tettem. Igaz akkor még csak 18 voltam, az első randevúmra készülődtem, ugyan ezt a ruhát vettem fel, de nem voltam benne biztos, hogy jól áll, amikor a papa bejött és tudtomra adta, hogy gyönyörű leszek benne. Már akkor is tudott belém önbizalmat önteni, talán most is ez hiányzik. Eszembe jutottak a szavai és már biztos voltam benne, hogy ezt a ruhát kell felvennem, bár, amikor utoljára rajtam volt a partnerem faképnél hagyott a pincérlánnyal egyetemben, szóval a szép emlékekből lesznek rosszak. Persze, miért is lenne minden szép és jó, ez nem egy mese... Felkaptam a ruhát és a dobozban rejtőző magas sarkú cipőt is felvettem, majd a tükör elé sétáltam. Mindig megteszem, hogy megnézem a „végeredményt” az úgynevezett alkotásomnak, de most sem voltam vele megelégedve, mint semmivel. Valahogy ha látom magam szemtől szembe szembesülök vele, hogy sosem leszek elég jó semmihez, elvégre az első napomat is elrontottam, hibáztam, de próbáltam helyre hozni, talán sikerült is, talán nem, ezt már csak Nick tudja. A doboz alján még volt valami, emlékeztem rá, hogy azt odatettem, szintén egy szép emlék, csak régebbről. Mama adta nekem, azzal a mondattal, hogy anyukámé volt. Nagyon szép nyaklánc, kifejezetten ehhez a ruhához találták ki, ha felveszem olyan érzés jár át, mintha anya is itt lenne velem. Ezért is szerettem régen felvenni, mielőtt túltettem volna magam a baleseten, hogy újra érezhessem őt, azt, hogy velem van. Amikor már lezártam magamban a dolgot eltettem a nyakláncot a szekrényem mélyére és 18 éves koromig elő sem vettem. Most pedig újra a kezemben fogom és ismét előtör az érzés, amit 5 évesen éreztem, de már nem szabadna, hiányozni kezdett. Nem emlékszem az arcára, a hangjára, az illatára. Nem tudom milyen ember volt, milyen anya, szeretett-e, de abban biztos voltam, hogy senkinek sem kívánom, hogy anya nélkül kelljen felnőnie. Elhessegettem a gondolatokat és arra koncentráltam, hogy magabiztosan odasétáljak az étterembe, megejtsük ezt a vacsorát, miközben én folyamatosan mosolygok Nick barátnőjére, aztán hazasétálok, mert valószínűleg két pohárnál több bort fogok fogyasztani, végül lefekszek és álomba sírom magam, amiért ilyen csődtömeg vagyok. Tömören ennyiből fog állni a mai estém, reggel pedig elmegyek bevásárolni, aztán pakolok ezerrel. Mindenhol lekapcsoltam a villanyt, mert már sötétedett, majd felkaptam a kistáskám, amibe beledobáltam a telefonom, pénztárcám és a fegyverem is – elvégre ki tudja milyen alakok mászkálnak este az utcán, nem árt, ha van egy kis önvédelmi fegyverem – majd bezártam az ajtót és elindultam gyalog a sötét utcán. Megjegyeztem az étterem címét, tudtam is, hogy hol van, mert már elkocsikáztam előtte, de gyalog sokkal messzebb volt. A cipőm kopogott az aszfalton, az utcán pár járókelő sétálgatott, a hideg levegőtől pedig libabőrös lett a kezem. Lehet, hogy nem ártott volna felvenni egy kabátot, de már félúton járok, nem mehetek érte vissza. Az étterem elé érve elővettem a telefonom és megnéztem, hogy mennyi is az idő. 7:01 volt, tehát még időben voltam. Talán 5, vagy 10 percet várhattam, amikor Nick és Juliette feltűnt az utca végénél. Ráérősen sétáltak felém, amikor elém értek elmosolyodtam.

- Üdv, Stella vagyok! – nyújtottam a kezem Juliette felé.

- Hello, Juliette! – fogott velem kezet.

Kedves lánynak tűnik, egyáltalán nem olyan tipikus „plázacica”, ez tetszett. Nincs egy barátnőm sem Potlandben, talán Juliette-tel egy kicsit össze tudok barátkozni, bár ez lehet, hogy nem túl jó ötlet, hiszen tetszik nekem a barátja...

- Sokáig vártál? – szólalt meg Nick.

- Nem, úgy 5 perce értem ide. – mosolyogtam.

- Gyalog jött? – kérdezte Juliette.

- Igen, de kérem ne magázzon, nem vagyok olyan öreg. – nevettem fel.

- Rendben, de akkor te se engem. – nevet ő is.

- Oké. – mosolygok, hiszen muszáj.

- Menjünk be, 7-re foglaltam az asztalt, már 10 percet késtünk. – néz az órájára Nick.

Elindultunk az ajtóhoz, amit Nick illedelmesen kinyitott nekünk, aztán becsukta mögöttünk. Az étterem előtere tágas volt és szép, pirosak voltak a falak és márványból volt a padló, amin szintén piros szőnyeg futott. Olyan elegáns volt a hely, hogy az öltözékem a falakhoz képest alulöltözött volt. Nick beszélt pár szót a recepcióssal – vagy akárkivel – a foglalásunkról, majd az éttermi részlegbe vezettek minket az asztalunkhoz. Bent sok ember volt, ismét alulöltözöttnek éreztem magam hozzájuk képest, bár Juliette ruhája sem volt elegánsabb az enyémnél. Ő egy egyszerű piros, kivágott ruhát vett fel, hozzá fekete boleróval. Nick pedig öltönyben volt, ami nagyon jól állt neki. Fényben nem tudtam nem észrevenni a sebet az arcán, de nem szerettem volna rákérdezni, legalábbis Juliette társaságában nem. Leültünk az asztalhoz, közben már meg is érkezett az egyik pincér, aki bort kínált nekünk, természetesen mindenki kért egy pohárral.

- Szóval, Stella, elmeséled, hogy hogyan lettél nyomozó? Biztos van valami oka, amiért ezt a szakmát választottad. – kérdezte hirtelen Juliette.

- Nos, az úgy történt, hogy középiskolás koromban a nagymamám elgázolták. Kimentek a rendőrök és nyomozók, de annyiban hagyták az ügyet azzal, hogy baleset volt, pedig, aki elgázolta őt máig sem került elő. Igazságtalanságnak gondoltam a dolgot, ekkor döntöttem el, hogy nyomozó szeretnék lenni. – meséltem mosolyogva, bár legszívesebben földhöz vágtam volna egy poharat.

- Ez szörnyű, sajnálom a nagymamád! – mondta Juliette.

- A nagyszüleiddel éltél? – kérdezte zavarodottan Nick.

- Igen. – bólintottam.

- Miért? – kérdezte ismét.

Nem akartam erre válaszolni, azt már nem tudtam volna mosolyogva elmondani. Nem lettem volna képes erről most beszélni, Juliette észre is vette ezt, ezért is próbálta terelni a témát.

- Mindenesetre jól végezheted a munkád, mivel sikerült lelőnöd azt az alakot, aki megtámadta Nicket. – nézett rám Juliette.

- Nick is egyszer meglőtte, amikor rám támadt, úgy látszik nem adta fel olyan könnyen. – ittam bele a boromba.

- Kemény lehet ez a munka, de meg szerettem volna köszönni, hogy nem hagytad meghalni Nicket, nem is tudom mi lett volna velem! – nevette el magát a mondata végére.

- Ugyan, ő is ugyan azt tette előtte pár perccel. – legyintettem.

Nem szeretem, ha tartozok valakinek, ebben az esetben Nicknek, de úgy gondoltam, hogy mindketten segítettünk egymásnak, akkor már „kvittek” vagyunk. Kezdett kiürülni a poharam, nem akartam sokat inni, nehogy véletlenül olyan dolgokat tegyek, vagy mondjak, amiket valójában nem szeretnék. Ennek ellenére újabb pohár bort kértem, amit le is húztam, mire csak kérdő pillantásokat kaptam, muszáj volt megszólalnom, mert teljesen hülyének néztek.

- Ez a bor nagyon finom! – tettem le az üres poharat.

- Ezzel egyetértek! – ivott bele a sajátjába Juliette.

Ezután meghozták a vacsorát, ami krumpli volt valamilyen hússal és salátával. Egyből elkezdtem enni, már éhes voltam, holnap azzal kell kezdenem, hogy elmegyek bevásárolni. A kaján kívül még úgyis kell pár cucc.

- Hogy tetszik Portland? – szólalt meg Nick.

- Eddig tetszik, de nem gondoltam, hogy rögtön az érkezésem után már ilyen dolog fog történni. – fejtettem ki a véleményem.

- Elég furcsa dolgok szoktak erre történni. – mondja Juliette.

- Például? – kérdeztem kíváncsian.

- Például nemrég elraboltak egy kislányt, akit az erdő mélyében levő ház pincéjébe rejtettek el. – mesélte Nick.

- Hogy találták meg? – kérdeztem.

- Némi segítséggel.... – mondja halkan Nick.

- Miféle segítséggel? – fordul felé Juliette.

- Hank és én követtük a nyomokat, majd rábukkantunk a házra. Ha Hank nem vette volna észre a lábnyomot, nem találtuk volna meg a kislányt. – magyarázza Nick, de nekem volt egy olyan sejtésem, hogy nem teljesen mond igazat.

- Hank is nagyon jó nyomozó. – néz rám Juliette.

- Oh, tudom. – mosolyodok el.

- Nem tűnt még fel neked, hogy tetszel neki? – nevet Nick.

- Tessék? – kérdezem döbbenten. – Nem, ez biztosan nem így van. – rázom meg a fejem.

- Pedig nekem nagyon is úgy tűnik. – erősködik.

- Inkább folytassuk az evést! – veszem fel a villám a tányérról.

Nick csak nevetve megrázta a fejét, mintha ezzel olyan vicces dolgot mondtam volna. Folytattuk a vacsoránkat, közben pedig beszélgettünk mindenféle dologról. Jól éreztem magam a társaságukban, de Nick folyamatosan visszatért Griffin nyomozóra, amit nem értettem. Juliette-tel a vacsorát egy pohár borral zártuk, Nick már nem kért, mert szerinte ő már túl sokat ivott és valakinek kettőjük közül haza kell találnia, nos, azt nem tudom én hogyan fogok hazatalálni...

- Köszönöm a vacsorát, kedves volt tőletek, hogy meghívtatok, jut eszembe, nem tudtok egy jó bevásárlóközpontot? – kérdezem, de egyre jobban kezdem elveszíteni a fonalat, jobban kell vigyáznom, hogy mit mondok és mit nem.

- Nem messze Hank házától van egy jó bolt, ha megkéred őt szívesen megmutatja. – válaszol Nick.

- Köszönöm, de szerintem egyedül is oda fogok találni. – mosolygok rá. – De jobb lesz, ha én elindulok, Juliette-tel ellentétben engem nincs ki hazakísérjen, még egyszer köszönöm a vacsorát, jó éjt! – álltam fel, majd kisétáltam az étteremből.

Most sokkal hidegebb volt, mint, amikor elindultam. A kezem magam elé kulcsoltam, ezzel valamivel melegebb lett, de még így sem volt elég. Az utcán csak én sétáltam, bár mellettem néhány kocsi elsuhant, azok hangján kívül csak a cipőm kopogását lehetett hallani. Ahogy egyre közeledtem a házamhoz kezdtem megnyugodni, hogy semmi sem történt velem az úton, de ebben elbizonytalanodtam, amikor egy ág hangosan reccsent mellőlem az egyik park irányából. Sietősebbre vettem a tempóm, nem akartam, hogy rájöjjön, tudom, hogy engem követ, ahogy azt sem akartam, hogy megtámadjanak. A számhoz emeltem a kezem és beleleheltem. A bor tisztán érződött a kezemben, de csak reménykedni tudtam, hogy a támadóm nem gondolja, hogy teljesen részeg vagyok. A táskámban kezdtem kutakodni, mintha csak a telefonomat keresném, de a célom nem a telefonom, hanem a fegyverem volt. Ha már támadnak önvédelemnek számít, ha pedig nem, akkor is rászegezhetem és akkor nyugodtan elsétálhatok. Miközben sétáltam a kistáskában kutakodtam, de mintha egy nagy bőröndben tettem volna ezt, sehol sem volt. Amikor végre megtaláltam már a földön fekve találtam magam. A szemem tágra nyitottam, a levegőt kapkodtam és a fejemet is forgattam, hátha látok még valakit erre, de semmi. Szédülni kezdtem, küzdöttem az ellen, hogy elájuljak, ébren kellett volna maradnom, de minden erőm kiszállt belőlem, ezért hátrahajtottam a fejem és mély lélegzeteket vettem. A bal alkarom lüktetni kezdett, nem tudtam mitől, ugyanis eddig még nem fájt semmim. Amikor felemeltem, hogy megnézzem valami meleg folyadék csöppent az arcomra. Meghökkentem és magam mellé szorítottam a kezem. Felültem a szédülésem ellenére, próbáltam erős lenni, haza kell mennem, otthon „biztonságban” leszek. És a haza szó alatt nem a portlandi házamat értem... Sikerült valahogy felállnom és a táskám után kezdtem nézelődni, amikor megláttam mellettem körülbelül két méterre heverni odasétáltam, de nem voltam valami stabil. Lehajoltam a táskámért, de amikor felegyenesedtem borzasztóan szédülni kezdtem. Egy épület oldalához sétáltam és leültem a fala mentén a földre. Nagyon hideg volt a kő, de ezzel szerettem volna a legkevésbé foglalkozni. Lépteket hallottam, a táskámban kezdtem kutakodni, amikor megtaláltam a fegyverem magam mellé rejtettem. A közeledő alakra néztem, akinek az arcán egy elégedett vigyor ült. Az ajkain volt valami.... valami, ami az én vérem! Közelebb lépett hozzám, ekkor felismertem az illetőt, Jack volt az a gyorsétteremből. Hogy kerül ő ide?

- Mit akarsz tőlem? – szorítottam meg a karom, mert már eléggé fájt.

- Már rég óta vártam arra, hogy megkóstolhassam a véred. – guggolt le elém. – Az étteremben muszáj volt valamit adnom, hogy vissza tudjam tartani magam. – tette hozzá.

És világos lett minden. Az, hogy miért hozott sebtapaszt az étteremben, de nem láttam különös arcot, semmi sem történt.

- Mit akarsz tőlem? – tagoltam a szavakat.

- Nem akarlak megölni, ha erre gondolnál, csak tudod ebben a városban mindenféle lény van, csak olyan nincs, mint én. Egyedül érzem magam, kell egy társ. – néz mélyen a szemembe, de az övé nem olyan, mint az enyém, az övé piros, mint a vér, megijedtem tőle.

- Milyen társról beszélsz? – kérdezem remegő hangon.

- Látom képben vagy, nem azzal kezdted, hogy miféle lények élnek a városban, ezzel valóban megkönnyítetted a dolgom. – fejti ki a dolgot. – Tán’ Grimm vagy? – húzza fel a szemöldökét.

- Nem, én nem vagyok semmi! – tiltakozok rögtön.

- De az vagy, csak nem tudsz róla. – legyint. – Most pedig olyan leszel, mint én. – közli, majd megfogja a remegő kezem, azt, amelyiket megharapott. – Szép ez a seb, jó közelről látni a fogsorom. – mondja büszkén. – De kell még egy kis... méreg, hogy teljesen olyan legyél, mint én. Megengeded? – kérdezi „illedelmesen”.

Nem válaszoltam, nem tudtam volna olyan magabiztos maradni, mint amilyen szerettem volna. Jack a kezem fölé hajolt, rettenetesen féltem, hogy mi fog történni ez után. A szája elé tette a kezem, majd rám nézett.

- Lehet, hogy egy kicsit fájni fog, de a végeredmény bámulatos lesz! – mosolyodik el.

- Ne... kérlek... – nézek rá könyörgően.

- Kell egy társ... – suttogja és újra ráharap a kezemre.

- Áh! – kiáltok fel.

Ezúttal borzasztóan fájt, amit tett. Mi fog velem történni? Percekig kínozta a kezem, a fájdalom pedig kezdett elviselhetetlen lenni. Miután elengedte a kezem erőtlenül magam mellé engedtem, megkönnyebbülés járta át a testem. Jackre nézem, aki megnyalta az alsó ajkát és elvigyorodott. Hirtelen jött egy érzés, feszítést éreztem a mellkasomban. Az egész testem megfeszült, a hátam a hideg falnak csapódott. Alig vártam, hogy elmúljon ez az érzés. A fájdalom, amit akkor éreztem elviselhetetlen volt, legszívesebben meghaltam volna, minthogy ezt éljem át.

- Nyugi, már csak egy pár perc... – hallottam Jack hangját.

Ez volt az, amire utoljára emlékeztem.....