12. Fejezet - Magabiztos mosoly

Egy hatalmas dörrenésre ébredtem fel, a hirtelen jött hangtól megugrottam a kanapén és kipattantak a szemeim. Az ablak felé pillantottam, hatalmas vihar van odakint. A tévé még bekapcsolva maradt estéről, most valami főzőműsor ment benne. A kezembe vettem a távirányítót és kikapcsoltam. Felálltam és a fürdőbe sétáltam. Kivettem a mosógépből a már száraz ruháim és felvettem. Miután végeztem összefogtam a hajam és kisétáltam az ajtón, magam mögött bezárva azt. Tudtam, hogy sietnem kellene, mivel az eső szinte szakadt, de amiatt, aki a célomnál vár jobban félek, mint a villámcsapástól. Átszeltem az utcákat, sietős léptekkel mentem fel a teraszára, de nem kopogtam be. Össze kellett szednem magam ahhoz, hogy be tudjak kopogni ebbe a házba. Vettem egy mély levegőt és erőteljesen bekopogtam az ajtón. Mindössze pár másodpercet kellett várnom, hogy egy barna szempárral találjam szembe magam.
- Hank! - hajtottam le a fejem.
- Stella, mit keresel itt? - kérdezi közönnyel a hangjában. - Csak nem ki szeretnél mászni az ablakomon? - teszi hozzá a kérdését.
- Nem. - rázom meg a fejem.
- Akkor? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Itt hagytam a táskám... - mondtam halkan.
Tudtam, hogy ezzel csak még lejjebb süllyedek a szemében, teljesen joggal. Kimásztam az ablakán, itt hagytam anélkül, hogy egy üzenetet is hagytam volna. Remélem nem aggódott túlzottan. Hank szemrehányóan felnevetett, majd teljesen kinyitotta az ajtót, így be tudtam lépni a házába, a fejem mindeközben le volt hajtva és folyamatosan a földet pásztáztam. Mélységesen szégyelltem magam, amiért ilyen dolgokat teszek Hank-kel és Nickkel.  Jó okom volt azon a napon kimászni az ablakon, meg is kaptam a kérdéseimre a válaszokat, amiket Nick nem volt hajlandó akkor elmondani, amikor az elmegyógyintézetben meglátogatott, pedig sokkal könnyebb dolgom lett volna. Az út idáig alig tűnt egy percnek, pedig majdnem fél órát sétálgattam a zuhogó esőben, de valamiért nem szerettem volna ideérni, ezért. A táskám a nappaliban hevert a kanapén, volt egy olyan érzésem, hogy számított az érkezésemre. Felvettem a vállamra, aminek annyi lett a következménye, hogy az elázott felsőmben levő víz végigfolyt a karomon, amitől kirázott a hideg.
- Ha gondolod megszárítkozhatsz. - rántott ki a gondolatomból Hank.
- Nem, jó lesz így. - legyintek. - Úgyis már csak az autómért kell elmennem. - mihelyst kimondtam a mondatom hangosan megdörrent az ég.
- Biztosan szeretnél ilyen időben elindulni? - vonja fel a szemöldökét.
Igaz most próbál teljesen érzelemmentesen rám nézni, de látom a szemében, hogy aggódik értem és igenis érdekli, hogy mi van velem, ami roppant kellemesen esett.
- Igen. - bólintottam magabiztosan.
- Nem engedhetem. - sóhajtott. - Maradj csak, majd én elmegyek az autódért! - vette fel a kabátját.
- Nem, nem csak az autóm kell! - próbáltam meggyőzni, hogy még sok dolgot kell elintéznem, ami nem várhat holnapig.
- Legalább hadd vigyelek el az autódért, hogy ne kelljen viharban sétálnod. - néz a szemembe.
- Rendben. - mondom halkan.
A vállamra vettem a táskám és kiléptem Hank után a viharos szélbe. Bezárta a ház ajtaját, majd az autójához sétált. Beszállt, én is így tettem, de közben egyikünk sem szólalt meg. Tudtom, hogy bocsánatot kell tőle kérnem, de nem tudom hogyan tegyem ezt. Már öt perce annak, hogy elindultunk Hank házától, de még mindig csak magam elé meredve ülök és gondolkozom. Gondolkozom, hogy mit is kellene neki mondanom, végül annyiban hagytam az túl rendezett szöveget és megtörtem a csendet köztünk.
- Hank, én bocsánatot szeretnék kérni mindenért! - fordulok felé, de persze ő csak egy pillanatra veszi le a tekintetét az útról. - Mostanában sok hülyeséget csináltam. - tettem hozzá.
- Nem kellett volna bocsánatot kérned, ott kellett volna maradnod velem, ahogy azt mondtuk! - mondja egy kis gondolkodás után.
- Nem tehettem, ezt meg kell értened! - mondtam ki meggondolatlanul.
- Miért nem? - kérdez rá.
- Nem lehettem a terhedre, ezt a dolgot magamnak kellett megoldanom. - érveltem.
- Segítettünk volna. - vágta rá.
- Tudom, és ezt köszönöm, de te is ezt tetted volna a helyemben! - próbálom meggyőzni az igazamról.
- Nyugalom Stella, bocsánatkérés elfogadva! - mosolyodik el.

Felmerült bennem az a gondolat, hogy már akkor, amikor kimondtam a „bocsánat” szót megbocsájtott mindent és csak feszegette a határokat? Mindenesetre örültem, hogy nem vagyunk továbbra is haragban, pedig azt is teljesen megérteném, ha nem bocsájtott volna meg, mivel sok mindent elrontottam mostanában, de nem vagyunk már 2 évesek, akik kisujj békével békülnek ki, már mindketten felnőttek vagyunk.

- Hol is van az autód? – terelte a témát Hank.

- A hotel parkolójában. – adtam a tömör választ. – De ha már a hotelnél vagyunk el kell intéznem még valamit. – tettem hozzá.

- Megtudhatom mi az? – kérdezte kíváncsian.

- A bőröndömet kell kihoznom. – válaszoltam kínosan.

Eleinte nem akartam elhozni, de tegnap rájöttem, hogy milyen kellemetlen az, amikor nincs tiszta ruhád, csak egyetlen darab szetted van és az is elhasználódik egy nap alatt. A képek és a többi emlék továbbra is fájdalmas számomra, magam mögött akartam hagyni a múltam, de nem tudok tőle elválni, túl fontosak nekem.

- A hotel szobában hagytad a bőröndöd? Miért? – kérdezte értetlenül Hank.

- Ez maradjon csak az én dolgom! – válaszoltam az ablak felé fordulva.

- Valaki morcos lett! – állapítja meg Hank.

Erre a mondatára inkább nem reagáltam, mert tudtam, ha megtenném újabb bocsánatkéréssel tartoznák neki. A beszélgetésünk ezen a ponton rekedt meg, egészen a hotelig síri csend volt az autóban. Az eső még mindig zuhogott, de az ég egyre ritkábban dörrent meg. Hank leparkolt a hotel parkolójában, majd felém fordult.

- Köszönöm a segítséget! – szólaltam meg.

- Ugyan! – legyintett.

Nem volt alkalmam ismét megszólalni, ugyanis Hank telefonja megcsörrent. Sóhajtott, majd elővette a mobilját és felvette. A beszélgetésből arra tudtam rájönni, hogy Nickkel beszél, de különös módon nem említette meg neki, hogy most éppen velem van. Miután letette ismét felém fordult.

- Attól tartok mennem kell, találtak egy holttestet. – mondta lemondóan.

- De hiányzik már a munka! – döntöttem hátra az ülésen a fejem.

- Biztosan lenne rá valamilyen megoldás, hogy újra szolgálatban legyél! – biztatott.

- Nem hiszem, hogy lenne, de megpróbálok mindent. – mosolyodtam el.

- Szóval akkor megleszel? – kérdezte.

- Persze, még egyszer kösz. – válaszoltam, miközben kiszálltam az autóból.

Hank elhajtott, én pedig egyedül maradtam az esőben. Másodpercek alatt teljesen eláztam. Mire észbe kaptam már ismét tiszta víz voltam mindenhol. Odasétáltam, ahol az autóm hagytam, majd kinyitottam és betettem a táskám az ülésre. Bezártam, zsebre tettem a kulcsot és a hotel felé siettem. Egyenesen a recepciós pulthoz mentem, ahol ugyan az a fiú állt, aki akkor is, amikor kivettem a szobát.

- Hello, nem tudom emlékszik-e rám, de a héten kivettem egy szobát! – hadartam.

- Igen, emlékszem! – bólintott.

- Az a helyzet, hogy nagyon kellett sietnem, amikor eljöttem, tudja amolyan vészhelyzet volt. – magyaráztam. – A lényeg, hogy a szobában felejtettem valamit. – közöltem.

- Sajnálom, de ha otthagyott volna valamit a takarítónőnk lehozta volna ide és abból a szobából semmit sem hozott le. – néz egy papírt.

- Ezt én megértem, de annyi időm még volt, hogy az ágy alá csúsztattam a bőröndöm. – mondtam egy kínos mosoly kíséretében.

- Miért nem vitte magával? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Miért kérdezi ezt mindenki? – tárom szét a karom idegességemben. – Nem tudtam volna magammal vinni, ugyanis gyalog kellett mennem, nem húzhattam magam után fél Portland-en keresztül! – válaszoltam normális hangnemben.

- Megértem kisasszony, felkísérem önt a szobába! – mosolyodik el.

Bólintottam. Ez volt minden, amit tehettem. Követtem őt a liftig, amivel egyenesen a szobám emeletére mentünk, majd benyitott a sötét szobába. Miután felkapcsolta a világítást beléptem a szobába. Rögtön az ágyhoz mentem és megnyugodtam, amikor ott találtam a bőröndöt. Kihúztam alóla, majd a fiú felé fordultam.

- A közeljövőben azt ajánlom, hogy jobban takarítsák és nézzék át a szobákat! – mondtam a fiúnak, majd kisétáltam a szobából.

Egyenesen a lifthez sétáltam, hamar kerültem újra a borús ég alá. Sietősen lépkedtem az autómhoz, ma már nem szeretnék többször megázni. Bedobtam a csomagtartóba a bőröndöt és beültem. Az utam egészen az őrsig tartott, ott akartam kezdeni a dolgokat. Az emlékek előtörtek, amikor beléptem az ismerős helyre. Eszembe jutott, amikor először beléptem ide, azelőtt láttam azokat a dolgokat, amiket ezentúl mindig fogok. Felsétáltam az emeletre és próbáltam egy ismerős arcot keresni. Az asztalunknál, ahol a laptopom is el volt helyezve egy egyenruhás rendőr sétálgatott. Látszólag Kínából, vagy valahonnan a környékéről származhat. Odasétáltam mellé és mosolyogva kértem tőle az eligazítást, amire szükségem volt.

- Elnézést, merre találom a századost? – kérdeztem.

- Ott van az irodája, mielőtt bemenne szólok neki, hogy keresik. Megtudhatom a nevét? – kérdezte kedvesen.

- Stella Easel. – válaszoltam.

- Nem maga az új nyomozó? – kérdezte „felvilágosodva”.

- De, én lennék az! – mosolyodtam el újra.

- Örülök, hogy visszatért, hallottam az esetről, nem lehetett kellemes érzés, hogy a saját otthonába támadták meg… - szóval már ő is tud róla, nagyszerű.

- Nem volt az. – válaszoltam kevésbé kedvesen.

- Szólok a századosnak, hogy keresi! – kapott a fejéhez.

Elsétált a teremben levő üvegekkel leválasztott kis irodához,  majd kopogás után benyitott és becsukta maga után az ajtót. Odasétáltam az ajtó mellé, egyáltalán nem állt szándékomban hallgatózni, vagy valami ilyesmi, csak a közelben szerettem volna lenni. Pár perc után nyitódott az ajtó és ugyan az a rendőr lépett ki rajta.

- Fáradjon be! – mutat az ajtó felé.

- Köszönöm! – mosolyodtam el halványan.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy oda belépjek. Sok dolog forog most kockán, nem is tudom mi lesz, ha a százados azt mondja nem jöhetek vissza. Talán nem is maradok tovább Portland-ben. Végül is csak a munka kötött ide, semmi más. Talán minimális szinten Nick, de csakis azért, mert ő is ugyan olyan, mint én, ezért nem szeretnék eltávolodni tőle. Vettem egy mély levegőt és besétáltam az irodába. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és a százados felé fordultam. Teljesen másra számítottam. Őszintén azt hittem, hogy egy öreg, ráncos „bácsi” fog majd fogadni, ehelyett egy középkorú, jóképű férfi ült az asztal mögött. Felnézett rám, kék szemét egyenesen az enyémbe fúrta. Alig láthatóan megráztam a fejem és az asztalához sétáltam.

- Üdv… - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Ne legyünk ennyire hivatalosak, legyen az az üdv, csak egy szia. – mosolyodott el.

- Rendben.. – válaszoltam teljesen zavarban.

- Tudom, hogy most miért jöttél ide, foglalj helyet! – mutatott a székre.

Bólintottam és tettem, amit kért. Vártam, a tekintetem az arcára vezettem, sima, makulátlan bőre filmbe illő volt. Sehol egy borostya, egy mitesszer, a mai fiatalok irigyelnék az arcát.

- Szeretném visszakapni az állásom. – nyögtem ki végül.

- Eddig sem voltál kirúgva, csak felfüggesztve. – cáfol meg, mire nekem egy mosoly húzódott az arcomra.

- Ez azt jelenti, hogy visszajöhetek? – csillant fel a szemem.

- Kivizsgáltuk a dolgot és arra következtettünk, hogy önvédelem történt, ezáltal semmilyen kifogása nem lehet senkinek. – dőlt hátra a székén. – De az elmegyógyintézetben való bekerülése egy kicsit nehezített a dolgon. – tette hozzá.

- Ott már elmondtam mindent. – próbáltam „menteni” magam.

- Ilyen esetben megrázhatja az embert a történtek, teljesen megértem a kiborulásod, de ezt nem volt olyan könnyű elmagyarázni a felettesemnek. – vakarta meg a tarkóját. – Az volt a szerencséd, hogy nem tettél ezelőtt semmi rosszat. – mondja ki végül.

- Én szeretem ezt az állást, mindig is nyomozó szerettem volna lenni, ez nem ronthatja el.. – mondom halkan.

- És nem is rontotta el! – vágja rá. – Itt a jelvénye és a szolgálati fegyvere, holnap várjuk itt az őrsön! – teszi le az asztalra az említett tárgyakat.

- Köszönöm! – jelent meg az arcomon egy széles mosoly.

Elvettem a dolgaim, a jelvényt a zsebembe, a szolgálati fegyvert pedig a tartójával együtt az övemre tettem. Még egyszer megköszöntem a századosnak, majd elköszöntem tőle és egy nagy vigyor kíséretében kisétáltam az irodájából. Valamiért nem tudtam levakarni ezt a vigyort, hiszen sikerült, nem rúgtak ki! Elindultam a kijárat felé, miután kiléptem az ajtón Nickkel és Hankkel találtam szembe magam. Kínos volt ez a helyzet.

- Stella! – mosolyodott el Nick.

- Hali! – intettem zavartan.

- Beszéltél a századossal? – kérdezte.

- Igen. – bólintottam.

Egy különös mosoly kúszott az arcomra, miután kimondtam. Ez után nem hiszem, hogy meg kellene válaszolnom azt, hogy kirúgtak-e vagy sem. Az elmúlt napokban sok dolog történt, jó és rossz egyaránt, de ott, abban a pillanatban mosolyogtam először őszintén. Szeretnék más embereknek segíteni, akiket ugyan olyan tragédia ért, mint engem. Nekem nem segített senki, félrevezettek, ezért szeretném megadni azoknak az embereknek azt, hogy tudják, aki megölte a szeretteiket rács mögött vannak és nem szabadon. Sajnos én ezt nem mondhatom el magamról.

- Nos, ez csak annyit jelent, hogy továbbra is munkatársak vagyunk! – zökkentett ki a gondolatomból Hank.

- Nagyon úgy tűnik, legalábbis a legközelebbi hibámig biztosan. – nevettem fel.

- Reméljük arra nem kerül sor! – mosolygott rám Nick.

Zavartan bólintottam, ők pedig kikerültek engem és besétáltak a nagy épületbe. Megráztam a fejem és az autómhoz sétáltam. A következő „állomásom” egy bevásárlóközpont lesz. Már kissé zavaró, hogy szinte semmi sincs otthon. Igen, eljutottam oda, hogy nyugodt szívvel mondhatom azt a házat az otthonomnak. Beültem az autómba és elindultam. Úgy negyed órát vezethettem, amikor végre találtam egy áruházat. Nem volt túl nagy, de valószínűleg meg fogom benne találni, amire szükségem van.

***

Fáradtan dobtam le magam a kanapéra, miután mindent bepakoltam, amit vásároltam. Eléggé fárasztó volt, de szerencsére ezt csak ritkán kell megtenni. Nem sokáig hagytam magam pihenni, a fürdőszobába vettem az irányt. Megáztam és verejtékes is voltam a stressztől és a testmozgástól, amit a szatyrok cipelése okozott. Miután lezuhanyoztam magam köré tekertem egy törölközőt, elindítottam egy mosást és a szobámba sétáltam. Kiválasztottam egy egyszerű szettet, amit aztán fel is kaptam magamra.

A konyhába mentem, olyan csend volt az egész házban, most minden nyugodt volt. Úgy látszik kezd újra normális kerékvágásba menni az életem. Már amennyire Grimmnek lenni normális dolog. Összedobtam magamnak két szendvicset, amit a tévé előtt elfogyasztottam egy béna sorozat kíséretében. Egyedül éreztem magam, nem tudtam kihez szólni, kivel beszélni. Ebben a pillanatban még a nagyapa is hiányzott, vele mindig beszélgettünk a meccs közben egy sör kíséretében, miután a mamát elláttuk. De most senki sincs itt, csak én és a csend. Miután megettem a szendvicsem elmostam a tányért és elpakoltam mindent. A telefonom csörgését hallottam a szobám felől, odasiettem és felvettem.

- Szia Stella, Nick vagyok! – szólalt meg egy ismerős hang.

- Szia Nick! – mosolyodtam el. – Mi újság? – tettem hozzá a kérdésem.

- Arra gondoltam, hogy esetleg van-e kedved velem, vagyis velünk edzeni, amolyan Grimm féle edzés lesz. – hadarta.

- A Grimm féle edzés mit takar? – kérdeztem előre félve a választól.

- Majd megtudod! – válaszolt titokzatosan.

- Ebben az esetben van kedvem. – végül is minden jobb, mint itthon unatkozni.

- Körülbelül tíz perc múlva ott leszünk érted! – mondta az időpontot.

- Rendben. – motyogtam, majd letettem a telefont.

Nem tudtam, hogy mit is jelent a Grimm féle edzés, ahogy azt sem, hogy az "ott leszünk"-be ki tartozik, talán Hank? Ő is olyan, mint én és Nick? Nem akartam ezen tovább gondolkozni, a konyhba mentem és megittam egy pohár narancslevet, majd elintéztem a mosdós dolgaim, végül szoros copfba fogtam a hajam, majd a zsebembe tettem a telefonom. Ennyire volt időm és már hallottam is, ahogy a házam előtt valaki dudált. Felkaptam a tornacipőm és bezártam magam mögött az ajtót. Egy kis, sárga autó állt a ház előtt, az anyósülésen rögtön kiszúrtam Nicket, de nem láttam pontosan ki is vezet.

- Hali! – köszöntem zavartan, miután beültem az autóba és már el is indultunk.

- Szia! – köszöntek egyszerre.

Miután felpillantottam a visszapillantóba rájöttem, hogy Monroe vezet. Mindenki másra számítottam, csak rá nem. Legutóbb, amikor találkoztunk még „veszélyben voltam”. Ezt még meg kell nekik köszönnöm. Őszintén, azt hittem, hogy majd Nickkel kettesben fogunk edzeni, hiszen nem említett mást, aki olyan lenne, mint mi. De miért is akarok én ennyire kettesben lenni Nickkel? Nem, egyáltalán nem akarok. – győzködtem magam, de hiába. Amikor a tekintetem a visszapillantó tükörhöz vándorolt és találkozott Nick gyönyörű kék íriszeivel egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Csakhogy én nem vonzódhatok a társamhoz! Az út számomra ismeretlen volt, nem tudtam hova is megyünk, de már nagyon kíváncsi voltam erre a bizonyos Grimm edzésre. Vajon milyen lesz majd? Monroe és Nick néha beszélgettek egy számomra ismeretlen témáról, amiből nagyjából egy szót sem értettem. A szívem a torkomban dobogott, amikor Monroe az erdő felé kanyarodott. Mindenféle rossz gondolat vett az uralma alá, de tudtam, hogy ameddig Nick is velem van nem történhet semmi. Mégis mit gondoltam, hogy egy edzőteremben fogjuk tartani a Grimm edzést? Totál hülye gondolat volt. Az autó lassítani kezdett, majd teljesen megállt. Én voltam az első, aki kiszállt az autóból, szükségem volt egy kis friss levegőre.

- Készen állsz? – lépett mellém Nick.

- Igen. – bólintottam magabiztosan, pedig egyáltalán nem voltam az.

- Bemelegítésként elkocoghatnátok addig a fáig! – szólalt meg Monroe.

- Stella? – nézett rám felvont szemöldökkel.

Az említett fa felé fordultam, nem volt messze, úgy 80 méterre, mégis az volt a legnagyobb a környéken. Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam és elkezdtem futni. Nick pár másodperc alatt utolért és vigyorogva szólalt meg.

- Nem ér csalni! – kacsintott, amit egyáltalán nem értettem. – De ha már versenyzünk, húzz bele! – biztatott, majd megiramodott.

- Nem ér csalni! – kiabáltam utána és én is gyorsítottam a tempón.

Nick persze előbb ért a fához, majd megfordult. Én is azt terveztem, csakhogy a lábam beakadt egy kiálló faágba és egyenesen a földre zuhantam. Szorosan becsuktam a szemem, utálom azt az érzést, amikor esek. Egy hangos puffanással értem földet, éreztem, ahogy a kezemben a bőr felhorzsolódik, és a hasamon is, amit nem fedett póló. Ez az átka a mai divatnak, esel egyet és mindened összetörik! A szemem még mindig szorosan össze volt csukva, halk dobogást hallottam, ami egyre erősödött, de nem mertem kinyitni a szemem. Egy kéz fogta meg az enyémet, éreztem Nick mámorító illatát.

- Stella, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon. – Kinyithatod a szemed! – tette hozzá lágy hangon.

- Igen, jól. – néztem fel rá.

Ahogy találkozott az tekintetünk elvesztem bennük. Aggodalom tükröződött kék íriszeiben, amitől majd’ elolvadtam előtte hasalva a földön. Megszorította a kezem és felhúzott. Szükségem volt a segítségére, nélküle talán holnapig itt feküdtem volna. Hamar rájöttem, hogy ez csak egy kis esés volt és, hogy nem kell belőle ilyen nagy dolgot csinálni, ezért leporoltam magam és magabiztosan felnéztem a szemébe, ami most a könyökömön pihent. Kíváncsi voltam mit is néz annyira, én is oda vezettem a tekintetem. Ha nem rendőrként dolgoznák valószínűleg megrázott volna a seb, amit ott látok, de mivel ez is a munkám része, csak megtöröltem a pólómban, de ez sem segített sokat, ugyanis újabb vércseppeket érkeztek a helyére.

- Van nálam sebtapasz. – szólalt meg Nick.

- Ugyan, ez csak egy kis horzsolás, majd eláll! – legyintettem.

- Akkor folytathatjuk? – jelent meg egy mosoly az arcán. – Most már verseny nélkül. – tette hozzá.

- Igen. – bólintottam.

Visszakocogtunk Monroe-hoz, aki eleinte aggodalmas tekintettel nézett rám, de Nick megnyugtatta, hogy csak elestem és semmi komoly nem történt, bár a könyököm attól fájt, és még mindig vérzett, de nem lehettem puhány, majd otthon bekötöm és kisírom magam miatta. Az elsőt legalábbis meg fogom csinálni. Az edzés bemelegítés része már csak pár fekvőtámaszból, felülésből és guggolásból állt. Az edzés viszont sokkal nagyobb meglepetéseket tartogatott számomra. Nick ugyanis egy olyan íjat vett elő, ami egyszerre három nyílt lehet kilőni. Kérdőn pillantottam rá.

- Ez egy számszeríj. – tájékoztat.

- Aha, és pontosan mire is jó ez? – kérdeztem teljesen értetlen fejjel.

- Bármilyen lövedéket bele lehet tölteni, altatót, nyugtatót, halálos mérget. – veszi át a szót Monroe.

- Tulajdonképpen hasonlóan lehet használni, mint a fegyvereket, csak jobban kell figyelni a célzásra. – mondja Nick.

- Kipróbálhatom? – kérdeztem teljesen lázban.

- Természetesen! – nevet fel.

A kezembe adta a számszeríjat, majd az egyik távoli fára függesztett egy céltáblát, amin három cél volt bejelölve, mindhárom nyílnak egy. Felemeltem a „fegyvert”, minden külső zajt kizártam, csak a céltábla és a nyíl volt számomra. Összpontosítottam, kizárólag az rebegett a gondolatomban, hogy ezt a lövést nem szabad elrontanom, hiszen mindketten árgus szemekkel figyelnek, ha elrontanám valószínűleg mindketten nevetnének rajtam, amit nagyon nem szeretnék. Egy régi, középiskolás eset jutott az eszembe, amikor hasonló dolog történt.

Visszatekintés

Testnevelés óra volt, május 13.-a. Mindenki felkészült a bukfenc felmérésére, kivéve engem. Duci testalkatom csak nehezítette a bizonytalanságommal együtt a feladatot. Én következtem a sorban, mindenki engem nézett, azt várták, hogy mikor rontom el, mikor nevethetnek, de nekem csak a célom lebegett a szemem előtt, semmi más. Bizonyítani akartam mindenkinek, hogy márpedig ezt meg tudom csinálni. Hiba volt, hogy másnak szerettem volna megfelelni nem magamnak. A mások véleménye érdekelt nem a sajátom. Leguggoltam a matrac elé, a kezeim a fekete színben pompázó matracra helyeztem. Vettem egy mély levegőt, felkészültem lélekben a legrosszabbra, ami ebben a pár percben történhet. A fejem a matracra tettem és megcsináltam, csak éppen nem a legjobban. A testem a matrac mellett kötött ki, a felsőm pedig eltakarta az arcom, ezáltal sokkal többet mutatott, mint amennyit kellett volna. Az egész hasam, melltartóm és bugyim vonala az osztályom elé tárult. Felálltam és lehajtottam a felsőm, az egész arcom lángokban égett, a könnyek égették a szemem, ahogy hallottam az osztálytársaim nevetését.

- Stella, cuki a melltartód! – szólt be a legtaplóbb fiú osztálytársam, akit valaha kívánhattam volna.

- A hasad is lapos. – nevetett fel Barbara.

A neve is azt sugallja, hogy ő tipikus Barbi féle lány. Szőke, hosszú haj, vékony testalkat, tökéletes arc, és természetesen nem tudta megállni, hogy ne oltson be.

- Így szeretnél nyomozó lenni?! – mondta lemondóan a testnevelés tanárom.

- Az leszek. – suttogtam, majd kiszaladtam a tornateremből, egyenesen az öltözőbe.

Aznap eldöntöttem, hogy leadok pár felesleges kilót és többet fogok edzeni, mint éppen mostanában. Akkoriban senki sem hitte el, hogy valaha nyomozó leszek, pedig ha a mai nap látnának minden kételyei elszállnának.

Visszatekintés vége

Előttem. Megtettem. A szemem csukva tartottam, ameddig a levegőben repültek a nyilak. Tapsolásra lettem figyelmes, ezért kinyitottam a szemem. Az első, amit megláttam Nick és Monroe elégedett mosolyát, ahogy tapsoltak. A céltáblára vezetettem a tekintetem, mindhárom nyíl célba talált. Egy büszke mosoly jelent meg az arcomon, tényleg megcsináltam.

- Ez egész jól ment, így elsőre. – szólalt meg elismerően Monroe. – Haver, szerintem most már vedd el tőle! – mondta halkan, amikor látta, hogy elkezdtem tanulmányozni.

Nick felnevetett, majd újra megtöltötte, hogy még egyszer meg tudjam csinálni. Nem kérdés, hogy az sikerült-e. Ezt még ötször ismételtem meg, amiből minden próbálkozásom sikeres volt. Ezután Nick következett, leültem a földre egy fának a tövébe, hátradöntöttem a fejem és úgy figyeltem Nick gyakorlott mozdulatát. Nos, neki is sikerült minden próbálkozása, amit Monroe és én csodálattal néztem végig. A gondolatomban említett személy leült mellém, mivel nem szeretem a kínos csendet megtörtem azt.

- Te is olyan vagy, mint mi? – kérdeztem végül.

- Nem egészen… - mondta néhány perc gondolkodás után.

- Akkor olyan vagy, akiket látunk? – kérdeztem a másodi variációt.

- Igen. – mondta.

- Mi… vagy? – kérdeztem bizonytalanul.

- Dúvad vagyok. – jelentette ki büszkén.

Ebben a pillanatban felnéztem Monroe-ra, amiért büszkén felvállalja mi is ő valójában. Nem vagyok benne biztos, ha én lennék a helyében ugyan így tennék. Több, mint valószínű, hogy sosem mutatkoznék mások előtt és nem is beszélnék erről senkinek. Rengeteg kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban, de nem találtam megfelelő időpontnak, hogy ezeket most tegyem fel. Egy korábbi incidens jutott az eszembe, ami a gyorsétteremben történt, engem is Dúvadnak hívtak, ezt muszáj volt megemlítenem.

- Tudod, amikor az első héten voltam Portlandben bementem egy gyorsétterembe. Nagyon éhes voltam, talán egy kicsit nem átlagos lányhoz méltóan ettem, amikor a szomszéd asztaltól azt a mondatot hallottam, hogy „ezek az éhenkórász dúvadak…borzasztók”. – utánoztam a hangjukat, vagy legalábbis próbáltam.

- Porsertések… - mondta némi undorral a hangjában. – Mindenkit kritizálnak, közben ők esznek úgy, mint egy disznó! – mondta felháborodottan.

Amikor rá pillantottam megláthattam életem első Dúvadát. Pedig nem szerettem volna. 

Sziasztok! Eszméletlen boldog vagyok, ugyanis az előző fejeztet kereken 80-an tekintették meg, így elérte a blogom az 514 oldalmegjelenítést. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa ezt a történetet, remélem ez a fejezet is tetszett, véleményéket szívesen fogadok. :)