1. Fejezet - Portland

Az utolsó dobozom is betettem az autóm csomagtartójába, amit aztán gondosan lecsukok, hogy még véletlenül se történjen semmi „baleset” a szeretett dolgaimmal. A nagypapám aggodalmas tekintetével találom szembe magam, amin elmosolyodok. Fáj, hogy messzebbre kell tőle mennem, mint eddig bármikor, de ebbe nem volt beleszólásom.

- Biztos vagy a dolgodban, Stella? – lépked végül elém.

- Igen, te is tudod, hogy nincs választásom, mennem kell. – mosolygok rá és megsimítom az alkarját.

- Még annyi mindent kellene neked mesélnem, amit a szüleid nem tudtak. – néz le a földre a szemüvege alatt.

- Papa, a szüleim meghaltak, amikor 2 éves voltam, akkor még úgysem értettem volna meg, csak sírtam volna és ismerve engem még be is pisiltem volna! – nevettem el a dolgot, hogy valamivel oldjam a feszültséget.

- Tudom jól kislányom, de kérlek nagyon vigyázz magadra! – mondja azt, amit már eddig vagy 100x is megtett. – Olyan emberek ólálkodnak odakint, amiről még álmodban sem tudtál! – suttogja, ezért nem is vagyok benne biztos, hogy valóban ezt mondta-e.

- Nyugi, papa, neked csak annyi a dolgod, hogy vigyázol a mamára, nem több. – fogom meg a ráncos kezét.

- Könnyebb lett volna, ha ő mondd el neked mindent. – néz a szemembe azzal a rikítóan kék szemével.

- Na jó, papa, már kezdesz nagyon megrémíteni! – nevetek fel. – Nem akarok úgy elmenni, hogy ilyen dolgokat mondasz nekem, amikor egy sok sikert az élethez is elég lenne! – mondom tovább, majd szorosan magamhoz ölelem.

- Vigyázz magadra, kislányom! – ad egy puszit az arcomra.

- Köszönök mindent, amit értem tettetek, még meghálálom valahogyan! – kiabálom már az autóm mellett állva.

- Csak légy jó! – legyint egyet.

Mosolyogva ülök be az autómba és indítom be a motort, majd már ott sem vagyok. Hiányozni fognak a nagyszüleim, bár a nagyi leépülése után már fellélegezhetek, hogy eljöttem. A papa nagyon rosszul fogadta, amikor a mamát valaki elgázolta a vásárlásból hazajövet, olyannyira, hogy engem már attól is féltett, hogy át kell kelnem az út túloldalára. hiába hajtogattam, hogy én tudok magamra vigyázni, ő hajthatatlan volt. Mindössze két éves voltam, amikor a szüleim meghaltak és a mai napig sem tudom, hogy hogyan, mivel a nagyszüleim sosem meséltek a halálukról. Azóta nevelnek ők, a gondomat viselték és mindenben támogattak. Amikor a mama balesete volt végzős voltam a középiskolában. A rendőrség balesetnek állította be a dolgot, bár aki elgázolta még mindig szabadlábon van. Cserbenhagyásos gázolás esetén nyilván balesetnek lehet vélni a dolgot. Akkor döntöttem el, hogy többet nem hagyom, hogy ilyen igazságtalanság történjen másokkal. Ha rajtam fog múlni a rács mögött fog rohadni az a szemét, aki másokkal hasonló dolgokat tesz, ehhez már közelebb vagyok, mint gondoltam. San Francisco – tól nincs olyan messze Portland, de mégis úgy döntöttem, hogy félúton megállok egy hotelben Medford-ban. Sokat olvastam már arról a városról, de különösebben nem keltette fel az érdeklődésem.

***

Egy nagy hotel előtt parkoltam le, majd kiszálltam és hátulról kivettem az utazótáskámat, benne pár dologgal. Gondosan bezártam az autót, majd betoltam a nagy üvegajtót, így elém tárult az előtér. Nem volt nagy szám, bár lepukkantnak sem lehetne mondani, olyan közepes kategória volt, így valószínűleg a foglalás sem lehet túl drága, aminek kifejezetten örülni fogok. Miután alaposan szétnéztem a nagy helyiségbe a recepciós pulthoz sétáltam, ahol egy 40-es éveiben járó szakállas férfi állt. Amikor meglátott elmosolyodott, ezután egy olyan dolgot láttam, amit a legvadabb álmaimban szoktam. A férfi arca szőrös lett, a szakálla ellenére még jobban. A bőre barna és különös fogai lettek. Hasonlított egy farkashoz, mint amilyeneket a tévében szoktam látni. A szemem elkerekedett és megtorpantan egy helyben. Pár másodpercig tartott csupán, hogy a férfi arca így nézett ki, aztán ugyan olyan lett, mint volt. Nem tudtam mi volt ez és azt hittem csak képzelődök, nem, biztos vagyok benne, hogy csak képzelődtem. Túl fáradt vagyok, kimerített a sok vezetés és rémeket látok, mert hát ez be kell vallani elég rémes volt. Megráztam a fejem és odasétáltam a pulthoz. A férfi különösen nézett rám, már-már gyanakvóan. 

- Jó napot! - szólaltam meg, de a hangom nem volt valami magabiztos. 

- Üdv kisasszony, miben segíthetek? - kérdezte rekedtes hangon. 

- Szobát szeretnék. - jelentettem ki a nyilvánvalót. 

- Ilyenkor már nem nagyon szokott lenni szobánk, de szerencséje van, egy még van! - mosolyodott el. 

Nem értem, miért nem lett volna egyszerűbb, ha csak odaadja a kulcsot és kész?! Letett a pultra egy kulcscsomót és  várakozóan rám nézett.

- Vacsora és reggeli az étkezőben, ami benne van a foglalás árában. – tájékoztat.

- Rendben, köszönöm. – hadartam, majd felkaptam a kulcsot és a lift felé siettem.

Nem tudtam kiverni a fejemből azt a különös képet, amit nemrég láttam. Valami azt súgta vissza kell néznem erre az emberre, ezért átnéztem a vállam felett és megpillantottam a férfit. Engem nézett, pont a szemembe, amikor ismét megláttam azt az arcot. A fogaival csattogott egyet, ami visszhangzott a fejemben. Vettem egy mély levegőt és elfordultam. Megszorítottam a táskám pántját a vállamon és megnyomtam a lift gombját. Kétszer is ugyan azt láttam, bolond vagyok én? Tényleg megtörtént, vagy csak képzelődök? A gondolatomból a lift érkezése szakított ki. Sietős léptekkel kerestem a 103-as szobát a folyosón, a kulcsot szorongattam a kezembe, a táskám pedig már iszonyúan húzta a vállam, amikor végre megtaláltam a szobát. Pár percbe beletelt, mire kinyitottam az ajtót és beléphettem a sötét szobába, ahol egyből a kapcsoló után nyúltam. Amikor megvilágosodott a szoba alaposan körbenéztem, majd bezártam magam után az ajtót. A szoba otthonos volt, nem volt túl nagy és túl kicsi sem, egy egyszemélyes ágy foglalt helyet, íróasztal és egy szekrény, valamint egy régi tévé. Ledobtam a táskám az ágyra és előkerestem a telefonom. A falon levő óra megállt 3:57-nél, ezért a telefonomon néztem meg a valós időt. 7:14-et mutatott, még van időm vacsorázni és időben le is tudok feküdni holnap pedig korán folytatni tudom az utat. Becsúsztattam a telefonom a zsebembe és a szobából nyíló fürdőbe mentem. Megengedtem a mosdónál a hidegvizet, majd megmostam az arcom. Fel kellett egy kicsit ráznom magam, ez a különös arc nagyon felkavart. Vajon mi lehetett? Vagy tényleg csak beképzelem magamnak? Próbáltam nem erre gondolni, próbáltam kiverni a fejemből azt a csattogó hangot, amit nemrég hallottam, a szőrös farkas arccal egyetemben. A víz segített felfrissülni, de a képet még mindig nem tüntette el a szemem elől. Talán, ha látnám még egyszer akkor megnyugodnék? Lekapcsoltam a lámpát és bezártam az ajtót, majd a lifthez sétáltam. Fogalmam sem volt, hogy hol van az étkező, ezért a földszintre mentem, ahol az előtér van, hátha ott eligazít valaki. A tudatom alatt reménykedtem, hogy még ott lesz a férfi, bár magam sem tudom, hogy miért. A lift halk csengéssel jelezte, hogy megérkeztem. Ismét körbenéztem a helységen, de ezúttal megállapodott a tekintetem egy nagy táblán, ahol „étkező” felirat állt és egy nyíl mutatta, hogy merre is van. Rögtön arra indultam és meg is találtam a tágas helyiséget, ahol egy svédasztal állt a fal mellett. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy valójában mennyire is éhes vagyok már. Nem vesztegettem az időm beléptem a tömegbe és elvettem egy tálat, hozzá evőeszközöket, majd kiválasztottam egy szimpatikus ételt, ami tojásrántotta volt némi zöldséggel, mint paradicsom és paprika. Kerestem egy szabad asztalt és kényelembe helyeztem magam. Egy furcsa érzés vett uralma alá, olyan érzés, mintha valaki figyelt volna, de amikor felnéztem a tányéromról senkit sem láttam, aki éppen felém nézett volna. Igyekeztem megenni a vacsorám, hogy minél előbb az ágyban lehessek és indulhassak Portland-be. Az étkezésem egy körömbeli fiú zavarta meg, aki komoly arccal ült le elém.

- Tudjuk mi vagy. – közli velem egyszerűen.

- Elnézést, de nem tudom miről beszél. – válaszolok, miután lenyeltem a falat ételt, ami éppen a számban volt.

- Tudod te nagyon miről beszélek! – mondja ingerülten a férfi és ekkor ismét megpillantom azt az arcot, amit a recepciósnál, de ezúttal még szörnyűbb volt.

Az eddig sima arcát most fekete szőrszállak keretezik, az orra sem egy átlagos orrhoz hasonlít a füle pedig egy manóéhoz képest sokkal nagyobb. A szeme pedig sárgán fénylik. Próbáltam a lehető legtermészetesebben nézni rá, pedig szinte biztos voltam benne, hogy ez csak képzelődés és valójában nem történik meg.

- Tudom, hogy látod! – szólal meg mély hangon.

Nem mozdulok, egy percre levegőt is elfelejtek venni. Ahogy mozgott a szája, mintha egy veszett kutya beszélne hozzám. A fogai sárgás színűek, a metszőfogai pedig kikandikálnak a szájából, megijesztett. Alig vártam, hogy elmúljon, mert eddig elmúlt, de most nem akart. Felálltam az asztaltól, ennek köszönhetően a székem hátraesett, közben szüntelenül a fiú fogait bámultam, már az sem érdekelt, hogy ezzel rájön, hogy tényleg látom. Bátorságot vettem, hogy az ajtó felé pillantsak, ami nem volt messze tőlem, majd a fiúra, aki még mindig a széken ült, a kezei pedig az asztalon pihentek. A kézfején is ritka szőr helyezkedett el a karmaitól pedig egyenesen rettegtem. Mi történt velem? Minél előbb el kell tűnnöm innen... Ez a gondolat után eszeveszett tempóban szaladtam az ajtóhoz. Az előtérben megtorpantam és hátranéztem. Nem jött utánam, de én mégis tartottam tőle. A lift helyett a lépcsőt választottam, azzal talán el tudom kerülni az ebben az épületben tartózkodó embereket. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, de a felénél meg kellett állnom pihenni. Hogy akarok rendőr lenni, ha nem bírom a strapát? A korlátnak támaszkodtam, de amikor dobogást hallottam a lépcső alja felől már nem érdekelt, hogy leszakad a lábam, vagy csupán a lélegzetvételemből rájönnek, hogy hol is vagyok, csak az érdekelt, hogy kijussak ebből az épületből, lehetőleg élve. Már szédülni kezdtem a sok forgástól, amit a lépcsőzés okozott, de végül felértem az első emeletre, ahol a szobám volt. Remegő kezekkel és hangos lélegzetvétellel vettem elő a kulcsot és nyitottam ki az ajtót, amit aztán rögtön be is zártam. Határozott mozdulattal kapcsoltam fel a lámpát és a táskám után nyúltam, amit aztán a vállamra kaptam. Megnéztem, hogy a telefonom a zsebemben van-e, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy igen kicsaptam az ajtót és nem törődve semmivel a lifthez kocogtam, ahol aztán megnyomtam egy gombot és magamban reménykedtem, hogy senki sem lesz benne. Ezúttal mellém állt a szerencse, ugyanis lejutottam a földszintre úgy, hogy senki sem volt körülöttem különös lény. Amikor megérkeztem a földszintre lecsaptam a pultra a kulcsot, mire megfordult a férfi, aki eddig háttal állt nekem és most érdeklődve nézett rám.

- Nem volt megelégedve a szobával? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem, egyáltalán nem! – mondtam még mindig remegő hangon, majd előhalásztam a pénztárcám és a kulcs mellé dobtam pár dollárt, amiből biztosan kijönne a foglalás.

Megfordultam és kisiettem az ajtón. Fellélegeztem, amikor becsapódott mögöttem az ajtó és újra a világított utcán voltam, bár most nincs szállásom és valószínűleg az autómban kell töltenem az éjszakát, de ez foglalkoztatott most legkevésbé. Előkotortam a kocsi kulcsom és miután kattant a zár bedobtam hátra a táskám és beültem a kormány mögé. Tudtam, hogy nem biztonságos totál fáradtan vezetni a sötétben, de nem bírtam ebben a városban maradni tovább, ezért muszáj volt elindulnom. 

***

Mire Portland-be értem alig bírtam nyitva tartani a szemem. A táskám a vállamra akasztottam és besétáltam a rendőrőrsre. Felsétáltam egy lépcsősoron egyenesen ameddig meg nem pillantottam a többi rendőrt az emeleten.

- Jó napot, segíthetek valamint? – szólított meg egy kék rendőrruhában levő férfi.

- Jó napot, igen. – bólintottam és elkezdtem a papírjaim után kutakodni.

- Csak ne azt mondja, hogy eltűnt egy rokona! – mondja és a végén elneveti magát.

Ez erre ennyire vicces?

- Nem, a nevem Stella Easel, a múlt héten közölték velem, hogy áthelyeznek ide. – válaszoltam és a kezébe adtam a papírjaim.

- Áh, értem, szóval Easel nyomozó? – olvasott bele a papírjaimba.

- Igen, pár hónapja igen. – bólintottam.

- Pár perc és visszajövök! – mutatja fel a mutatóujját és eltűnik egy ajtó mögött.

Valahogy érzem, hogy érdekes lesz az itt töltött munkaidőm...   

Sziasztok! Felkerült az első fejezet, amit amolyan „bevezető” résznek is lehet mondani. A történetet a Grimm című sorozat ihlette meg, lehet, hogy az olvasóim közül is nézik páran (vagy sokan) ezt a sorozatot. Szóval, a véleményeteket nyugodtan írjátok le sőt, várom is a kommenteket a posztok alatt, ezzel sokat tudnátok segíteni az ösztönzésben :)

Köszönöm, hogy benéztek, folytatás pedig hamarosan :)