Ismét ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn, amit kénytelen voltam felvenni.
- Igen? – szóltam bele.
- Stella, Burkhardt nyomozó vagyok, már az őrsön van? – érdeklődik.
- Igen, épp most értem ide. – találtam ki egy kis hazugságot és leállítottam a motort.
- Már rég elindult, hogyhogy csak most ért oda? – tesz fel egy kérdést.
- Kicsit eltévedtem a városban és pár járókelőtől kellett kérnem eligazítást. – nos, ez nem éppen így történt és már kezdtem kifogyni a hazugságokból, ezért reménykedtem benne, hogy annyiban fogja hagyni a témát.
- Nem érdekes, csak azért hívtam, mert a helyszínen találtam egy nyomot. – tájékoztat.
- Milyen nyomot? – kérdezem érdeklődve.
- Jobb lenne, ha idejönne. – mondja, majd bontja a vonalat.
Nem tudtam miről lehet szó, de nagyon kíváncsi voltam. Bár még mindig a cuccaimmal járkálok, amik a csomagtartóban pihennek és már egy teljes napja nem zuhanyoztam, mégis a városhatárhoz indultam. Hogy miért? A kíváncsiság hajtott. Útközben kénytelen voltam megállni egy benzinkútnál, ahol tankolás után a kasszához sétáltam. Egy harmincas éveiben járó férfi állt a pult mögött, egyenruha volt rajta a benzinkút logójával, kedves férfinak tűnt, de erről változott a véleményem, amikor egy olyan dolgot láttam, amit ha soha többet nem látnék sem lenne gond. De ezúttal más volt, nem farkashoz hasonlított az arca, hanem inkább egy borzéhoz. Fekete és fehér szőre volt, amihez pösze orr tartozott. Megnyalta a száját, ahogy végignézett rajtam, tetőtől-talpig. Elkaptam a tekintetem és a padlóra szegeztem. Nem akartam ezt látni, nem akartam többet őrült lenni. Eddig csak képzelődésnek gondoltam, mert fáradt voltam, de most teljesen éber vagyok, akkor meg mit keres még itt ez az arc? Portlandben pláne, azt hittem ott hagytam a különös dolgokat Medford-ban, de nem, ide is követnek ezek a szörnyű arcok. Mire elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felnézzek a férfira már eltűnt a szörnyű kinézet és átváltotta az ijedt arckifejezés.
- Mennyi lesz? – szólaltam meg a lehető legmagabiztosabban.
Miután kimondta az összeget előkerestem a pénztárcám és a pultra tettem, majd sarkon fordultam és kisétáltam a benzinkútról. Úgy döntöttem többet nem foglalkozok ezzel. Teljesen hidegen fogom hagyni, hiszen ha így folytatom hamar egy diliházban találhatom magam, nem mintha lenne olyas valaki, akivel megtudnám ezt a dolgot osztani, de csak nem nézhetek minden második emberre úgy, mintha szellemet láttam volna. Megráztam a fejem, ezzel elterelve egy kicsit a gondolataimat, de mint a szállodában, most sem ment ki a kép, amit bent láttam. Beültem az autóba és elindultam. A vezetés eltereli a gondolataimat, legalább addig, ameddig odaérek. Tiszta fejjel akarok hozzáfogni a munkához, hiszen muszáj minden apró részletet meglátnom az ügyben, muszáj alaposnak lennem. De ez nem menne úgy, ha közben folyamatosan őrültségeken járna a fejem. Eljutottam arra a szintre, hogy azt gondolom magamról, őrült vagyok. Ez nem normális dolog. Lefordultam a városhatárnál levő keskeny ösvényre, ahol megpillantottam a nyomozó kocsiját, csak egy autó állt itt, gondoltam Burkhardt nyomozó autója. Kiszálltam és bezártam az autót, a kulcsot a zsebembe csúsztattam és elindultam a kitaposott útvonalon.
Ijesztő volt itt járkálni egyedül, főleg, hogy a gyilkos még szabadlábon volt, de bátorságot vettem magamon és körülnéztem az erdőben. Semmit sem láttam, csak fákat. Nem fért a fejembe, hogy mit keresett itt Frank Leavy, lehet, hogy erdész? Vagy megbeszélt valakivel ezen a helyszínen egy találkozót? Túl különös ez a dolog, de ami még jobban zavar, hogy alig van nyom. Remélem Burkhadt nyomozó talált valamit. Valami kézen foghatót. Céltalanul bolyongtam már negyed órája az erdőben, sehol sem látom a nyomozót és az út már hamarosan elfogy, vajon hol lehet? Egy ágreccsenésre lettem figyelmes, de amikor megfordultam senki sem volt mögöttem. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött a hang, vagy, hogy ki által adta ki a fa a reccsenő hangot. Féltem. Az nem kifejezés. Akaratlanul is a szemem elé tárult a letört faág a tetthelyen és félve a fejem felé néztem. Bár ne tettem volna, ugyanis valami, vagy valaki rám ugrott. Ijedtemben felsikítottam, ami eléggé hangosra sikeredett. Hátraestem a lökés miatt, az az izé pedig felettem volt. A derekam mellett guggolt, de a kinézete nem volt átlagos. Hosszú orra, inkább csőre volt, és tollak borították, de látszólag ember alakja volt. Megint képzelődnék? Bevertem volna a fejem? A madárféle ember elfordította a fejét, így féloldalasan nézett egyenesen a szemembe. Már tisztán láttam, hogy ez nem egy átlagos ember, sem egy madár, ez mindkettő. De lehetséges ilyesmi? Tényleg őrült lennék? A szeme kék volt és ovális alakú, mint egy szarkának, de nagyobb volt, sokkal nagyobb. A szemébe nézve láttam az ijedt arcképem, olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. A levegőt hangosan vettem és nem lepleztem, hogy szörnyen félek. A kezét lendítette, mire összeszorítottam a szemeim, de nem ért el a keze az arcomig, pár dörrenést hallottam és egy puffanást. Még mindig szorosan csukva tartottam a szemem. Nem mertem kinyitni, de kénytelen voltam, mert valaki leguggolt elém és a nyakamhoz emelte a kezét. Burkhardt nyomozóra néztem, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Stella, minden rendben? – kérdezte aggódó tekintettel. Zavarban voltam, hiszen megmentette az életem, ez így elég csöpögősnek hangzik, de így van.
- Igen, köszönöm, nem is tudom mi lett volna, ha maga nem bukkan fel! – ültem fel, a fenekem belemélyedt a sárba.
- Nem ütötte be valamijét? – érdeklődik.
- Nem, jól vagyok, csak szörnyen megijedtem. – sóhajtottam.
- Mi történt? – kérdezősködik.
- Én csak magát kerestem, hallottam egy reccsenést, de nem tudtam honnan jött, felnéztem és leugrott rám az a valami! – hadarom remegő hanggal.
- Látta az arcát? – tesz fel még egy kérdést.
- Igen. – bólintottam.
- És mit látott? – kérdezte, hallottam a hangján, hogy nem akarja hallani a választ.
- Nem tudom. – suttogtam. – Nem tudnám elmondani... – mondtam már magabiztosabban.
- Sokkos állapotban került, jöjjön, hazaviszem! – nyújtja felém a kezét.
- Nem szükséges, inkább mutassa meg mit talált. – fogom meg a kezét, amivel felhúzott a földről.
- Biztos, hogy jól van? – kérdezi felvont szemöldökkel, amikor kicsit meginogtam.
- Igen. – bólintottam.
Akaratlanul is a támadóm felé néztem. Ha Burkhardt nyomozó lelőtte valószínűleg itt fekszik mellettem. De nem láttam senkit és semmit. Körbenéztem, de sehol sem találtam.
- Nem lőtte le? – fordultam a nyomozó felé.
- De, meglőttem, az előbb még ott feküdt! – mutatott döbbenten a vérfoltra.
- Elmenekült... – mondtam alig halhatóan.
Ismét uralmába kerített az a bizonyos érzés, amikor tudja valaki, hogy szabadon kószál az a személy – es esetben állat – aki rátámadt.
- Jöjjön, megmutatom mit is találtam! – biccentett a fejével az ösvény vége felé.
Bólintottam és követtem őt. Mellette mentem, de kevésbé tudtam a lábam elé figyelni, folyamatosan csak kapkodtam a fejem a fákon, hátha valamelyiken ott buják az a valami és minket figyel. A nyugtalanságom Burkhardt nyomozó is észrevette, de nem említette meg. Legalábbis azt hittem.
- Nem kell tőle tartania. – szólal meg lágy hangon.
- Csak... már egyszer megtámadott, jobbnak látom, ha ezentúl figyelem. – dadogtam.
- Most csak és kizárólag arra figyeljen, amit majd mutatni fogok önnek... – nem engedtem meg, hogy befejezze a mondatát, közbevágtam.
- Mi lenne, ha nem magázna? Alig vagyok 22 éves, még korai szerintem az „önnek” megszólítás. – mosolyogtam rá.
- Valóban korai. – nevet fel.
- Amikor azt mondtam, hogy szólítsanak csak Stellának egyenlő volt azzal, hogy tegezzenek, de úgy látom egy kicsit egyértelműben kell ezentúl fogalmaznom. – kuncogtam én is.
- Ha már itt tartunk te is hívhatsz nyugodtan Nick-nek, én sem vagyok még annyira öreg. – néz le rám.
- Rendben, Nick. – bólintok mosolyogva.
- Hank az irodában volt, amikor eljött? – kérdezte hirtelen témát váltva.
- Igen. – bólintottam.
- Ugye nem említetted neki, hogy ide fogsz jönni? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem. – ráztam meg a fejem.
- A hozzátartozók már ott voltak? – kérdezetett tovább.
- Nem tudom. – rántottam vállat.
Sikerült olyannyira elvonni a figyelmem, hogy azt sem vettem észre, hogy valaki a földre löki őt. Ijedten ugrottam egyet és hátráltam egészen egy fáig. Nick próbálta magáról lelökni a tollas valamit, de amikor szembe sikerült fordulnia vele beledermedt a mozdulatába. Megfordult a fejemben, hogy ő is ugyan azt látja-e, amit én?
- Köszönöm. – mondta végül.
- Én köszönöm. – bólintottam, de a hangom nem volt valami magabiztos.
- Érdekel még a nyom, amit találtam? Bár már semmi értelme azzal foglalkozni, de ha szeretnéd szívesen megmutatom. – mosolyodik el, miután rendezte a légzését.
- Persze, szeretném látni. Szerinted ez a valami ölte meg Frank Leavy-t? – kérdeztem.
- Ez a valami? – húzta fel a szemöldökét.
- Úgy értem ez az ember. – javítottam ki magam zavarban.
- Nagyon úgy tűnik. Hiszen ránk is ránk támadt, bármit kinéznék ebből az alakból. – néz a holttestre.
- Értesítetted a többieket? – kérdeztem, miután elindultunk.
- Igen, egy fél óra és jönnek, addig mi is visszaérünk, már mindjárt odaértünk. – mondja izgatottan, amin mosolyognom kellett.
Lehetséges, hogy egy nyomozó ennyire beleéli magát az ügyébe? Vagy ennél egy kicsivel több van benne? Elhessegettem a gondolatokat és próbáltam a lábam elé nézni, mert erre elég sok gally és faág van, mivel már véget ért a kitaposott út. Körülbelül öt percet sétálhattunk, amikor Nick egy nagy fa mellett állt meg, én mentem volna tovább, ezért pár lépéssel előrébbhaladtam. Körbenéztem, ahol állt, de nem láttam semmi nyomot. Őszintén legalább a gyilkos fegyverre számítottam a földön, de nem, semmi.
- Hol van a nyom? – kérdeztem zavarodott tekintettel.
- Ott, fent! – mutat felfelé.
Amikor felnéztem tátva maradt a szám, döbbentségem nem elrejtve. Egy nagy, gondosan elkészített fészek volt a fa tetején elágazó ágakon. Nem madár építette az egyszer biztos, annak nem kellene ilyen nagy. Az épp eszű ember azt gondolná, hogy egy ősember, vagy vadember, aki az erdőben próbál megélni építette a fára, de szerintem ezt olyan „menedékként” építhette az az alak, akit lelőttem. De miért? Ez merült fel bennem elsőként, hogy miért, mi célja volt vele, miért nem a többi emberrel él?
- Ez egy fészek... – állapítom meg végül hangosan.
- De nem egy átlagos fészek. – teszi hozzá.
- Hát azt én is észrevettem, de miért van ez itt? Az az alak csinálhatta, akit lelőttem? – kérdezem kíváncsian.
- Nagyon úgy tűnik, de az is elképzelhető, hogy van még valaki... – mondja.
- Tudomásom szerint, legalábbis a főiskolán azt tanították, hogy a vademberek egyedül élnek, mivel nem tudnak társaságban lenni. – magyarázom, amit megjegyeztem az iskolás éveim alatt, bár nem gondoltam volna, hogy erre még szükségem lenne.
- Ez valóban igaz, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az ember vadember volt, legalábbis nem úgy nézett ki... – teszi zsebre a kezét és egy olyan mosoly jelenik meg az arcán, ami sok mindent elárul.
Nem vadembernek nézett ki, hanem madárnak! Jól mondod, Nick! Ezt csak magamban mondtam, nem akartam, hogy őrültnek higgyen, mert ha valakinek elmondom, hogy miket is látok, akkor 100%-ban azt fogja mondani, hogy menjek el egy pszichológushoz, az pedig beküldene egy diliházba, ahol le kellene tagadnom, amit láttam.
- Mindenesetre fel kellene mászni és körülnézni a fészekbe. – néz fel.
- Átadom a terepet nyomozó úr! – mutatok illedelmesen előre a fa törzse felé mutatva.
- Te vagy az új nyomozó, menj csak előre, elvégre egy úriember előre engedi a nőket... – tesz egy ugyan olyan mozdulatot, mint én az imént.
- Nem gondoltam, hogy Portlandben a férfiak ennyire... hogy is fogalmazzak... gyávák... – kerestem a megfelelő szót.
- Pedig így van. – jelenik meg egy széles, ártatlan mosoly az arcán.
Megráztam a fejem és a fához sétáltam. A lábam egy kiálló részre tettem és elkezdtem felmászni. Régen sokat másztam fára, volt is egy nagyobb tölgyfa a kertünkben, a nagyapát gyakran szórakoztattam azzal, hogy nem megyek le onnan, amikor hív. Ezért most is könnyedén felmásztam a fára, bár nagyon vigyáztam, nehogy letörjön alattam egy ág, vagy valami. Lenéztem, de Nick-et sehol sem láttam, amikor valaki megfogta a bokám felsikítottam.
- Nyugi, csak én vagyok! – nevetett Nick.
- Barom! – motyogtam az orrom alatt.
Folytattam az utam felfele, közben pedig azon járt a fejem, hogy bármi is volt valójában az a valami jó magas fát választott búvóhelyül. Kifáradtam, mire felértem a tetejére, megkönnyebbülten léptem bele a különböző száraz füvekből és egyéb dolgokból elkészített fészekbe. Amikor mindkét lábammal biztosan álltam a fészekben körülnéztem. Különböző csontok foglaltak helyet a földön és tollak, nagyon sok toll. Vajon Nick szerint még mindig vadember volt a tettes, ha ezt meglátja? Mihelyst felért nem vesztegettem az időm, rögtön rákérdeztem.
- Még mindig azt hiszi vadember volt? – emeltem fel a szemöldököm.
- Ezek csak csontok, minden embernek táplálkoznia kell valamit, ezek pedig nem ember csontok, biztos kisebb halak, vagy madarak csontjai, amik megmagyarázzák a tollakat. – mutat a földre.
- Én azért még körülnéznék egy kicsit, persze ha nem gond. – nézek fel rá. A kék szemei vonzza a tekintetem.
- Nem, nyugodtan. – mosolyodik el.
- Rendben... – mondom alig hallhatóan, majd körbejárom a fészket.
A széléhez sétálok és lenézek. Észreveszek egy tavat, ami számomra sok mindent megmagyarázhat. Talán Frank Leavy is a tóhoz készült? Miközben a távolba meredek Nick mellém sétált és ő is ugyan oda nézett ahova én.
- Megvan az áldozat úti célja. – állapítja meg, amire már én is rájöttem, csak túlságosan elbambultam, hogy szóvá tudjam tenni.
- Meg. – bólintottam. – A veszekedés miatt jöhetett ide. – teszem hozzá, de rögtön meg is bántam.
- Milyen veszekedés? – kérdezi értetlenkedve.
Úgy gondoltam ideje lesz elmondanom neki, amit megtudtam, hiszen a társamnak nem hazudhatok, már az sem számít, ha dühös lesz, elvégre megoldottuk az ügyet.
- Beszéltem az áldozat feleségével. – mondtam ki végül.
- De nem azt mondtad, hogy csak bementél és jöttél is ki? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Én nem mondtam ilyet. – emeltem fel a kezem védekezésképp.
- Amikor felhívtalak azt mondtad, hogy akkor értél az őrsre, akkor be sem mehettél, mert ment a motort. – állapítja meg.
Igen, egy nyomozót nehéz lesz átvernem, ezért őszintének kell lennem, nem kezdődhet a közös munkánk rögtön hazugsággal.
- Kicsit füllentettem. – hajtottam le a fejem. – Beszéltem a feleségével és azt mondta, hogy aznap este veszekedtek és elment otthonról, mert a nő nem tudott vacsorát főzni, én nem akartam ezt a dolgot kibeszélni, mi nők már csak ilyenek vagyunk... – tettem egy kósza tincset a fülem mögé.
- Ez nem így működik, Stella! – mondja hangosabban. – Tudom, hogy új vagy még itt és nem vagy hozzászokva a társas munkához, de mi mindent elmondunk egymásnak Hank-kel és ebben az is beletartozik, amit te tudsz meg. – mondja már nyugodt hangnemben.
- Ne haragudj, én... csak... szóval nem is tudom miért nem mondtam el... – dadogtam, miközben az ujjaimat piszkáltam.
- Amikor felhívtalak, éppen ment a motor, készültél valahova? Őszinte legyél, kérlek, ez a társas munka lényege. – néz a szemembe.
Úgy nézett rám, mint még senki soha. Azt láttam a szemébe, amit utoljára a nagypapám szemében fedeztem meg, érdekelte, hogy mi történt velem akkor.
- Ide indultam, körül szerettem volna nézni. – hajtottam le a fejem.
- Azt hittem már dolgoztál rendőrségen és gyakorlottabb vagy, de tévedtem. Túl sok mindent kell még tanulnod, nem is értem, hogyan engedtek dolgozni... – mondja lemondóan és leindul a fészekből.
Sziasztok! Felkerült
egy újabb fejezet, kicsit hosszabb lett, így a szünet elejére egy kis
olvasnivalónak tökéletesen megfelel :D Tehát jó olvasást ehhez a részhez is,
véleményeket még mindig szívesen fogadok, folytatás hamarosan :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése