7. Fejezet - Börtön, vagy elmegyógyintézet?

Sziasztok! Íme a 7. Fejezet, amiben már javában zajlanak az események. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, véleményeket pedig szívesen fogadok, legyen az jó, vagy rossz. Jó olvasást! :) 

Egy fehér szobában ébredtem fel, valamiféle hálóing volt rajtam. Nem tudom, hogy hol vagyok és hogy kerültem ide, semmire sem emlékszem, nem értek semmit. Körbenéztem a szobában, csak egy ágy volt benne és egy ajtó. Neonlámpával volt bevilágítva a szoba, mit keresek én itt? Az ajtóhoz sétáltam, nem tudtam nem észrevenni, hogy nincs rajtam zokni, csak egy hálóing. Tapogatni kezdtem a testem, még fehérnemű sem volt rajtam. Ha megtudom, hogy ki vetkőztetett le el fogok vele beszélgetni az illemről... Az ajtón volt egy kis ablak, nem lehetett rajta tisztán kilátni, de annyit ki lehetett venni, hogy egy folyosó legutolsó szobájában vagyok.
- Hé, kiengedne valaki?! - kiabálom el magam.
Nem jött válasz, ezért még egyszer megismételtem magam, ezúttal hangosabban. Egy biztonsági őr lépett az ajtó elé. Legalább ezt meghallotta valaki.
- Maradj már nyugton, vagy szeretnél egy adag nyugtatót a seggedbe? - kérdezi bosszúsan.
- Miért vagyok itt? - próbálom vele tartani a kapcsolatot.
- Drága, egy elmegyógyintézetben vagy, találgass csak! - jelenik meg egy vigyor az arcán, amit ezer örömmel letöröltem volna.
Elmegyógyintézetben lennék? De miért? Nem voltam képes többször megszólalni, pedig annyi kérdésem lenne ehhez az őrhöz, aki gondolom nem sokat tudna nekem segíteni. Egy mondat töredékét hallottam abból, amit egy adóvevőbe beszélt.
- Igen, felébredt. - aztán észrevette, hogy hallom.
Arrébb sétált, hogy ne tudtak többet hallgatózni, pedig roppant kíváncsi voltam. Pár másodperc múlva kattant egy zár az ajtón. Két másik őr jött be rajta a kezükben egy bilinccsel.
- Kérem forduljon meg! - szólalt meg az egyikük.
Vonakodva tettem, amit kértek, bár nem értettem, hogy miért tesznek rám bilincset, nem vagyok veszélyes. Tűrtem, ahogy rám tették a bilincset, nem tudtam nem elengedni egy megjegyzést, ami már kikívánkozott belőlem.
- Hm, jobb ezt más emberekkel csinálni, mintha rajtam teszik. - jegyeztem meg.
- Így sem úgysem egy kellemes érzés. - hallottam a másik őr hangját.
- Nem gondoltam, hogy ilyen kényelmetlen ez... - mozgattam meg a kezem, miután rám tették a bilincset.
Az őrök reakciója olyan volt, mintha éppen szökni akartam volna, mindketten a kezem után kaptak és a két oldalamra állva kivezettek a szobából. Igen, most 100%-osan őrültnek érzem magam, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mi ez az egész. Végigvezettek egy folyosón egyenesen egy olyan terembe, ahol egy asztal volt és két szék, de itt volt ablak és a falak is barátságosak voltak. Leültettek az egyik székre, de a bilincset rajtam hagyták. A két őr kisétált a teremből, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. A tegnapi napon járt az agyam, próbáltam visszaemlékezni, újra gondolni mindent. Nem volt rá időm, nyitódott az ajtó, egy ismerős alak lépett be rajta, Nick. Végignéztem rajta, fekete farmerja ment a kék felsőhöz, amit viselt. Haja most is ugyan úgy állt, mint szokott, kék szemeiben viszont fájdalom tükröződött.
- Hello, Stella! - mondta halkan, majd leült a velem szemben levő székre.
- Örülök, hogy itt vagy, Nick! - csúszott ki a számon.
- Én annyira nem, inkább a lakásodban látogattalak volna meg, mint itt. - mutatott körbe.
- Hidd el én is jobban örülnék, ha nem itt kellene ülnöm bilincsben. - nevetek fel erőltetetten.
- Hank már hiányol. - mosolyodik el.
- Még csak egy napja vagyok itt. - húzom fel a szemöldököm.
- Stella, már két hete bent vagy. - néz a szemembe.
Ledöbbentem, két hete bent lennék? Miért? Nick észrevette, hogy meglepett a mondatával, valószínűleg most megbánta, hogy ezt mondta, legalábbis a szemében ez tükröződött.
- Lehetetlen! - szólalok meg.
- Stella, emlékszel mi történt június 15.-én? - kérdezi, miközben az asztalra könyököl.
- Igen, otthon voltam. - emlékszem rá vissza, egy szerdai nap volt.
- Az éjszakára is emlékszel? - kérdezget tovább.
- Ö.... - gondolkozok el. - Nem, az kicsit homályos, ott voltál te is, nem? - kérdezek rá.
A gondolatomban halványan jelent meg Nick arca és hangja, ahogy a nevem kiabálja. Piros és kék fények villogtak mindenhol, egy fekete kiscica is feltűnik, ahogy elszalad, miután valami lepuffan a földre.
- Igen, ott voltam. - bólint. - A szomszédod tudja, mi történt, látott mindent. - teszi hozzá.
- Mit látott? - kérdezem rémülten.
- Az orvos a lelkemre kötötte, hogy ne mondjak neked semmit, de úgy gondolom erről tudnod kell. - mondja halkan. - Stella te... megöltél egy embert. - mondja fájdalmasan.
- Nick, ne viccelj már velem! - mondom ingerülten.
- Stella, a szomszédod látta, ahogy folyamatosan őt vered, aztán késsel kezdted döfködni. Tényleg nem emlékszel rá? - hadarja.
- Nem, én nem csináltam ilyet! Nem én voltam! - állok fel.
- Ülj le és nyugodj meg! - fogja meg a vállam Nick.
- Nem tudok megnyugodni, Nick! - lábad könnybe a szemem. - Megöltem egy embert és azt sem tudom, hogy miért. Amióta Portlandbe jöttem egyszerűen csak rossz dolgok történnek velem! - bukok ki teljesen, a könnyeim ekkor már utat törnek maguknak, de bent tartom őket, nem lehetek gyenge. - Nagyapának igaza volt, nem kellett volna idejönnöm... - tettem hozzá halkan.
- Stella, nem te tehetsz arról, ki vagy. - néz a szemembe.
- De már nem tudom ki vagyok, nem érted? Elmegyógyintézetben ülök, őrült vagyok, nem vagyok normális! - kiabálom.
- Ezt nem kellene hangoztatnod! - mondja nyugodtan. - Figyelj, el mondom mit kell tenned, de a választás továbbra is rajtad áll! - teszi hozzá komoly hangon.
- Mondd... - suttogom.
- Két választásod van, vagy felvállalod, hogy különös dolgokat látsz és itt fogsz élni életed végéig, vagy azt mondod, amit én mondok és kiengednek. De van egy harmadik lehetőség is, azt mondod, ami valójában történt és börtönbe zárnak jó pár évre emberölésért. - sorolja a lehetőségeket.
Igazából egyik sem tetszett, ugyanis semmi sem takarja az igazságot. Nem értettem ezt az egészet, csak annyit tudok, hogy így is-úgyis hazudnom kell. Megöltem volna egy embert? Bárcsak vissza tudnák emlékezni, hogy miért, de még mindig semmi sem ugrott be, csak feketeség, homály.
- Mit kell mondanom? - próbáltam felvenni egy érzelemmentes arcot.
- Annyit, hogy az alak rád támadt és önvédelemből tetted, amit tettél. Ne említs semmilyen kígyót és furcsa állatoknak látszó embereket, csak annyit mondja, hogy önvédelem volt és a többit csak a sokk miatt hadováltad, mert még nem történt veled ilyen dolog,megráztak az események. - mondja halkan.
A mondata elején belenéztem a szemébe, amikor a kígyó szót kimondta világos lett minden. Kicsalogatott az udvarra, elterelte a figyelmem a kiscicával, aztán beugrott az a rémes arc. Megráztam a fejem, nem fogom ezt mondani, tudom, mit láttam, nem képzelődtem, ez valóság volt.
- Tudom mit láttam, Nick! - nézek fel rá.
- Tudom, de ezt ők nem tudják hova tenni, őrültnek gondolnak pedig nem vagy több egy összezavarodott fiatal lánynál. - néz mélyen a szemembe. Mióta számít neki ennyire, hogy mi lesz velem?
- Te is látod? - csúszott ki a számon.
- Mit? - vonja össze a szemöldökét.
- A furcsa arcokat, te is látod? - ismételem meg a kérdésem. - Amikor ránézel egy emberre és egy szörnyeteget látsz benne? - teszem hozzá.
- Stella, egyenlőre csak mondd azt, amit mondtam, akkor ki fognak engedni ideiglenesen innen, aztán majd tovább informállak. - állt fel a székről.
Kétségbeesetten tettem én is ugyan ezt, próbáltam keresni a tekintetét, kellett egy utolsó kérést kérnem tőle, tudni, hogy nem vagyok őrült.
- Nick, mondd, hogy látod, kérlek! - álltam elé.
Nick töprengett, nem tudott mit mondani. Láttam rajta, hogy valami kikívánkozik belőle, de magában tartja. Ennyire nehéz kimondani az igazságot?
- Nick, szükségem van rá, hogy kimondd! - kiabálok, mert már szörnyen bosszantott, hogy nem válaszolt.
Nem tudott megszólalni, a két őr belökte az ajtót és szorosan lefogtak. Nick kislisszant a teremből, de az ajtóban még visszanézett. Látta, ahogy bilincsben ott térdelek a padlón két őrrel az oldalamon, akik lefogtak nehogy bántsam őt.
- Kérlek... - suttogtam erőtlenül.
Nick megrázta a fejét és elsétált. Nem tudom mit tegyek, mondjam azt, amit mondott és akkor kiengednek? Annyira biztos voltam a dolgomban, Nick tekintete elárulta, hogy valamit szeretne mondani, de mégsem tette. Miért? Folyamatosan ez járt a fejembe, miért nem őszinte velem? Nem tudtam tovább gondolkozni, visszaültettek a székre, majd a két oldalamra álltak. Egy hosszú, szőke hajú nő lépett be a terembe. Fehér inge tökéletesen tapadt felsőtestére, kiemelve azokat a részeket, amiket szeretnek megnézni a férfiak. Térdig érő fekete szoknyája még elegánsabbá tette, amihez tökéletesen passzolt a szintén fekete magas sarkú cipő. Végignézett rajtam, látszott a szemében a közönyösség, megfordult a fejemben, hogy vajon hány őrültnek titulált emberrel beszélget nap, mint nap. Szó nélkül ült le velem szembe, majd beleolvasott a papírokba mielőtt megszólalt volna.

- Szóval, Stella Easel, emlékszik valamire abból az éjszakából, amikor történetesen is meggyilkolt egy embert? – kérdezte.

- Igen. – bólintok magabiztosan.

- Mire emlékszik? – kérdezett ismét.

- Zajt hallottam kintről, kimentem az udvarra a hátsó kertbe, de csak egy kiscica volt ott. Leguggoltam hozzá, megsimogattam őt, majd rám támadt valaki. – meséltem, amire emlékeztem.

- És ezután mi történt? – kérdezgetett.

- Megakart ütni, de megvédtem magam. – néztem le az asztalra rikító kék szeméből.

- Honnan volt bicskája? – kérdezte.

- A nagyapámé volt, tőle kaptam, amikor 8 éves voltam. – válaszoltam, bár nem értettem, hogy miért tette fel ezt a kérdést.

- Említett egy kígyót, idézem, „Ennek az alaknak kígyó arca volt, zöld bőre”. – idézte, amit valószínűleg én mondtam.

- Én… erre már nem emlékszem. – ráztam a fejem. – Nézze, nyomozó vagyok, senkit nem ölnék meg ok nélkül. – váltottam „hivatalos” beszédstílusra.

- Tudom, hogy nyomozó, de akit megölt az FBI-nak dolgozott, ezért is feltételeztem, hogy nem csinált semmit, legalábbis nem támadt magára. – nézett rám sejtelmes mosollyal.

- Akkor mégis mit keresett a kertemben? Ezt mivel magyarázza, asszonyom? – vágtam vissza.

- Nem volt konfliktusuk? Nem említett önnek valamit a verekedés során? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- És mivel magyarázza a különös arcot, amit akkor látott? – kérdez rá ismét.

- Feldúlt voltam, még soha senki nem támadott rám a saját kertemben. Figyelembe vettem, hogy ne a szolgálati fegyveremmel támadjam meg, mert akkor már nem voltam szolgálatban, nem követtem el semmi törvényszegőt. – védtem magam.

- Ha már szóba hozta a szolgálatot, a vére alkoholtartalma egészen magas volt. Fogyasztott alkoholt aznap este? – nézett a szemembe.

A tekintetéből majdnem azt hittem, hogy tud mindent. Mintha belelátna a fejembe és ezzel megakadályozza, hogy hazudni tudjak. Kényelmetlenül éreztem magam, szinte biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni Nick látogatására is, amire fogalmam sincs mit tudnék válaszolni. Erre a kérdésére igennel, vagy nemmel kellene válaszolnom? Fogalmam sincs mit válaszoljak, ezt a részt nem említette Nick. Tanácstalan voltam, ezért a saját eszemre hallgattam.

- Igen, sörözgettem munka után és talán egy kis pohár pálinkát is megittam, de ez nem változtat azon, hogy önvédelemből cselekedtem. – hadarom.

- Szóval a részegségére fogja, hogy különös dolgokat látott, legalábbis az állítása szerint. – forgatja ki a szavaim.

- Én ilyet nem mondtam, nem voltam részeg, tudatomnál voltam. – ellenkeztem.

- Akkor mégis mit látott akkor, asszonyom? – emeli fel a szemöldökét.

- Tévedtem, sötét volt és nem láttam jól. Igen, ittam egy kicsit és ez is benne volt a dologban az idegesség mellett. Tudja milyen érzés tudni, hogy kint ólálkodik a háza körül valaki, aki magára akar támadni? Maga mit tett volna a helyemben? – kérdezem ingerülten.

- Itt én kérdezek és nem maga. – húzza fel az orrát.

- Szóval maga is ugyan azt tette volna, amit én. – állapítom meg magamnak. – Akkor mégis miért ülök itt? Elmondtam mindent, tévedtem és sajnálom, nem láttam semmit, ami különös lett volna, csak szimplán feldúlt voltam. – veszem fel a leg érzelem mentesebb arcom.

- Ebben az esetben mit szól ehhez? – jelenik meg az arcán egy kaján vigyor.

Felpillantottam rá, de rögtön meg is bántam. Ő is olyan, mint akiket eddig láttam, de ilyen szörnyű élményben még sosem volt részem. Lesütöttem a szemem, ezzel megszűntetve a kapcsolatot a csontos, ősz hajú, szinte már csontvázas arcról. Tudtam, hogy ezt is tagadnom kell majd és fogom is, ugyanis ez nem történt meg, csak képzelődök ismét. Hiszen pont emiatt vagyok itt, nem is értem miért jön elő folyton, mivel én próbálom a lehető legjobban kizárni ezeket a dolgokat, de nem megy. Amikor tudatosul bennem, hogy ő nem olyan, mint amilyennek látom ledermedek, meredten bámulni kezdem és nem tudom irányítani a tekintetem. Ugyan ez történt a fűszerüzletben is, amikor kirohant a férfi, túlságosan kémleltem őt, biztosan megijedt.

- Grimm…. – suttogja a nő.

- Semmi értelme ennek a szónak. – mondom halkan.

- Az imént járt bent önnél Burkhardt nyomozó, mit szeretett volna öntől? – tette fel a kérdést, amire számítottam.

- Benézett, megkérdezte hogy vagyok. – rántottam vállat. – Mondta, hogy hiányolnak az őrsről. – tettem hozzá.

- Értem, nos, ennyi lett volna. – csapja össze a tenyerét. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, pár percig eltart, ameddig elintézem a felettesemmel, hogy kiengedjék magát, addig kérem várjon itt türelemmel! – mosolyog rám.

Nem értettem ezt a hirtelen változást, ennyi lett volna? Kiengednek? Miért? Van, ami jobban foglalkoztat, mi az ördögért mondja nekem mindenki, hogy Grimm? Igaz lenne, amit akkor az interneten olvastam? Nem, hiszen ami odafent van semmi sem igaz, csak kitaláció, más emberek képzeletének szülevénye nem több. Ezzel lerendeztem magammal a dolgot, nem vagyok őrült, soha többet nem fogok különös dolgokat látni, csak a valódi ember arcot. Hiszen minden betegnek az az első lépés a gyógyuláshoz, hogy agyban kizárja a betegség forrását. Pontosan ugyan ezt fogom tenni, nem fogok tudomást venni azokról, amiket látok, nem fogok rájuk figyelni. Látszólag belemerültem a gondolataimba, ugyanis már csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megfogja a kezem és felállít a székről. Ugyan az a két biztonsági őr állított fel, aki ide bekísért, majd levette rólam a bilincset.

- Úgy látszik mégsem őrült. – mosolyog rám.

- Úgy látszik… - ismétlem halkan.

- Akkor, viszlát! – mondja a másik.

- Már elnézést, de ebben a hálóingben, fehérnemű nélkül én ki nem megyek az utcára! – mondom némi háborodással a hangomban. – Visszakapatnám az eredeti ruháim? – teszem hozzá a kérdésem.

- Kövessen! – biccent a magasabb őr.

Bólintottam és utána sétáltam. Végigvezetett egy hosszú folyosón, egyenesen egy lépcsőházba. Kirázott a hideg, ahogy meztelen lábam a hideg csempéhez ért, nem értem miért nem adtak legalább egy zoknit, hiszen azzal sem tudnák megölni senkit, még csak szökni se tudnák! Kész felháborító ez a hely, inkább fagyon meg az ember, minthogy kapjon egy pár áttetsző zoknit, amit akár észre sem vesz, de mégsem csupasz a lábam. Levezetett a lépcsőn, egyenesen egy pulthoz, ahol rácsok voltak a pult mögött álló férfi előtt. Megállt előtte, majd mély hangon megszólalt.

- Stella Easel ruháit kérem. – mondta kevésbé kedvesen.

- Máris adom! – tűnt el a sötétben a fickó.

- Köszönöm! – mosolyogtam, majd elvettem a ruhám, amiket pár perc elteltével kicsúsztatott a pult mellett elhelyezett kis mélyedésen.

Szorosan magamhoz szorítottam a ruháim és megkerestem a legközelebb levő női mosdót. Belöktem a fém ajtót, de rögtön meg is torpantam az ajtóban. Eddigi panaszkodásaim közel sem ért fel ahhoz, amit a mosdóról fogok mondani. Inkább bele sem kezdtem elemezni a gondolatomban, hogy mi az, ami elvan avulva ebbe a mosdóba, amiben egyébként higiéniának és tisztaságnak kellene lennie mocsok és bacilus foglal helyet. Nem törődve semmivel lekaptam magamról a hálóinget, amit ledobtam a földre és villám gyorsasággal felkaptam a „régi” ruháim. Becsaptam magam mögött az ajtót és kétségbeesetten kezdtem el keresni a kijáratot. Fellélegeztem, amikor kiléptem az utcára az emberek közé. Az első lépés racionális gondolkodással az őrsre való menetel lenne, de tisztában vagyok vele, hogy az elmegyógyintézet után, ha odamennék a börtönben kötnék ki, ezért hazasiettem.