5. Fejezet - Vacsora és harapás

Sziasztok! Ismét új fejezet érkezett, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Ha valaki esetleg szeretne csatlakozni a facebook-os csoporthoz itt a link: https://www.facebook.com/groups/920336801417416/

Véleményeket szívesen fogadok, jó olvasást J

Miután elmondtam a nyomozóknak, hogy mi történt hazaküldtek, hogy pihenjek, de tudtam, hogy nem fog menni. Folyamatosan a ma történtek jártak a fejemben, nem tudtam másra gondolni. Nick olyan arckifejezéssel néz rám, mintha ő is ugyan ezt élte volna át, nem tudom mihez hasonlítani ezt az arcot. A nappaliban ülök és éppen kötözöm a sebem, mert a sebtapasz már kellően véres lett a cseréhez. Miután végeztem a szobámba sétáltam és levágódtam az ágyamra. Egyszerűen kimerültem ma, de nem lennék képes aludni, nyugodtan legalábbis nem. Elővettem a laptopom és az asztalhoz ültem. Eszembe jutott az éttermes beszólás is, a dúvadas, nagyon kíváncsi lettem, hogy az mi is. A Google-ben egyszerűen beírtam. Sok találat érkezett, én a képekkel kezdtem, de semmi konkrét nem volt ott, ezért a weboldalakon kezdtem el kutakodni. Az egyik cikk felhívta a figyelmem.

„ A dúvad egy keverék lény, amely képes akár egy egész falut is egy 5 tagú falkával karöltve kiirtani. Ez a fajta a középkorban kihalt, mint minden más keverék lény. Ha netalántán mégis összefutnánk eggyel ajánlatos nagy ívben elkerülni, veszélyesek és vadak. Vannak példányok, akik a „jó” utat követik, de adódik alkalom, amikor rajtuk is eluralkodik a hév és elpusztítják ami az útjukba kerül. Kedvelt prédája volt a Grimmeknek is, számukra kész élvezet volt egy-egy dúvad lefejezése. Főként karddal irtották ezt a fajt.”

Ebből a cikkből sok mindent megtudtam, de még mindig nem jöttem rá, hogy miért gondolták, hogy én egy ilyen lény vagyok. Mert már egy napja nem ettem és eléggé éhes voltam, vagy a kinézetem hasonlít egy farkaséhoz? Talán a hosszú haj teszi... Viszont volt egy rész a cikkben, ami szintén megfogott, volt olyan, aki ezeket irtotta, a Grimm. A szó kék színű volt, ezért rákattintottam és egy teljesen más honlap töltődött be, különböző képekkel. Az elejét kezdtem olvasni:

„Grimm. Manapság mit is értünk ezen a szón? A középkorban, vagy még régebben élt embereket, akik képesek voltak meglátni, amit más emberek nem. A belső sötétséget, a rejtőzködő fenevadat. Az ő dolguk volt az olyan lényeknek a megfékezése, akik veszélyt jelentettek az emberekre. Gyilkoltak, hogy élhessenek, de ezt a Grimm nem hagyhatta. A jellegzetes módszere a fej levágása volt, úgy gondolta, így végleg elpusztíthatja a gonoszt. A keverék lények féltek tőlük, amikor meglátták őket tisztán tudták, hogy halál vár rájuk. A Grimmek nem voltak kíméletesek, kegyelmezőek, nem esett meg egy ártatlan lelken sem a szívük, minden keverék lényt, akivel összefutottak megöltek, vagy rosszabb esetben követték őket és váratlanul végeztek velük. A Grimmek csoportokban dolgoznak, egy önálló Grimm veszélyt jelentett volna a királyi családokra, akik akkoriban uralkodtak.”

Hasznosnak tűnt ez a honlap, de tudom az internetről, hogy nem lehet mindent elhinni, amit olvasunk. Lecsuktam a laptopom és úgy gondoltam elkezdek készülődni a vacsorára, hiszen nemsoká 7 óra. Levettem a ruháim és beálltam a zuhany alá, miközben a meleg vizet folyattam magamra folyamatosan egy mondat járt a fejemben. ...képesek voltak meglátni azt, amit más emberek nem. Talán én is ilyen lennék? Vagy én valóban csak képzelődök? Eleinte tisztában voltam azzal, hogy csupán fáradt voltam, aztán pedig a benzinkútnál már egyre biztosabb voltam benne, hogy nem vagyok őrült, de amikor megtámadott az a madár már 100%-ban biztos voltam, hogy ez valójában megtörténik. Nem tudom hogyan, miért, lehetséges-e ez, de megtörtént. Zuhanyzás közben is folyamatosan ez járt a fejemben, egyszerűen, mintha beleégették volna azt a szót, hogy Grimm. Miután végeztem a zuhanyzással egy törölközőt tekertem magam köré és a sminkes táskámmal a kezemben a tükör elé álltam. Nem akartam túlzásba vinni a sminkelést, de elegáns helyre megyünk vacsorázni, szóval nem akarok csalódást okozni senkinek. Juliette valami udvarias, elegáns, bátor személyre számít, de csak egy gyáva, fegyelmezetlen, szétszórt lányt kap. Próbálom ezt ruhával, sminkkel elrejteni, de előbb vagy utóbb úgyis ki fog ismerni, az pedig még kínosabb lenne. Enyhe sminket vittem fel, a hajam megszárítottam és begöndörítettem, majd a jobb vállamra helyeztem. A szobámban még mindig ott hevert a nagy kupac ruha az ágyon, de abban nem volt semmilyen „elegáns” ruha, csak farmerek, laza pólók, terepmintás nadrágok és felsők. Az egyik dobozhoz sétáltam, mert tudtam, hogy abban lesz az, amit valóban keresek. Régen a papa vett nekem ballagásomra egy nagyon szép ruhát, amit el is hoztam. Szép emlék fűz hozzá, nagyon boldog voltam, amikor megkaptam, nem is értettem, hogy tudta azt, hogy nekem az a ruha tetszik. Ismert, nagyon jól, de nem gondoltam volna akkor, hogy ennyire. Ma már kevésbé szeretem az ilyen ruhákat, túl elegánsak és nem is tudnám hova hordani őket, alapból herótom van a harisnyától és magas sarkú cipőktől. Valamiért inkább ragaszkodok a tornacipőhöz, farmerhoz és pólóhoz, talán a stílusom miatt... Kivettem a dobozból a ruhát és magam elé tettem. Nem sokat változtam, mióta legutóbb ezt tettem. Igaz akkor még csak 18 voltam, az első randevúmra készülődtem, ugyan ezt a ruhát vettem fel, de nem voltam benne biztos, hogy jól áll, amikor a papa bejött és tudtomra adta, hogy gyönyörű leszek benne. Már akkor is tudott belém önbizalmat önteni, talán most is ez hiányzik. Eszembe jutottak a szavai és már biztos voltam benne, hogy ezt a ruhát kell felvennem, bár, amikor utoljára rajtam volt a partnerem faképnél hagyott a pincérlánnyal egyetemben, szóval a szép emlékekből lesznek rosszak. Persze, miért is lenne minden szép és jó, ez nem egy mese... Felkaptam a ruhát és a dobozban rejtőző magas sarkú cipőt is felvettem, majd a tükör elé sétáltam. Mindig megteszem, hogy megnézem a „végeredményt” az úgynevezett alkotásomnak, de most sem voltam vele megelégedve, mint semmivel. Valahogy ha látom magam szemtől szembe szembesülök vele, hogy sosem leszek elég jó semmihez, elvégre az első napomat is elrontottam, hibáztam, de próbáltam helyre hozni, talán sikerült is, talán nem, ezt már csak Nick tudja. A doboz alján még volt valami, emlékeztem rá, hogy azt odatettem, szintén egy szép emlék, csak régebbről. Mama adta nekem, azzal a mondattal, hogy anyukámé volt. Nagyon szép nyaklánc, kifejezetten ehhez a ruhához találták ki, ha felveszem olyan érzés jár át, mintha anya is itt lenne velem. Ezért is szerettem régen felvenni, mielőtt túltettem volna magam a baleseten, hogy újra érezhessem őt, azt, hogy velem van. Amikor már lezártam magamban a dolgot eltettem a nyakláncot a szekrényem mélyére és 18 éves koromig elő sem vettem. Most pedig újra a kezemben fogom és ismét előtör az érzés, amit 5 évesen éreztem, de már nem szabadna, hiányozni kezdett. Nem emlékszem az arcára, a hangjára, az illatára. Nem tudom milyen ember volt, milyen anya, szeretett-e, de abban biztos voltam, hogy senkinek sem kívánom, hogy anya nélkül kelljen felnőnie. Elhessegettem a gondolatokat és arra koncentráltam, hogy magabiztosan odasétáljak az étterembe, megejtsük ezt a vacsorát, miközben én folyamatosan mosolygok Nick barátnőjére, aztán hazasétálok, mert valószínűleg két pohárnál több bort fogok fogyasztani, végül lefekszek és álomba sírom magam, amiért ilyen csődtömeg vagyok. Tömören ennyiből fog állni a mai estém, reggel pedig elmegyek bevásárolni, aztán pakolok ezerrel. Mindenhol lekapcsoltam a villanyt, mert már sötétedett, majd felkaptam a kistáskám, amibe beledobáltam a telefonom, pénztárcám és a fegyverem is – elvégre ki tudja milyen alakok mászkálnak este az utcán, nem árt, ha van egy kis önvédelmi fegyverem – majd bezártam az ajtót és elindultam gyalog a sötét utcán. Megjegyeztem az étterem címét, tudtam is, hogy hol van, mert már elkocsikáztam előtte, de gyalog sokkal messzebb volt. A cipőm kopogott az aszfalton, az utcán pár járókelő sétálgatott, a hideg levegőtől pedig libabőrös lett a kezem. Lehet, hogy nem ártott volna felvenni egy kabátot, de már félúton járok, nem mehetek érte vissza. Az étterem elé érve elővettem a telefonom és megnéztem, hogy mennyi is az idő. 7:01 volt, tehát még időben voltam. Talán 5, vagy 10 percet várhattam, amikor Nick és Juliette feltűnt az utca végénél. Ráérősen sétáltak felém, amikor elém értek elmosolyodtam.

- Üdv, Stella vagyok! – nyújtottam a kezem Juliette felé.

- Hello, Juliette! – fogott velem kezet.

Kedves lánynak tűnik, egyáltalán nem olyan tipikus „plázacica”, ez tetszett. Nincs egy barátnőm sem Potlandben, talán Juliette-tel egy kicsit össze tudok barátkozni, bár ez lehet, hogy nem túl jó ötlet, hiszen tetszik nekem a barátja...

- Sokáig vártál? – szólalt meg Nick.

- Nem, úgy 5 perce értem ide. – mosolyogtam.

- Gyalog jött? – kérdezte Juliette.

- Igen, de kérem ne magázzon, nem vagyok olyan öreg. – nevettem fel.

- Rendben, de akkor te se engem. – nevet ő is.

- Oké. – mosolygok, hiszen muszáj.

- Menjünk be, 7-re foglaltam az asztalt, már 10 percet késtünk. – néz az órájára Nick.

Elindultunk az ajtóhoz, amit Nick illedelmesen kinyitott nekünk, aztán becsukta mögöttünk. Az étterem előtere tágas volt és szép, pirosak voltak a falak és márványból volt a padló, amin szintén piros szőnyeg futott. Olyan elegáns volt a hely, hogy az öltözékem a falakhoz képest alulöltözött volt. Nick beszélt pár szót a recepcióssal – vagy akárkivel – a foglalásunkról, majd az éttermi részlegbe vezettek minket az asztalunkhoz. Bent sok ember volt, ismét alulöltözöttnek éreztem magam hozzájuk képest, bár Juliette ruhája sem volt elegánsabb az enyémnél. Ő egy egyszerű piros, kivágott ruhát vett fel, hozzá fekete boleróval. Nick pedig öltönyben volt, ami nagyon jól állt neki. Fényben nem tudtam nem észrevenni a sebet az arcán, de nem szerettem volna rákérdezni, legalábbis Juliette társaságában nem. Leültünk az asztalhoz, közben már meg is érkezett az egyik pincér, aki bort kínált nekünk, természetesen mindenki kért egy pohárral.

- Szóval, Stella, elmeséled, hogy hogyan lettél nyomozó? Biztos van valami oka, amiért ezt a szakmát választottad. – kérdezte hirtelen Juliette.

- Nos, az úgy történt, hogy középiskolás koromban a nagymamám elgázolták. Kimentek a rendőrök és nyomozók, de annyiban hagyták az ügyet azzal, hogy baleset volt, pedig, aki elgázolta őt máig sem került elő. Igazságtalanságnak gondoltam a dolgot, ekkor döntöttem el, hogy nyomozó szeretnék lenni. – meséltem mosolyogva, bár legszívesebben földhöz vágtam volna egy poharat.

- Ez szörnyű, sajnálom a nagymamád! – mondta Juliette.

- A nagyszüleiddel éltél? – kérdezte zavarodottan Nick.

- Igen. – bólintottam.

- Miért? – kérdezte ismét.

Nem akartam erre válaszolni, azt már nem tudtam volna mosolyogva elmondani. Nem lettem volna képes erről most beszélni, Juliette észre is vette ezt, ezért is próbálta terelni a témát.

- Mindenesetre jól végezheted a munkád, mivel sikerült lelőnöd azt az alakot, aki megtámadta Nicket. – nézett rám Juliette.

- Nick is egyszer meglőtte, amikor rám támadt, úgy látszik nem adta fel olyan könnyen. – ittam bele a boromba.

- Kemény lehet ez a munka, de meg szerettem volna köszönni, hogy nem hagytad meghalni Nicket, nem is tudom mi lett volna velem! – nevette el magát a mondata végére.

- Ugyan, ő is ugyan azt tette előtte pár perccel. – legyintettem.

Nem szeretem, ha tartozok valakinek, ebben az esetben Nicknek, de úgy gondoltam, hogy mindketten segítettünk egymásnak, akkor már „kvittek” vagyunk. Kezdett kiürülni a poharam, nem akartam sokat inni, nehogy véletlenül olyan dolgokat tegyek, vagy mondjak, amiket valójában nem szeretnék. Ennek ellenére újabb pohár bort kértem, amit le is húztam, mire csak kérdő pillantásokat kaptam, muszáj volt megszólalnom, mert teljesen hülyének néztek.

- Ez a bor nagyon finom! – tettem le az üres poharat.

- Ezzel egyetértek! – ivott bele a sajátjába Juliette.

Ezután meghozták a vacsorát, ami krumpli volt valamilyen hússal és salátával. Egyből elkezdtem enni, már éhes voltam, holnap azzal kell kezdenem, hogy elmegyek bevásárolni. A kaján kívül még úgyis kell pár cucc.

- Hogy tetszik Portland? – szólalt meg Nick.

- Eddig tetszik, de nem gondoltam, hogy rögtön az érkezésem után már ilyen dolog fog történni. – fejtettem ki a véleményem.

- Elég furcsa dolgok szoktak erre történni. – mondja Juliette.

- Például? – kérdeztem kíváncsian.

- Például nemrég elraboltak egy kislányt, akit az erdő mélyében levő ház pincéjébe rejtettek el. – mesélte Nick.

- Hogy találták meg? – kérdeztem.

- Némi segítséggel.... – mondja halkan Nick.

- Miféle segítséggel? – fordul felé Juliette.

- Hank és én követtük a nyomokat, majd rábukkantunk a házra. Ha Hank nem vette volna észre a lábnyomot, nem találtuk volna meg a kislányt. – magyarázza Nick, de nekem volt egy olyan sejtésem, hogy nem teljesen mond igazat.

- Hank is nagyon jó nyomozó. – néz rám Juliette.

- Oh, tudom. – mosolyodok el.

- Nem tűnt még fel neked, hogy tetszel neki? – nevet Nick.

- Tessék? – kérdezem döbbenten. – Nem, ez biztosan nem így van. – rázom meg a fejem.

- Pedig nekem nagyon is úgy tűnik. – erősködik.

- Inkább folytassuk az evést! – veszem fel a villám a tányérról.

Nick csak nevetve megrázta a fejét, mintha ezzel olyan vicces dolgot mondtam volna. Folytattuk a vacsoránkat, közben pedig beszélgettünk mindenféle dologról. Jól éreztem magam a társaságukban, de Nick folyamatosan visszatért Griffin nyomozóra, amit nem értettem. Juliette-tel a vacsorát egy pohár borral zártuk, Nick már nem kért, mert szerinte ő már túl sokat ivott és valakinek kettőjük közül haza kell találnia, nos, azt nem tudom én hogyan fogok hazatalálni...

- Köszönöm a vacsorát, kedves volt tőletek, hogy meghívtatok, jut eszembe, nem tudtok egy jó bevásárlóközpontot? – kérdezem, de egyre jobban kezdem elveszíteni a fonalat, jobban kell vigyáznom, hogy mit mondok és mit nem.

- Nem messze Hank házától van egy jó bolt, ha megkéred őt szívesen megmutatja. – válaszol Nick.

- Köszönöm, de szerintem egyedül is oda fogok találni. – mosolygok rá. – De jobb lesz, ha én elindulok, Juliette-tel ellentétben engem nincs ki hazakísérjen, még egyszer köszönöm a vacsorát, jó éjt! – álltam fel, majd kisétáltam az étteremből.

Most sokkal hidegebb volt, mint, amikor elindultam. A kezem magam elé kulcsoltam, ezzel valamivel melegebb lett, de még így sem volt elég. Az utcán csak én sétáltam, bár mellettem néhány kocsi elsuhant, azok hangján kívül csak a cipőm kopogását lehetett hallani. Ahogy egyre közeledtem a házamhoz kezdtem megnyugodni, hogy semmi sem történt velem az úton, de ebben elbizonytalanodtam, amikor egy ág hangosan reccsent mellőlem az egyik park irányából. Sietősebbre vettem a tempóm, nem akartam, hogy rájöjjön, tudom, hogy engem követ, ahogy azt sem akartam, hogy megtámadjanak. A számhoz emeltem a kezem és beleleheltem. A bor tisztán érződött a kezemben, de csak reménykedni tudtam, hogy a támadóm nem gondolja, hogy teljesen részeg vagyok. A táskámban kezdtem kutakodni, mintha csak a telefonomat keresném, de a célom nem a telefonom, hanem a fegyverem volt. Ha már támadnak önvédelemnek számít, ha pedig nem, akkor is rászegezhetem és akkor nyugodtan elsétálhatok. Miközben sétáltam a kistáskában kutakodtam, de mintha egy nagy bőröndben tettem volna ezt, sehol sem volt. Amikor végre megtaláltam már a földön fekve találtam magam. A szemem tágra nyitottam, a levegőt kapkodtam és a fejemet is forgattam, hátha látok még valakit erre, de semmi. Szédülni kezdtem, küzdöttem az ellen, hogy elájuljak, ébren kellett volna maradnom, de minden erőm kiszállt belőlem, ezért hátrahajtottam a fejem és mély lélegzeteket vettem. A bal alkarom lüktetni kezdett, nem tudtam mitől, ugyanis eddig még nem fájt semmim. Amikor felemeltem, hogy megnézzem valami meleg folyadék csöppent az arcomra. Meghökkentem és magam mellé szorítottam a kezem. Felültem a szédülésem ellenére, próbáltam erős lenni, haza kell mennem, otthon „biztonságban” leszek. És a haza szó alatt nem a portlandi házamat értem... Sikerült valahogy felállnom és a táskám után kezdtem nézelődni, amikor megláttam mellettem körülbelül két méterre heverni odasétáltam, de nem voltam valami stabil. Lehajoltam a táskámért, de amikor felegyenesedtem borzasztóan szédülni kezdtem. Egy épület oldalához sétáltam és leültem a fala mentén a földre. Nagyon hideg volt a kő, de ezzel szerettem volna a legkevésbé foglalkozni. Lépteket hallottam, a táskámban kezdtem kutakodni, amikor megtaláltam a fegyverem magam mellé rejtettem. A közeledő alakra néztem, akinek az arcán egy elégedett vigyor ült. Az ajkain volt valami.... valami, ami az én vérem! Közelebb lépett hozzám, ekkor felismertem az illetőt, Jack volt az a gyorsétteremből. Hogy kerül ő ide?

- Mit akarsz tőlem? – szorítottam meg a karom, mert már eléggé fájt.

- Már rég óta vártam arra, hogy megkóstolhassam a véred. – guggolt le elém. – Az étteremben muszáj volt valamit adnom, hogy vissza tudjam tartani magam. – tette hozzá.

És világos lett minden. Az, hogy miért hozott sebtapaszt az étteremben, de nem láttam különös arcot, semmi sem történt.

- Mit akarsz tőlem? – tagoltam a szavakat.

- Nem akarlak megölni, ha erre gondolnál, csak tudod ebben a városban mindenféle lény van, csak olyan nincs, mint én. Egyedül érzem magam, kell egy társ. – néz mélyen a szemembe, de az övé nem olyan, mint az enyém, az övé piros, mint a vér, megijedtem tőle.

- Milyen társról beszélsz? – kérdezem remegő hangon.

- Látom képben vagy, nem azzal kezdted, hogy miféle lények élnek a városban, ezzel valóban megkönnyítetted a dolgom. – fejti ki a dolgot. – Tán’ Grimm vagy? – húzza fel a szemöldökét.

- Nem, én nem vagyok semmi! – tiltakozok rögtön.

- De az vagy, csak nem tudsz róla. – legyint. – Most pedig olyan leszel, mint én. – közli, majd megfogja a remegő kezem, azt, amelyiket megharapott. – Szép ez a seb, jó közelről látni a fogsorom. – mondja büszkén. – De kell még egy kis... méreg, hogy teljesen olyan legyél, mint én. Megengeded? – kérdezi „illedelmesen”.

Nem válaszoltam, nem tudtam volna olyan magabiztos maradni, mint amilyen szerettem volna. Jack a kezem fölé hajolt, rettenetesen féltem, hogy mi fog történni ez után. A szája elé tette a kezem, majd rám nézett.

- Lehet, hogy egy kicsit fájni fog, de a végeredmény bámulatos lesz! – mosolyodik el.

- Ne... kérlek... – nézek rá könyörgően.

- Kell egy társ... – suttogja és újra ráharap a kezemre.

- Áh! – kiáltok fel.

Ezúttal borzasztóan fájt, amit tett. Mi fog velem történni? Percekig kínozta a kezem, a fájdalom pedig kezdett elviselhetetlen lenni. Miután elengedte a kezem erőtlenül magam mellé engedtem, megkönnyebbülés járta át a testem. Jackre nézem, aki megnyalta az alsó ajkát és elvigyorodott. Hirtelen jött egy érzés, feszítést éreztem a mellkasomban. Az egész testem megfeszült, a hátam a hideg falnak csapódott. Alig vártam, hogy elmúljon ez az érzés. A fájdalom, amit akkor éreztem elviselhetetlen volt, legszívesebben meghaltam volna, minthogy ezt éljem át.

- Nyugi, már csak egy pár perc... – hallottam Jack hangját.

Ez volt az, amire utoljára emlékeztem.....