10. Fejezet - Igazság

Sziasztok! Íme a 10. fejezet, ami tartogat egy kis meglepetést is. Úgy döntöttem az 1. évad 20 fejezetből fog állni, így már csak 10 van hátra. Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, véleményeket kommentek formájában nyugodtan hagyhattok magatok után. Köszönöm a figyelmet, jó olvasást :) 

Reggel különösen kipihenten ébredtem fel, de amikor kinyitottam a szemem egy olyan tárggyal találtam szembe magam, ami tegnap még nem volt. Be voltam takarva egy rózsaszín, puha, meleg takaróval. Az első gondolatom az volt, hogy miért van Hanknek rózsaszín takarója a második pedig, hogy miért tette rám? Pislogtam párat, hogy megszokjam a reggeli fényt, ami az ablakon szűrődött be. Felültem az ágyon, vagyis a kanapén és megdörzsöltem a szemem. Csörömpölést hallottam a konyha felől, gondoltam biztos Hank az, ezért odasétáltam. Háttal állt nekem, de amikor megköszörültem a torkom felém kapta a fejét.

- Jó reggelt! – szólaltam meg először, mivel Hank tekintete már messze nem a szememnél kalandozott.

- Neked is, csináltam reggelit! – tette az asztalra a tojásrántottát.

- Tudsz főzni? – emeltem fel a szemöldököm.

- Ö, nem, de próbálkoztam. – rántott vállat.

- Van gabonapehely? – kérdeztem.

- Ne már, Stella! Legalább kóstold meg! – biztatott.

- Várj, előtte gyorshívásra állítom a mentősök telefonszámát! – piszkáltam.

- Nagyon vicces kedvedben vagy ma… - engedett el egy mosolyt.

Én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd leültem az egyik székre, ami éppen szimpatikus volt nekem. Hank elém tette egy tányért és szedett bele bőségesen a tojásrántottából. Elmormoltam egy köszönömöt és megkóstoltam Hank „próbálkozását”. Bármennyire fájt beismerni, de finomabb volt, mint amit én általában szoktam csinálni.

- Miért is nincs még feleséged?! – tettem fel egy költői kérdést és elnevettem magam, hogy lássa nem gondoltam komolyan a kérdést.

- Volt… - mosolyodott el.

Ahogy kimondtam úgy bántam is meg a kérdést. Mindig belemártom az orrom valakinek a magánéletébe, de ha már ez fordítva történik nem tetszik. Valahogy eltalálom a kínos témákat, pedig nem áll szándékomban. Arcomról lefagyott a mosoly, ahogy láttam Hank arcán átfutni az érzelmeket, mintha minden rossz emléke a házassága során a szeme elé került volna, szörnyen szégyelltem magam, amiért ilyen dolgot kérdeztem, pedig csak egy dicséretnek szántam volna, ha eljutott volna odáig a beszélgetésünk. Az elképzelésemben így hangzott volna a párbeszédünk:

- Miért is nincs még feleséged? – kérdeztem, miután lenyeltem a falat tojásrántottát.

- Fogalmam sincs. – nevetett volna fel Hank.

- Pedig egy olyan férfinak, aki ilyen jól főz kellene lenni. – ejtettem volna el a bókom.

Így gondolatban sokkal jobban hangzott, mint ami valóban elhangzott. Lehajtottam a fejem, nem tudtam volna Hank szemébe nézni azután, hogy ilyen dolgot mondtam/kérdeztem.

- Stella, semmi baj, már nem egyszer voltam házas. – nevet fel Hank.

- Nem akartam illetlen lenni. – piszkáltam az ujjaim az asztal alatt.

- Nem voltál az. – rázta meg a fejét.

Felpillantottam rá, láttam az arcán azt a bizonyos mosoly, amitől teljesen megnyugodtam. Folytattuk az evést, miután végeztem hátradőltem a széken és várakozóan néztem rá.

- Remélem ízlett a reggeli. – szólal meg.

- Igen, finom volt. – mosolyodok el.

- Ennek örülök. – iszik bele a poharába, ami vízzel volt megtöltve.

Tudtam, hogy ma fel kell keresnek Jack-et, de nem tudtam eldönteni, hogy szóljak-e Hanknek, vagy inkább hallgassak és sunyiba menjek el a gyorsétterembe? Mielőtt meg tudtam volna szólalni Hank telefonja megelőzött. Felvette, majd kiment a konyhából, magamra hagyva a gondolataimmal. Volt egy olyan érzésem, hogy munka ügyben hívták, ami annyit jelentene számomra, hogy nem lesz itthon, így nem is kell neki megemlítenem, hogy fel szeretném keresni Jack-et. Mire észbe kaptam már visszatért és kapkodva pakolta le az asztalon levő edényeket.

- Hagyja csak, majd én megcsinálom… - álltam fel és a mosogatóhoz siettem.

- Hagyja? – kérdezte hitetlenül.

- Hagyd csak. – javítottam ki.

- Így mindjárt más. – mosolyodott el elégedetten.  – Nekem most el kell mennem pár órára, de ha bármi baj van nyugodtan hívj fel és jövök! – fordult felém az ajtóból.

- Csak nyugodtan, megleszek egyedül is. – nem tudtam titkolni az arcomon kiülő mosolyt, ami talán elárul mindent.

- Rendben. – mondta bizonytalanul.

- Akkor, szia! – intettem, majd visszafordultam a mosogatóhoz és megengedtem a vizet.

Mire visszanéztem az ajtóba már senki nem volt ott. Azzal az energiával, amivel megnyitottam a vizet el is zártam és a fürdőszobába siettem. Felkaptam azokat a ruhákat, amiket tegnap levettem – mivel nem volt más – és összefogtam a hajam. Fogkefét nem találtam, ezért csak szájvízzel öblítettem ki a szám, majd az ajtóhoz siettem. Megdöbbentem, amikor megpróbáltam kinyitni, de nem ment. Bezárt. Ehhez semmi joga nem volt! Az idegesség úrrá lett rajtam, nem gondolta, hogy majd túljár az eszemen? Ilyenkor szerencsésnek éreztem magam, amiért földszintes házban lakik, a szobájába siettem és kinyitottam az ablakot. Nemes egyszerűséggel vetettem át az ablakkereten a lábam, majd elrugaszkodtam és már éreztem is a biztos talajt a lábam alatt. Otthon is volt, amikor kiszöktem az ablakon, mert papa mindig a nappaliban nézte a tévét esténként és soha nem akart elengedni bulizni, persze milyen lett volna a főiskolás évek bulizás nélkül? Ahogy sétálgattam az úton a gondolataimban folyamatosan az járt, hogy minek mentem én főiskolára? Semmi értelme nem volt, ha már ki is rúgtak, mert kirúgtak, vagy nem? A következő utam az őrsre fog vezetni, nem lehet, hogy nincs munkahelyem, hiszen nem tettem semmi olyan dolgot, amiért okuk lett volna kirúgni. Utólag belegondolva annak sem látom sok értelmét, ha elmegyek az őrsre, hiszen úgyis elmegyek Portlandből, akkor miért kellene nekem itt munka? Sietősen lépkedtem a gyorsétterem felé, valamiért elsőre odataláltam, pedig Hank háza teljesen más környéken volt, mint az enyém. Olyan érzés tört rám, mintha már kiskorom óta Portlandben éltem volna, pedig nem. Belöktem az üvegajtót a gyorsétteremben, majd beléptem és körbenéztem. Sok ember fogalt helyet, mindenki különböző ételeket evett, voltak, akik csak beszélgettek egy kóla vagy kávé fölött. Jack-et sehol sem láttam, pedig a haja és szeme összetéveszthetetlen. Leültem egy szabad asztalhoz és vártam. A tekintetem egyszer sem vettem le az ajtóról, hátha belép, de nem. Minden egyes érkező vendégnél felkaptam a fejem és reménykedve pillantottam az ajtóhoz, de sosem ő lépett be rajta. Az asztalt bámultam, amikor egy idős bácsi ült le velem szembe.

- Elnézést, kisasszony, nem gond, ha leülök ide? – kérdezte barátságosan.

- Nem, csak nyugodtan. – mosolyodtam el halványan.

- Látom, hogy vár, vagy keres valakit. – állapított meg, miután belekortyolt a kávéjába.

- Én… csak beszélni szeretnék valakivel. – mondtam bizonytalanul.

Ennyire feltűnően nem néztem az ajtót, hogy egy idős bácsi, akinek már a szeme sem igazi így rájöjjön. Biztos voltam benne, hogy több van annál, mint látás, amit ismét nem tudnék épp ésszel felfogni.

- Kivel? Talán ismerem és tudok benne segíteni, tudja már kiskorom óta itt élek, és még egyszer sem hagytam el a várost. – mondja büszkén.

- Jack Morris-t keresem, beszélni valóm lenne vele. – mondtam ki kisebb gondolkodás után.

- Én megmondtam, hogy tudok benne segíteni, de nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogsz, amit most mondani fogok… - szürcsölt a kávéjába.

- Azért mondja csak! – bólintottam.

- Jack egy hete elköltözött az apjához, mert az anyja sajnálatos módon meghalt. Jaj, de jó asszony volt Fernanda, mindenkinek csak segíteni akart, tudja ő orvos volt! – sajnálkozik.

- Elköltözött? – fogtam fel, amit valójában mondott.

- Igen, de a bátyja még itt van Portlandben! – suttogja. – Ó, bárcsak ő ment volna el, borzalmas egy fiú, mindenkivel rosszba van, folyton verekedik és erőszakoskodik a lányokkal! – mondja még halkabban. – Képzelje egyszer az unokámnál is bepróbálkozott, kék-zöld foltosan jött haza! – süti le a tekintetét.

- És nem jelentette fel? – kérdezem normál hangerőn, de csendre intett.

- Ne ilyen hangosan , kisasszony! – suttogja. – Ezeket nem tőlem tudja. – tette hozzá.

- És mi a neve ennek a bizonyos fiúnak? – kérdezem halkan.

- Alex. – mondja némi undorral a hangjában. – Alex Morris. – mondja ki a teljes nevét, aztán nyel egy nagyot.

- Hol lakik Alex Morris? – kérdezem még mindig halkan.

- Azt ne akarja meg tudni! – rázza meg a fejét ijedten. – Esze ágában se legyen odamenni! – teszi hozzá.

- Figyeljen, kedves öntől, hogy aggódik, de rendőr voltam, tudok magamra vigyázni. – mosolyodok el. – Muszáj beszélnem valamelyik testvérrel, nagyon fontos, kérem mondja el, hol lakik! – kérlelem.

- Autóval fél óra az út innen, a forgalomtól függően, gyalog viszont elég messze van. – kezdi egy sóhaj után. – Morris birtok, a város szélén helyezkedik el, egy hídon átkelve már látni fogja a hatalmas házat, amiben a szörnyeteg rejtőzködik egyes egyedül! – mondja halkan.

- Rendben, köszönöm a segítségét! - mosolyogtam rá hálásan, majd fel akartam állni, de megfogta a karom.

- Vigyázzon magára, veszélyes az a fiú! - nézett fel rám aggódó tekintettel.

- Vigyázni fogok! - bólintottam és az ajtó felé sétáltam.

Fellélegeztem, amikor kiléptem az utcára az emberek közé. Nem sikerült a tervem, már csak abban reménykedek, hogy ez a bizonyos Alex tud majd nekem segíteni, bár nem vannak róla valami jó véleménnyel. Őszintén szólva egy kicsit tartok attól, hogy mi fog azon a birtokon történni, de ami még jobban aggaszt, hogy hogyan fogok odatalálni. Elindultam egy úton, ami kissé elhagyatott volt, hiszen ha már birtokról beszélünk a város szélén gondolom nem valami forgalmas úton találok oda. Végigsétáltam az úton, egy parkban kötöttem ki. Kivert a víz, szédülni kezdtem, ezért egy padhoz lépkedtem, amire leültem és hátradöntöttem a fejem. Tudtam, hogy ez csak egy mellékhatás a megivott orvosság után, amiben meg is bizonyosodtam, amikor hányingerérzet tört rám. Nem volt erőm felállni és egy bokor mögé menni, ezért félrehajoltam és kiadtam magamból, ami kikívánkozott. Becsuktam a szemem, amikor láttam a vért a földön, bár ezt nem említette meg Rosalee. Ez mindössze fél óráig tartott, majd felegyenesedtem és mély levegőt vettem. Valamivel jobban érzetem magam, de még nem volt elég erőm felállni. Tovább kellett mennem, nem ülhettem itt tétlenül egy kis hányinger miatt, feltápászkodtam és a köves úton kezdtem el sétálni. Minden lépésnél megrogyott a térdem, a gyomrom mintha bukfenceket vetett volna, de nem foglalkoztam vele. Kijutottam a parkból, ami különös módon üres volt ebbe a szép időben. Valakitől segítséget kellett kérnem, hiszen teljesen tanácstalanná váltam egy kereszteződést látva. Ha egyenesen mentem volna egészen a belvárosba kötöttem volna ki, balra fordulva egy étterem utcájában, jobbra pedig csak házak lettek volna.  Szerencsésnek éreztem magam, amikor megláttam egy fiatal lány babakocsit tolni bal oldalról. Nem gondolkoztam, rögtön odasétáltam hozzá.

- Ne haragudj, segítenél nekem? A Morris birtokot keresem, meg tudnád mondani merre van? - szólaltam meg magabiztosan.

- Innen elég messze van, jobbra mész egészen az utca végéig, ott pedig balra van egy földút, azon kell végig menni és már ott is van a... - gondoltam félbeszakítom, hiszen már minimális ismerettel rendelkeztem.

- A híd. - fejeztem be a mondatát.

- Pontosan. De miért akarsz te oda menni? Fernanda meghalt, Jack elköltözött, Robert pedig New Yorkban van. - sorolta a neveket. - Már csak Alex van ott, akit hidd el jobb lenne elkerülni... - néz le a földre.

- Nekem muszáj vele beszélnem, ez nagyon fontos. - nézek a szemébe, miután rám vezeti a tekintetét.

- Rendben, én csak szóltam... - mondta elhalt hangon.

- Köszönöm a segítséget! - erőltettem magamra egy mosolyt, majd elköszöntem tőle és elindultam jobbra.

Egyre kíváncsibb lettem Alexre, bár egy kicsit tartok tőle, hiszen mindenki - legalábbis akikkel eddig beszéltem - csak rosszat mondanak róla, pedig van egy olyan érzésem, hogy valójában csak rosszul ismerik őt.

****

Az utca nagyon hosszú volt, már szürkült, mikor a földúthoz értem, mondjuk a késői órába az is benne van, hogy minden második padnál megálltam és leültem pihenni. Valahogy nem éreztem magam 100%-osan jól. A föld minden lépésemen porzott a meleg idő miatt, egy autó sem ment erre, egy ház sem volt a közelben, amitől kicsit megrémültem. Egy nagy fatáblával találtam szembe magam, amibe a "Morris Birtok" volt belevésve, amiből tudtam, hogy jó helyen járok. A hányingerérzet azóta sem szűnt meg, de igyekszem nem arra gondolni, hogy bármelyik pillanatban elhányhatom magam. Észrevettem a híd korlátját, majd sietősebbre vettem a tempót, hiszen nemsoká teljesen sötét lesz és nem fogok visszatalálni. Ahogy egyre közelebb kerültem a hídhoz a feszültségem egyre jobban nőtt, vajon mit fog hozzám szólni Alex? Bántani próbál majd? Fogalmam sincs mit kellene tennem most, már az is megfordult a fejemben, hogy vissza kellene fordulnom, de valami azt súgja, hogy ne tegyem meg. Egy alakot láttam a híd lábánál, megtorpantam egy helyben, a lábam lecövekelt a talajban és nem tudtam mozdulni. Muszáj volt tennem valamit, nehogy elmenjen és akkor majd kopoghatok be az ajtón. Erőt vettem magamon, vettem egy mély levegőt és sietősen az alak után mentem, aki bizonyára Alex. A híd közepén járhatott, amikor meghallotta a sietős lépteim. Ismét megtorpantam, amikor megállt és hátranézett a válla felett.

Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Őszintén kevésbé volt ijesztő, mint aminek elmondták őt. Középhosszú, dús, szőkésbarna haja keretezte az arcát, az igéző kék szempárba pillantva végigfutott a hátamon a hideg. Csak bámultunk egymásra percekig, egyikünk sem szólalt meg, pedig meg kellett volna. Ismét mély levegőt vettem és megtörtem a síri csendet, ami közénk telepedett.

- Te vagy Alex Morris, igaz? – kérdeztem bizonytalanul és előreléptem egy lépést.

- Ki más? – kérdezte rekedtes hangon. – Miért jöttél ide? – tette hozzá.

Ebből az egyetlen kérdésből levontam, hogy nem egy vendégszerető típus, amit megértek, hiszen egyedül él egy nagy házban és az emberek sincsenek róla jó véleménnyel, ennek nyomán pedig nem is járnak ide olyan gyakran gondolom.

- Beszélni szerettem volna veled. – álltam a tekintetét, amivel minden egyes porcikámat végignézte.

- Beszélj. – mondta végül, miután tekintete megállapodott barna szememben.

- Jackről szeretnék beszélni. – mondtam bizonytalanul.

- Az öcsémről? Mit csinált? – fogta meg a fejét. – Már elköltözött az apánkhoz, nincs itt! – tette hozzá ingerülten.

- Pontosan ezért jöttem ide. – bólintottam.

- Hogy találtál ide? – tette karba a kezét.

- Kértem némi… eligazítást. – kerestem a megfelelő szót.

- Szóval megkérdezted az embereket, hogy merre van ez az átkozott birtok? – kérdezte idegesen, mire csak bólintottam. – Kemény csaj lehetsz, ha nem ijedtél meg attól, amit az emberek mondtak. – jelent meg egy vigyor az arcán.

- Nem szeretheti az embert mindenki. – rántok vállat.

- Ez igaz.. – mosolyodik el. – Ismered Jack-et? – vált témát, aminek kifejezetten örültem.

- Volt egy kis… problémánk. – kerestem a megfelelő szót.

- Problémátok? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen. – bólintok. – Ő… szóval… hát… - dadogtam. – Megharapott. – böktem ki végre.

Alex szeme elkerekedett, az ajkai elnyíltak, ezzel tudtomra adva meglepettségét. A reakciója elárulta, hogy tud mindenről, hogy ő tudja mi volt Jack és talán ő is az, ő választ adhat a kérdéseimre. Pontosan ezért jöttem ide, hogy megtudjak mindent. Szólásra nyitottam a szám, de egy szó sem jött ki a torkomon, megcsapott egy hideg szél, minek hatására kirázott a hideg. Vacogni kezdtem, a hideg egyre jobban áradt szét a testemben, olyan érzés járt át, mintha betettek volna egy fagyasztóba. Súrolni kezdtem a kezeim, hogy felmelegítsem, de semmi értelme nem volt, ugyan olyan hideg maradt. Alexre pillantottam, aki értetlenül nézett rám. A tekintetem az arcára vezettem, amin tisztán látszott a rémület, mielőtt elindult volna felém. A szemeim ólomsúlyúak lettek, maguktól csukódtak le, majd egy puffanással értem földet.

***

A fejem puha felületen volt, a szemem viszont nem mertem kinyitni. Fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetek, pedig biztos voltam benne, hogy valahol a Morris Birtokon. Bátorságot vettem magamon, hiszen nem feküdhetek itt egész nap, vagy éjszaka, kinyitottam a szemem. A látásom homályos volt, nem láttam tisztán a helyiséget, ahol voltam. Próbáltam felülni, de egy kéz visszanyomott az ágyra. Meghökkentem, nem mozdultam egészen addig, ameddig fel nem néztem az illetőre.

- Jól vagy? – kérdezte Alex.

- Igen. – szólaltam meg elhalt hangon.

A szám borzasztóan száraz volt, bármire képes lettem volna ott, abban a pillanatban egy pohár vízért.

- Hozok egy pohár vizet! – állt fel Alex.

- Oké… - suttogtam.

Végigfutott a gondolatomban, hogy hány lányt, vagy fiút haraphatott meg Jack, hogy olyanok legyenek, mint ő. Alex tudta, hogy víz kell nekem, ezek szerint nem én vagyok az első, aki megpróbált „kigyógyulni” abból az állapotból, amit Jack okozott. Már csak az a kérdés jár a fejemben, hogy vajon Alex is ugyan olyan, mint Jack? Nem volt időm tovább gondolkozni ezen, ugyanis Alex egy pohár vízzel a kezében tért vissza a helyiségbe.

- Tessék! – adta a kezembe.

- Köszönöm. – mondtam hálásan, majd miután felültem nagyokat kortyoltam a vízből.

Semmi sem eshetett jobban az életemben, mint most ez a pohár víz, aminek mellesleg kiittam az összes tartalmát, az üres poharat pedig visszaadtam Alexnek. Hálásan rámosolyogtam, majd próbáltam felállni, de ismét visszanyomott az ágyra. Mellettem ült, a lábam lelógott a földre, alaposabban körbenéztem a szobában, a falak pirosak voltak, a függönyök fehérek, a padló pedig le volt csempézve fekete márványkővel. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtak ilyen dolgokat Alexről, eddig egy átlagos fiúnak tűnik, aki egyedül maradt és ez fáj neki.

- Honnan ismerted Jack-et? – töri meg a csendet, amit eddig észre sem vettem.

- Egy gyorsétteremben találkoztunk, adott sebtapaszt, mert vérzett a kezem. Ott kerestem először, de egy bácsi mondta, hogy már elköltözött és gondoltam megkereslek téged, hátha tudsz nekem segíteni. – hadarom.

- Segíteni? – vonja fel a szemöldökét. – Elegem van, hogy az öcsém után takarítsam el a piszkot, amit okoz, oldd meg, ha már egyszer hagytad, hogy megharapjon! – áll fel és kezd el kiabálni.

Ekkor megértettem, hogy miért mondanak róla annyi rosszat. Őszintén szólva eléggé megijedtem a hirtelen felindulásától olyannyira, hogy összerezzentem az ágyon. Legszívesebben elrohantam volna, ha tudnám, hogy merre van a kijárat, de valószínűleg az első folyosón eltévednék, hiszen azt mondták nagyon nagy ez a ház, én pedig alapból nem vagyok a tájékozódás nagymestere.

- Menj! – kiabál hangosan. – Menj el! – mutat az ajtó felé.

- Nem, ameddig nem válaszolsz a kérdéseimre! – álltam fel, így valamivel nagyobb voltam. – Honnan tudtam volna, hogy meg fog harapni, hiszen nem kutya! Annyi dolgot láttam már, hogy elmegyógyintézetben voltam, aminek a felére nem emlékszem, mellesleg megtámadtak a saját kertemben, előtte pedig megharaptak az utcán a sötétben, szóval ha nem akarsz az öcséd után takarítani, talán belegondolhatnál egy kicsit a helyzetembe! – kiabálok magamból kikelve.

- Mondd el a kérdéseidet én pedig válaszolok. – mondta nyugodt hangon egy sóhaj után.

- Mi volt ő? – teszem fel az első kérdésem.

- Vérszívó. – néz mélyen a szemembe.

- Vér… mi? – értetlenkedek.

- Te tényleg nem tudsz semmiről? – nevet fel.

- Ha tudnák mindent most nem lennék itt. – mondom halkan.

- Vérszívó volt, akárcsak apa, azért költözött hozzá, mert ők jobban megértik egymást. – mondja fájdalommal teli hangon.

- Te… te is az vagy? – kérdezem dadogva.

- Nem. – rázza meg a fejét. – Ahogy anya sem volt az. – teszi hozzá.

- Vannak más… - kezdtem volna bele a kérdésembe, de magakadtam. Rájöttem, hogy így nem lehet befejezni egy mondatot, ezért újrakezdtem. – Más ilyen valami is van? – formálom újra az értetlen kérdésem.

- Úgy érted keverékek? – vonja fel a szemöldökét.

- Ha te mondod… - ülök le az ágyra.

- Szóval semmiről nem tudsz, de mégis látod őket. – állapítja meg a helyzetet.

- Akkor te is látod? – csillan fel a szemem.

- Nem, én nem vagyok Grimm. – rázza meg a fejét.

- Ez meg mi a fene? Többször hallottam már, olvastam is róla, de ez nem lehet valóság! – mondom hitetlenül.

- Attól még lehet valóság, mert más. – érvel.

- De ez akkor is lehetetlen! – cáfolom ismét.

- Nem lehetetlen, csak eddig még nem láttad. – rázza meg ismét a fejét. – A szüleid nem mondták el neked, hogy mi vagy? – teszi karba a kezét.

- A szüleim meghaltak. – jelentettem ki.

 - Én nem tudtam... - nézett le a földre.

- Tudom, de azért is vagyok itt, mert valaki nem mondja el nekem az igazat. - terelem vissza a témát arra, amiért most itt vagyok.

- Ismered a város Grimmjét? - vonja fel a szemöldökét.

- Fogalmam sincs. - rántok vállat. - Olyan, mintha tudna mindent, ami velem történik, de nem mondja el. - teszem hozzá.

- Rossz dolog őrültnek hinni magad. - ül le mellém.

- Te ismered ezt az érzést? - nézek rá kérdőn.

- Túl jól. - mondja ki pár perc gondolkodás után.

- Elmeséled? - kíváncsiskodtam.

- Nem. - vágta rá rögtön.

- Rendben... - néztem le a földre.

- Tudod, nehéz dolog egy olyan dolgot elmagyarázni, amit még én magam sem értek. - kezdett el fészkelődni.

- Csak az igazságot szeretném tudni. - néztem mélyen a szemébe.

- Az igazságot? - ismétli meg a kérdést. – Az igazság az, hogy minden, amit látsz valóság és nem képzelődés, eszed ágába se merd gondolni, hogy ez az egész csak képzelődés! – néz rám jelentőségteljesen.

- De olyan különös… - válaszolom teljesen sokk alatt állva.

- Attól, hogy az még igaz lehet. – húzza fel a szemöldökét.

- Szóval Nick tud erről, de nem mondja el nekem? – tettem fel szinte magamnak a kérdést, hiszen ő úgysem ismeri őt.

- Ezek szerint. – ránt vállat.

- Beszélnem kell vele! – állok fel az ágyról.

- ÉS mégis mit mondanál neki? Hogy tudom az igazat, te egy Grimm vagy? – áll fel ő is.

- Pontosan ezt fogom neki mondani. – válaszolok értetlenül.

- Látom nem vagy jártas a piszkos dolgokban. Az ilyen embereket ki kell játszani. – jelenik meg egy vigyor az arcán.

- És hogyan játsszak ki egy nyomozót? – teszem karba a kezem.

- Út közben elmagyarázom! – fogja meg a karom és maga után kezd húzni.

Eleinte nem akartam vele menni, ezért akaratosan próbáltam megállni egy helyben, amikor is ezt észrevette szorított a fogásán, ami már fájdalmas volt, ezért úgy döntöttem, hogy nem ellenkezek vele, így valamivel lazított fogásán. Egészen kihúzott a házból, amit meg kell hagyni elég nagy volt, majd egy fekete autó felé tuszkolt. Kint már javában sötét volt, de nekem a gondolatom már messze járt a sötétségnél, egészen addig, amit Alex mondott. Megnyugodtam, hogy nem zakkantam meg, viszont meg is rémültem, amiért mindez igaz és továbbra is látni fogom őket. Beültem az első ülésre Alex fekete autójának, majd elindult. Különös érzés járt át, Alexet nem ismerem, idegen számomra, most mégis itt ülök az autójában és Nickhez tartok vele azok után, amiket hallottam róla. Valamiért nem érdekelt, ebben a szituációban nem, ugyanis most semmi sem normális, mondhatni teljesen a feje tetejére állt a világom. Minden amiben eddig hittem köddé vált, a legrosszabb rémálmaim pedig valósággá váltak, mindez egy hónap leforgása alatt.

- Bátor dolog volt, hogy idejöttél hozzám annak ellenére, hogy milyen véleménnyel vannak rólam itt. – szólalt meg Alex.

- Nem érdekelnek mások véleménye, mindenkinek lehet rossz napja és, ha valakit pont akkor kezdenek el zaklatni biztosan nem a legkedvesebb formáját mutatja. – fordultam az ablak felé, nem voltam képes belenézni különösen kék szemeibe, túl ijesztőek voltak.

- Jobb, ha ebben a hitben maradsz. – nevetett fel.

- Szerintem is. – motyogtam.

Itt megrekedt a kommunikációnk, egyikünk sem szólt semmit, csak néha kellett igazítanom Alexet a városban, hogy hol is lakik Nick, de még így is több, mint fél órát bolyongtunk a városban. Egy mély levegőt vettem, amikor leparkolt Nick háza előtt, már szálltam volna ki, de Alex megfogta a karom, ezzel megakadályozva a tettem.

- Mi az? – fordultam felé.

- Nem is vagy kíváncsi arra, hogyan csavard ki belőle az igazságot? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- De, kíváncsi vagyok. – tettem karba a kezem.

- Szóval, bemész hozzá, elhiteted vele, hogy teljesen őrültnek hiszed magad és öngyilkos akarsz lenni. Erre ő megrémül és kitárja neked az igazságot, ha mégsem ez történik tévedtem és nem ő a Grimm. Én egyébként idekint fogok várni. – ismerteti velem a „tervét”, majd miután elmondta hátradőlt az ülésen.

- Rendben. – bólintottam.

- El ne szúrd! – néz rám szúrós szemekkel.

- Nem fogom. – jelent meg egy magabiztos mosoly az arcomon.