2. Fejezet - Nyomozó(k)

Fáradtan dobtam le magam a helyiségben elhelyezett padra, miközben vártam, hogy visszajöjjön a rendőr, aki elvette a papírjaimat. A kezembe temettem az arcom és a térdemre könyököltem, annyira álmos voltam már, hogy ülve el tudtam volna aludni. Egy törökköszörülésre lettem figyelmes és mire felkaptam a fejem ott állt előttem az a rendőr, aki elvette a papírjaim.

- Kérem jöjjön velem! – int, hogy kövessem.

Nem válaszoltam, csak felálltam és a táskámmal a vállamon követtem az ismeretlen rendőrt egyenesen egy irodába.

- Üdv, Miss Easel, a nevem Robert Brooks, üdvözlöm Portland-be! – állt fel egy őszes hajú férfi az asztaltól.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- Kérem szóljon Nick-nek és Hank-nek, hogy jöjjenek be! – int a rendőrnek, aki eddig az ajtóban állt. – Maga pedig foglaljon helyet! – mutat az asztal előtt levő székre, én pedig némán tettem, amit kér. – Mindig is örülök, ha új munkaerőt kapok, mondja csak, miért pont ide helyezték át? Ön kérte? Esetleg él itt valamilyen rokona? – kérdezősködik.

- Nem, a nagyszüleim San Franciscóban élnek a szüleim pedig meghaltak. – tájékoztattam. – És nem én kértem, hogy ide helyezzenek át, csak úgy megtették. – rántok vállat.

A beszélgetésünket két férfi zavarta meg, amikor beléptek a terembe. Feléjük kaptam a fejem, az egyiküknek barna bőre volt és hasonlóan barna a szeme, míg a melle álló alacsonyabb férfinak fehér bőre és kék szeme volt.

- Nos, ha már mindenki itt van akkor mondanám is, hogy mi a helyzet! – mondja Mr. Brooks. – Mrs. Easel két hónapig Nick és Hank nyomozóval fog együtt dolgozni. – mondja végül. – Szeretném, ha minden apró részletbe beavatnátok a lányt! – néz a két férfira.

- Hát persze! – hallok egy hangot magam mögött.

- Már kerestünk önnek egy házat pár utcával arrébb, itt a pontos címe! – tesz elém egy kis cetlit. – Remélem ismerni Portland-et és tudja hol is van. – teszi hozzá mosolyogva.

- Nem éppen, de szerintem odatalálok. – bólintok és felállok.

- Remek, akkor ennyi lenne. – csapja össze a kezeit. – Itt a jelvénye és a szolgálati fegyvere! – teszi az asztalra a tárgyakat, amiket elveszek és a táskámba csúsztatom őket. – Jó munkát! – mosolyodik el, majd int, hogy távozzunk.

Én voltam az utolsó, aki kiért a teremből, de nem számítottam rá, hogy az ajtó akkorát fog csapódni, hogy mindenki felém kapja a tekintetét. Kínosan elmosolyodtam, majd az előttem álló nyomozókra néztem, akik várakozóan tekintettek le rám. Volt egy olyan érzésem, hogy egyikünk sem gondolta, hogy együtt kell majd dolgoznunk. Persze én nem bántam ezt, mindig is szerettem különleges és más-más emberekkel dolgozni, megismerni őket és egyéb, de az arcukról nem tudtam semmit sem leolvasni és ez bosszantott.

- Én Griffin nyomozó vagyok a társam pedig Burkhardt nyomozó. – nyújtja felém a kezét Griffin nyomozó.

- Engem csak szólítsanak Stellának! – mosolygok rájuk, miután mindkettejükkel kezet fogtam.

- Ismeri a környéket, vagy...? – kérdezi Burkhardt nyomozó.

- Nem, most vagyok először Portland-ben. – rázom a fejem.

- Ha gondolja elviszem a házához. – ajánlja fel. – Most úgy sincs különösebb dolgunk. – teszi hozzá.

- Megköszönném. – mosolygok rá, de amikor a szemébe nézek elvesztem a fonalat.

Valamiért nem tudok máshova nézni, csak a kék szemébe. Elmosolyodik, de nem teszi szóvá ezt a hirtelen „bámulásom”. Alig láthatóan megrázom a fejem és magamra erőltetek egy mosolyt. Biztosan ez a tettem is a fáradságomnak köszönhető.

- Akkor megyünk is, majd beszélünk, Hank! – bólint a nyomozó felé és elindul a lépcső felé.

- Viszlát! – intek én is és a táskám szorongatva a nyomozó után megyek.

- Hamar ki fogja ismerni a környéket, csak párszor kell majd autókáznia a városban. – mondja már az autómnál állva és arra vár, hogy nyissam ki.

- Remélem úgy lesz. – motyogom, majd a kezébe adom a kulcsot, amit éppen felém nyújtott.

Beültem az anyósülésre és vártam, hogy induljunk. Út közben egyikünk sem szólalt meg, én túlzottan figyeltem az utat, hogy holnap biztosan odataláljak az új munkahelyemre aztán pedig vissza a lakásomhoz. Burkhardt nyomozó egy közepes nagyságú ház előtt parkol le, majd kiszáll. Én is így teszek, majd a táskám a vállamra dobom és felé fordulok.

- Köszönöm, hogy elhozott! – mosolyodok el.

- Ugyan, ez a legkevesebb, amit az új társamért tudok tenni. – fest az arcára egy barátságos mosoly félét.

- Gyalog megy haza? – érdeklődök.

- Igen, nincs messze innen a házam. – ad egy rövid választ.

- Rendben, akkor jó éjt! – intek és a ház felé sétálok.

Az ajtó nyitva volt, biztos már várták, hogy jöjjek. Amikor beléptem és felkapcsoltam a villanyt szembetaláltam magam a nappalival, ami tágasabb volt, mint kintről látszik. Ledobtam a táskám a földre és beljebb mentem. A cipős szekrényen találtam egy kulcscsomót, ezért azzal bezártam az ajtót, majd a konyhába mentem és a hátsó ajtóval is ugyan ezt tettem. Valamiért szokásom az ajtó zárás, ez egy mánia... A konyhában kinyitottam a hűtőt, de nem lepett meg, amikor nem találtam benne semmit. Mivel csak egy szintes volt a lakás – aminek kifejezetten örültem – a hálószobába mentem. Az ágy tiszta volt, új huzat volt rajta és nem is volt megviselt. Kivettem a telefonom a zsebemből és az éjjeli szekrényre tettem. Lekapcsoltam a lámpákat mindenhol és bebújtam az ágyba, már az sem érdekelt, hogy nem zuhanyoztam, hogy éhes voltam, vagy, hogy éppen még csak 7 óra, csak aludni akartam és aludtam is.  

***

Kipihenten ébredtem fel, ami nálam szokatlan és rég nem aludtam már ennyit. A telefonom után nyúltam és megnéztem, hogy mennyi is az idő. 11:30, szó, mi szó, tényleg rég aludtam már ennyit és az ágy... az valami fantasztikus! Miután beágyaztam a nappaliból felkaptam a ledobott táskát és a fürdőbe mentem. Kipakoltam az oda való cuccokat, majd átvittem a táskát a szobámba. Úgy döntöttem lezuhanyozok, hogy egy kicsit felfrissüljek, de a telefonom csörgése megakadályozott ebben. Egy ismeretlen szám volt, amit normális esetben nem vettem volna fel, de mivel az új munkahelyemen dolgozóknak nem tudom a számait, ezért felvettem.

- Igen? – szóltam bele végül.

- Stella? – hallottam Griffin nyomozó hangját a vonal másik végében.

- Mondja Griffin nyomozó! – szólaltam meg magabiztosabban.

- Van kedve egy kis nyomozáshoz? – tett fel egy kérdést.

- Még szép! – nevettem fel, imádom a munkám...

- Tudja, hogy hol van a városhatár, ugye? – kérdezett rá a helyszínre.

- Persze. – válaszoltam.

- Na oda kell jönnie. – mondta és már bontotta is a vonalat.

- Szuper... – motyogtam már csak magamnak.

Ennyit a frissítő zuhanyról... Még egy gyors fogmosásra azért van időm, valamint a hajam is egy szoros copfba fogtam és a táskámból – szó szerint – kiöntöttem az összes ruhám az ágyra, hogy tudjak valamit mára választani. Mivel nem bíbelődtem vele olyan sokat egy olyan szettet választottam, ami éppen a kezembe akadt, majd lekapkodtam magamról a tegnapi ruháim és fel a mait. Végül elégedetten néztem bele a tükörbe.

Feltettem a jelvényem az övemre és a fegyvertartót is, majd felkaptam a kocsi kulcsot és elindultam. Az ajtónál felvettem a kék tornacipőm és bezártam az ajtóm, majd beültem a kocsiba és elindultam a városhatárhoz. Tudtam, hogy hol van, de nem biztos, hogy odataláltam volna, ha nem lett volna ott egy halom rendőr autó. Kiszálltam és zsebre tettem a kulcsot, majd odasétáltam Griffin nyomozóhoz.

- Áh, jó reggelt, Stella! – mosolygott rám, amikor észrevett.

- Magának is Griffin nyomozó! – viszonoztam a kedvességét, bár már rég nem reggel volt.

- Hogy bírja a vért? – fordult felém érdeklődve.

- Nem lettem volna nyomozó, ha nem bírom. – rántok vállat.

- Akkor, nézze meg az áldozatot! – int a többi helyszínelő felé.

A városhatárnál rajtunk kívül nem volt senki. Tökéletes helyszín egy gyilkossághoz, bár nem értem, hogy miért ilyen közel ölte meg az embert a főúthoz, hiszen így könnyen ki lehet szúrni, főleg nappal. Lassan sétáltam az áldozat felé, amit körülvették a különböző egységbe osztott rendőrök. Talán Griffin nyomozó okkal kérdezte meg, hogy hogy bírom a vért, mivel a látvány eléggé sokkos állapotba terelne egy olyan embert, aki rosszul bírja. Az áldozat testét különböző karmolás nyomok, vagy vágásnyomok díszítik, az arcára fel sem mertem nézni.

- Úr isten... – csak ennyit bírtam kimondani.

- Lassan megfogja szokni, Stella. – hallottam Burkhardt nyomozó hangját magam mögött.

- Ki gyilkolhat ilyen brutálisan? – fordulok felé.

- Ezt fogjuk kideríteni. – mondja teljesen komoly arccal.

Sosem értettem az olyan embereket, akik ilyen brutális módon ölnek embereket. Tulajdonképpen azokat sem, akik embereket ölnek, talán ez is volt az egyik oka annak, hogy most ebben a munkában dolgozom.

- Tehát az áldozat tegnap éjjel halt meg, a gyilkos fegyver pedig nem került elő. – lépett közénk Griffin nyomozó.

- Ki talált rá? – kérdezi Burkhardt nyomozó.

- Egy házaspár, akik éppen átutaztak volna Portland-en. Ők értesítették a rendőröket is és a mentőket is. Már továbbmentek, de én minden apró részletet kiszedtem belőlük! – büszkélkedik.

- És miket mondtak? – kérdezősködik Burkhardt.

- Azt, hogy reggel 8-kor értek ide és meglátták, hogy ez az ember itt fekszik a semmi közepén, jó emberek hívén félreálltak és megnézték él-e még, de már nem élt. – magyarázza Griffin nyomozó.

- Mit gondolsz, hogy ölték meg? – emeli fel a fejét Burkhardt nyomozó.

- Fogalmam sincs, még arra sincs tippem, hogy mit is keresett valójában itt ez a férfi az éjszaka kellős közepén. – rázza meg a fejét.

- Van ötlete, Stella? – néz rám.

Váratlanul ért, hogy megkérdezett, hirtelen nem is tudtam mit mondani. Nem tudom megítélni, hiszen nemrég érkeztem és még körül sem néztem. Ebben az is benne van, hogy ez az első gyilkosságos ügyem, eddig csak baleseteket kaptam, amik után nem kellett sokat nyomozni, de ott is akadt tennivaló. Újra az áldozatra emeltem a tekintetem, ami már egy fehér lepedővel volt letakarva, majd körülötte néztem szét. Lehullott levelek és gallyak lepték be a talajt, de a szemem automatikusan akadt meg egy nagyobb gally, már szinte ág nagyságún. Felnéztem a fejem felé és beigazolódott a sejtésem, ez az ág nem magától esett le, hanem letört.

- Az az ág nem véletlen van a földön! – mutatok az ág irányába.

- Én eddig nem is figyeltem az ilyen kis részletekre. – mondja elismerően Griffin nyomozó.

- Véleményem szerint a gyilkos a fáról támadhatta meg az áldozatot, aki ennek köszönhetően hátraesett és, miközben a gyilkos leugrott az ágról az eltört és leesett. – magyaráztam a lehetséges variációkat.

- Vagy nem is akart támadni, csak csupán letört az ág és az áldozat rájött a búvóhelyére. – cáfol Burkhadt nyomozó.

- Miért lenne valakinek egy ágon a búvóhelye? – kérdezem zavaros tekintettel.

- Talán csak meg akarta figyelni őt. – ránt vállat.

Igaz, minden lehetséges módot figyelembe kell venni, de én valahogy idegenkedek attól, amit Burkhadt nyomozó mondott. Nem azért, mert butaságnak tartom, hanem, mert túl különös lenne belegondolni. Végül is, ez az egész ügy túl különös, de már nem lepődök meg semmin.

- Mindenesetre a hozzátartozók az irodába fognak jönni, már értesítettük őket. – zökkent ki a gondolatomból Griffin nyomozó.

- Hány hozzátartozója volt és ki is az áldozat? – kérdezi Burkhardt nyomozó némi érdeklődéssel a hangjában.

- Frank Leavy, 32 éves volt, van egy felesége és két gyereke. – néz bele Griffin nyomozó a kezében tartott jegyzettömbbe.

- Én egy kicsit körbenézek, addig ti nyugodtan elindulhattok az irodába és Stellának is jelen kell lennie, amikor a hozzátartozókkal beszélsz! – néz szigorú tekintettel Griffin nyomozóra.

- Oké-oké! – emeli fel védekezésképpen a kezét.

Burkhardt nyomozó bólintott, majd elindult egy kitaposott ösvény felé. Nem tudtam, hogy most mi lenne a dolgom, menjek az irodába, vagy én is nézzek körül? Több szem többet lát, nem igaz? De, ha Burkhardt nyomozó azt mondta, hogy az irodába menjek, ám legyen, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy később nem fogok visszajönni ide.

- Visszatalál az őrsre, igaz? – néz rám Griffin nyomozó.

- Igen, azt hiszem... – bizonytalanodok el a mondatom végére.

- Ha mégsem, csak hívjon fel. – mosolyodik el féloldalasan.

- Rendben. – bólintok zavartan, majd az autóm felé sétálok.

Idegenkedtem a helyszíntől, nem értettem mit is keresett is valójában Frank Leavy. Én biztosan nem mászkálnék itt egyedül főleg nem este, vagy szürkületkor, túl ijesztő lenne. Az autómban még gondolkodtam pár percet az elmúlt napokon. Most jutott először az eszembe a papa, vajon mi lehet vele? Bírja szusszal a nagyival? Fel kellene őket hívnom... Ilyen gondolatokkal vettem elő a telefonom és tárcsáztam az otthoni számot, majd a telefontartóba helyeztem a kihangosított készüléket. Pár éve beszereztem egy ilyen kis bigyót, mert sokat kellett út közben telefonálnom, így most már rutinosan mennek a dolgok. Miközben kifordulok az útra kicseng a telefon, mire már elindulok fel is veszi valaki.

- Stella? – szól bele papa rekedtes hangon.

- Szia, gondoltam felhívlak, hogy vagytok? – szólalok meg mosolyogva.

- Mi megvagyunk, és te? Épségben odaértél Portlandbe? Ugye megszálltál az éjszaka? Még úton vagy? – záporozott a kérdéseivel, a hangján tisztán hallatszott az aggodalom.

- Én is jól vagyok, igen, már Portlandben vagyok és megszálltam éjszakára egy hotelben. – füllentettem egy kicsit. – Képzeld, már kaptam is egy ügyet két nyomozóval együtt. – mesélem lelkesen.

- Ez jó hír lenne, ha nem azt jelentené, hogy meghalt valaki. – mondja egy sóhaj kíséretében.

- Sajnos meghalt, de már nyomozunk és hamarosan meglesz a gyilkos is. – biztatom őt.

Szegény mindig a szívére vette a munkámat, pedig azt általában nem vittem haza. Mindig faggatni kezdett, hogy mi volt a munkahelyemen, a gyakorlati állásomon, és mindig be kellett neki számolnom a gyilkosságokról is. Papa régi vágya, hogy rendőr lehessen, de neki az anyukám miatt nem jött be, viszont én „megvalósíthattam”, így 100%-ban büszke rám, ami jó érzéssel tölt el.

- Ügyes legyél, kapd el a rosszfiúkat! – mondja, de a hangján hallom, ahogy mosolyog.

- Igyekszem, most viszont mennem kell, megérkeztem a munkahelyemre, majd még hívlak titeket, add át üdvözletem a nagyinak, szia! – hadarom, majd meg sem várva a válaszát leteszem a telefont és leállítom a motort.

A telefont a zsebembe csúsztattam és kiszálltam az autóból. Csak sikerült az őrsere találnom segítség nélkül, már haladok a város kiismerésével. Belöktem az ajtót és megcsapott a friss kávé illata, ma még nem is kávéztam – futott át az első gondolat az agyamon. Felsétáltam a lépcsőn, ahol éppen egy középkorú nőt vittek bilincsen valahová. Ránézve rossz érzés fogott el, sosem szerettem, ha nőket látok bilincsen, de sajnos egyszer már én is fogtam el egy nőt, méghozzá bolti lopásért. Nem kellett sokat nyomozni, hogy rá lehessen jönni ő volt, hiszen rajta volt a biztonsági felvételen és minden nyom hozzá vezetett. Elhessegettem a buta gondolatokat a múltról és magabiztosan az asztal mögött ülő Griffin nyomozóhoz sétáltam.

- Áh, Stella, már vártam a hívását, de ezek szerint sikeresen idetalált! – mosolygott rám.

- Nagyon úgy tűnik! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Hol vannak a hozzátartozók? – kérdeztem érdeklődve. Minden áron beszélni akarok velük...

- Abban a teremben, ha gondolja bemehet hozzájuk, megírok pár papírt és megyek én is. – mutatott egy ajtó felé.

- Akkor én be is megyek, pár szót szeretnék a feleségével váltani, ha nem gond persze. – hadarom el.

- Dehogy gond, menjen csak nyugodtan! – biztat.

Bólintottam és az ajtó felé sétáltam. Elszállt minden önbizalmam, mintha otthagytam volna Griffin nyomozó asztalánál. Olyan érzésem volt, hogy vissza kell érte fordulnom és újra elindulnom, de nem vesztegettem ilyen butaságokra az időt, benyitottam.

- Jó napot! – mosolyogtam barátságosan a kisírt szemű nőre.

- Jobb napot... – motyogta.

- Részvétem a férje miatt. – ültem le vele szembe.

- Nem kell ezt mondania, mindenkinek ugyan ezt mondja, nem igaz? – emeli fel a szemöldökét.

- Én... még új vagyok, szóval nem. – tiltakozok rögtön.

- Nem értem, miért egy amatőrre bízzák a férjem gyilkosának elfogását! – csap az asztalra, mire én meghökkentem a széken.

- Asszonyom, tudom, hogy rossz napja van, de kérem nyugodjon meg, csak pár kérdést szeretnék feltenni önnek... – tényleg mindenkinek ezt mondanám?

- Hát, tegye... – dől hátra a széken.

- Hol volt tegnap a gyilkosság időpontjában? – kérdezem előre félve a választól.

A nő már alapból ellenszenves volt velem, nem hiányzott a haragja ez a kérdés után. Valamiért az emberek azt hiszik ez a kérdés után, hogy ők az „első számú gyanúsítottak”, de ez csupán csak egy rutinkérdés, semmi rossz szándék nincs benne, viszont a nő megszólalásából ítélve kissé félreértette ezt.

- Maga most engem gyanúsít? – kérdezi döbbenten.

- Nem, egyáltalán nem, csak egy kérdés volt, amire még mindig várom a válaszát. – könyökölök az aszatra.

- Tegnap otthon voltam a gyerekeimmel. – sóhajt a nő.

- A férje miért ment a városhatárhoz? – teszem fel a következő kérdést.

- Tegnap kissé összekaptunk... – vallja be Mrs. Leavy.

- Megtudhatom, hogy min? – kérdezem, miközben próbálok természetesen viselkedni és leplezni a zavarom, hiszen senki sem szereti, ha a magánéletében próbálnak „kutakodni”.

- A munkámon, boltos vagyok és aznap később értem haza, mivel kicsik a gyerekeim én pedig nem tudtam főzni, kicsit felkapta a vizet. Én próbáltam lenyugtatni, hogy gyorsan összecsapok valami finomat, de ő elrohant. A munkámat nem dobhatom el. – hadarja Mrs. Leavy és hallom a hangján a meggyötörtséget.

- Ez egyértelmű. – értek egyet vele. – Voltak a férjének ellenségei? Esetleg rosszakarói, vagy bárki, aki ártani szeretett volna neki? – érdeklődök tovább.

- Nem, legalábbis nem tudok róla. – rázza a fejét.

- Köszönöm, végeztem is. – állok fel és az ajtó felé sétálok.

- Várjon! – szólal meg hirtelen és még fel is áll az asztaltól.

- Mondja. – fordulok meg várakozóan.

- Kérem értesítsen, ha megtud valamit. – nem tudtam nem észrevenni, hogy az ellenszenve már csaknem eltűnt.

- Mindenképpen. – bólintok és kilépek az ajtón.

Egy hangos sóhaj hagyja el a szám, megkönnyebbülésnek tartom, hogy kiléphettem a teremből, már kezdett kínos lenni számomra a dolog, bár ebbe bele kell rázódnom. Griffin nyomozó mellé sétáltam, aki a számítógépén pötyögött, majd halkan megszólaltam.

- Én most megyek, tudom, hogy Burkhardt nyomozó azt mondta én is legyek jelen a hozzátartozók kihallgatásánál, de már beszéltem a feleségével, szóval el kellene intéznem pár dolgot a délután. – hadarom.

- Ha nem köti ezt Nick orrára, tőlem nyugodtan elmehet. – ránt vállat.

- Rendben. – bólintok és rögtön a lépcső felé sietek, ami a kijárat felé vezet.

Valójában csak ki szerettem volna szakadni ebből a környezetből. A nő szemei pirosak voltak a sírástól, amit már nem tudtam volna tovább nézni. A munkámban csak az a rossz, amikor közölni kell valakivel, hogy a hozzátartozója meghalt, de az sem piskóta, amikor velük kell beszélgetni. Sietősen ülök be az autómba és rögtön be is indítom a motort, de a telefonom csörgése minden tevékenységemben megakadályozott. Előhalászom a zsebemből és a képernyőre szegezem a tekintetem. 

Sziasztok, íme az újabb fejezet. A véleményeket még mindig várom. Készítettem egy csoportot is a blognak, ha van kedvetek csatlakozhattok: https://www.facebook.com/groups/920336801417416/# Folytatás hamarosan, köszönöm, hogy itt jártatok :)