13. Fejezet - Nem kell félned

Monroe. Eddig sem ismertem túlzottan, de külsőre egy kedves, szerény személyiségnek tűnik, ennek ellenére, amit most láttam a szöges ellentéte volt ennek. A látványtól őszintén szólva, bármennyire is próbálom tagadni megijedtem. Felpattantam ülőhelyzetemből, hátrálni kezdtem, ameddig Nick meg nem fogta a vállam. Monroe visszaváltozott, tekintetében ijedséget fedeztem fel, tudtam, hogy nem akarta, hogy ezt lássam, de miután mélyen a szemébe néztem sem tudtam elfelejteni azt az arcot.

- Hé, Stella, Monroe-tól nem kell félned! – mondta nyugtató hangon Nick.

- Bocsánat, én csak… túlzottan felmérgeskedtem ezen a dolgon. – magyarázkodott Monroe.

- Azt hiszem nekem ennyi elég volt a Grimm edzésből. – szólaltam meg remegő hangon, majd Nick felé fordultam. – Haza szeretnék menni. – jelentettem ki.

Nick Monroe-ra pillantott, majd újra a szemembe és ezután bólintott. Az autóhoz indult, némán követtem őt, majd beültem hátra.

- Nem kell félned. – mondta, mielőtt becsukta volna az ajtót.

- Dehogynem. – suttogtam magam elé.

Még hogy nem kell félnem? Persze, ezt könnyen mondja az, aki már több ideje látja őket, én még tulajdonképpen fel sem fogtam azt, ami történik velem. Ekkor tudatosult bennem, hogy már attól rettegek, ha látok egy olyan személyt „átváltozni”, akivel ezelőtt már beszéltem, mi van akkor, amikor ezt egy teljesen idegentől látom? Már tudom, hogy nem csak képzelődök és ez mind valóság, de ettől a tudattól csak még ijesztőbb ez az egész. Pár percig hagytak magara a gondolataimmal, a csomagtartó nyílására összerezzentem, fogalmam sem volt, hogy miért. További percek elteltével már Nick és Monroe is beült az autóba és elindultunk. Az egész út csendben telt, csak bámultam ki az ablakon és nem szóltam semmit. Tudtam, hogy túlreagáltam Monroe igazi arcának látását, de egyszerűen kiborultam. Rájöttem, hogy nem tudom korrigálni még a Grimm létet, tudatában lenni, hogy ez mind valóság sokkal rémisztőbb, minthogy azt gondoljam csak képzelődök. Akkor még volt mi mögé bújni, hogy nem vagyok normális, megőrültem, túl fáradt vagyok és rémeket látok, vagy csak éppen sötét volt és nem láttam jól, de most már minden teljesen megváltozott, nincsenek ezek az ürügyek, csak én és a valóság van, amit el kell fogadnom, bármilyen nehéz is. Tudtam, hogy elnézést kell kérnem Monroe-tól, amiért ennyire kiborultam miatta, de nem tudtam volna még úgy bocsánatot kérni, hogy az őszinte legyen, arra pedig egyikünknek sincs szüksége, hogy hazudjunk csupán illedelmességből. Végül is lesz még alkalmam Monroe-val négyszemközt beszélni, amikor már feldolgoztam a látottakat. Hiszen ő Nick barátja, nem lehet rossz ember, sem lény. Rosalee is olyan, mint ő, mégis segített nekem. Ahogy az utolsó gondolat végigfutott az agyamon eszembe jutott Alex. Vajon még mesterkedhet valamiben? Vagy túl régen történt a dolog és már el is felejtette? Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom róla. Butaságnak tartom azt, hogy hozzá fordultam akkor, nem is ismertem, azt sem tudtam ki ő, és én hozzá futottam segítségért, amit Nicktől és a többiektől is megkaptam volna. Szégyellem magam emiatt, de ami még ennél is rosszabb, hogy Nick ebből semmit sem tud, közben pedig lehetséges, hogy Alex bántani akarja majd őt. Szólnom kellene neki erről, de tudom, hogy csak dühös lenne rám és 100°%, hogy haragudna rám emiatt. Nem kockáztatom meg, úgy döntök majd úgyis alakul a helyzet, majd amikor kiforr közbelépek és kitálalok mindent, remélem akkor már nem lesz túl késő. Monroe lassítani kezdett, majd megállt. Tudtam, hogy hazaértem, ezért kiszálltam. Nick is követett, megállt velem szemben. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.

- Köszönöm, hogy elhoztatok engem is. – törtem meg a csendet. – Sajnálom, hogy így alakult. – tettem hozzá, miközben folyamatosan a földet néztem.

- Legközelebb másként fog. – jelent meg egy halvány mosoly az arcán. – Jut eszembe, kaptunk egy ügyet, majd átküldöm e-mailen. – kapott a fejéhez.

- Rendben, figyelni fogom. – bólintottam, majd elindultam a házam felé.

Visszanéztem, éppen abban a pillanatban hajtottak el. Követtem a tekintetemmel az autót, ameddig látótávolságon kívül nem ért. Bűntudat lépett fel bennem, biztos voltam benne, hogy megbántottam Monroe-t, fogalmam sincs hogyan fogom ezt elsimítani kettőnk között. Bementem a házba, bezártam az ajtót és ledobtam magam a kanapéra. Hátradöntöttem a fejem és lecsuktam a szemem. Nehéznek tartottam a feladatot, hogy ébren maradjak, de amikor érintést éreztem a karomon kipattant a szemem és, mint aki tűbe ült úgy álltam fel a kanapéról, Alex állt velem szembe.

- Úristen! – tettem a kezem a szívemhez. – Alex, idióta, tudod mennyire megijedtem?! – kérdeztem magasabb hangon, mint kellett volna.

- Hol voltál? – kérdezte karba tett kézzel.

- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te hogy kerülsz ide! – vágtam vissza. – Bezártam az ajtókat! – tettem hozzá felháborodva.

- Szerinted az engem megállít? – kérdezte egy vigyorral az arcán.

- Már semmiben sem vagyok biztos. – ráztam meg a fejem. – Miért jöttél ide? – kérdeztem cseppet sem barátságosan.

- Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy elájultál. – mondja halkan, visszafojtott hangon.

- Miért? – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Te más vagy, mint a többi ember. Ők nem mernek felém jönni, a birtok felé, te pedig annak ellenére, amiket meséltek neked eljöttél hozzám. – lépett közelebb.

Nem hátráltam, nem tudhatja meg mennyire megrémít ezzel, erősnek kell tűnnöm. Igaza van, tényleg nem ijedtem meg a szóbeszédektől, de ez egyáltalán nem jelent semmit, legalábbis számomra nem.

- Csak azért, mert az volt a véleményem, hogy nem ismernek téged. – mondtam halkan.

- Igen, tényleg nem ismernek. – simított végig az arcomon. – De te… - fojtotta vissza a hangját.

- Én? – néztem fel a szemébe.

Látszólag elgondolkozott kérdésemen. Tudtam, hogy nem tud rá mit válaszolni, de reménykedtem benne, hogy valami olyan dolgot fog mondani, amire tudok mit reagálni.

- Inkább felejtsd ez el! – lépett el tőlem.

- Alex… - szóltam utána, amikor már az ajtónál állt. – Tudni szeretném, hogy ártanál-e Nicknek. – mondtam ki végül.

- Ha sokáig fog körülötted lebegni, talán. – mondta egy kis gondolkodás után, majd kinyitotta az ajtót és kiment rajta.

Kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam. Az ablakhoz siettem, végignéztem, ahogy elfordul jobbra a járdán, majd eltűnik az utca végén. Mit sem kell mondani, rendesen feladta nekem a leckét ezzel a mondattal. Nem fogja bántani Nicket. Biztattam magam gondolatban. Érez valamit Alex irántam? Merült fel rögtön az első kérdés bennem. Nem, kizárt. Válaszoltam is rá. Megráztam a fejem, ezzel próbáltam elhessegetni a gondolataim, kisebb sikerrel. A konyhába mentem, csináltam egy szendvicset, amit a tévé előtt fogyasztottam el. Híreket néztem, amikor felkeltette az egyik a figyelmem, olyannyira, hogy letettem magam mellé a szendvicsem, csakhogy jobban tudjak rá koncentrálni.

„Továbbra is rettegésben tartja a várost a sorozatgyilkos, akit babona ihletett meg. Senki sem tudja, hogy mikor csap le legközelebb, de mindegyik áldozatot ugyan úgy gyilkolja meg. Portland lakossága félelemben él, mindenkinek azt javasoljuk,aki teheti ne menjenek ki 8 óra után az utcára. Minden áldozatot 11 után gyilkolták meg, ami érdekesség ebben a borzalmas hírben, hogy mindenkivel parkokban végeztek. A rendőrség nem tudja, hogy mennyien vannak, vagy ugyan az a személy-e, de a nyomozás szüntelenül folyik.”

A hír végére már a körmöm rágtam, ilyesmi történik Portlandben? Vajon ebben az ügyben nyomozhat Nick és Hank? Mindenesetre most csak annyit tudok tenni, hogy várom Nick e-mailét, amiben leírja az „új ügyünk” részleteit. Ezzel a tervemmel egy probléma van, nem tudok ölbe tett kézzel ülni és várni. Mivel már úgyis edzésre alkalmas ruhában vagyok úgy döntöttem körülnézek egy kicsit a parkokban. Megettem a maradék szendvicsem, elmostam a tányért, elpakoltam mindent, lekapcsoltam a tévét, bezártam az ajtót és elindultam. Eleinte csak az utcákon kocogtam, amikor megláttam egy parkot úgy fél óra kocogás után. Nem volt ismerős, a tévében egy teljesen más parkot mutattak. Nos, nincs még este 8, a gyilkosságok is 11 után történtek, de mégis tartok attól, hogy valami esetleg előugrik a bokrok mögül. Körbefutottam az egész parkot, megjegyeztem minden padnak a helyét, a játszótér minden játékát, mégsem találtam semmi különlegeset. Hazafelé indultam azzal a gondolattal, hogy Nick már biztosan küldött valamit az üggyel kapcsolatban. A zár kattant, az ajtó kinyílt. Mielőtt kényelembe helyeztem volna magam körbementem az egész házon, hogy meggyőződjek arról, biztosan egyedül vagyok. Alex látogatása mindig felzaklat, nem a mondatai miatt – bár azok is a frászt hozzák rám – többnyire azért, ahogyan bejut a házamba, észrevétlenül, titokzatosan, és ezt gyűlölöm. Mielőtt elővettem volna a laptopom elmentem lezuhanyozni. Miután végeztem minden lehetséges dologgal, amit a fürdőszobában tenni lehet felkaptam egy köntöst. Nem öltöztem fel, ugyanis fogalmam sem volt arról, mi jöhet még a mai nap, és őszintén szólva nem szeretek annyira öltözködni, hogy naponta 20x megcsináljam. A nappaliba telepedtem le, az ölembe tettem a gépet és bekapcsoltam. Az első dolgom persze az volt, hogy az e-mailjeim ellenőrizzem, de amikor semmit sem találtam tanácstalanul döntöttem hátra a fejem. Gyerünk már, Nick! Csak egy e-mail! Azt gondoltam így majd gyorsabban elintézi, hiszen már annyira kíváncsi voltam erre, nem voltam képes tovább várni, hiszen ha arról van szó, amit a tévében láttam, akkor aztán tényleg nem érünk rá várni. Negyed óráig bámultam a képernyőt, talán még több ideig. Kint már lement a nap, ezért úgy döntöttem nem várok tovább, bementem a szobámba és elővettem egy pizsamát. USA feliratú pólót és egy szürke rövidnadrágot vettem fel, a már száraz hajam pedig egy laza copfba fogtam. Visszasétáltam a nappaliba, ahol behúztam a függönyöket és felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Visszatettem a laptopot az ölembe és még egyszer, utoljára frissítettem az e-mailjeim listáját. Úgy tűnik, amikor eldöntöm, hogy nem reménykedek tovább, valamiért mindig beteljesedik az a dolog, amire várok. Nick neve és e-mail címe ott piroslott a sorok között, amit egyéb közösségi oldalak értesítéséből állt. Villámot megszégyenítő gyorsasággal kattintottam az újonnan beérkező e-mailre. Rögtön olvasni kezdtem a sorokat.

„Stella! Sajnálom, hogy eddig várattalak, volt egy kis dolgom, amit el kellett intéznem. Hallottál már a sorozatgyilkosról, aki Portlandben él? A parkos gyilkosként emlegetik a kapitányságon. Nos, azt az ügyet kaptuk meg, sajnos még nem elég dologra jöttünk rá, csak annyira, amit a sajtó is tud, de véleményem szerint ez keverék ügy lesz. Amint tudsz jelezz vissza!

Mellékelt dokumentum”

Sokkoltak a sorok, amiket olvastam. Valahol, mélyen legbelül volt egy olyan érzésem, hogy azt az ügyet kaptuk meg, hiszen túl rejtélyes ahhoz, hogy ne mi kapjuk meg. Hiszen ki más tudna rájönni arra, amire én és Nick, Hank segítségével? Nem sokan. Gépelni kezdtem, minél hamarabb bele akartam folyni az ügybe, túlzottan rákattantam a dologra, senki sem tarthatja rettegésben a várost, ehhez abszolút semmi joguk!

„Hello, Nick! Délután volt szerencsém látni a tévében, borzasztó, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet Portlandben, minél előbb tennünk kellene ellene valamit. Nem gondoltál arra, hogy körül kellene nézni pár parkban? Hátha találnánk valami különöset, vagy egy nyomot. És köszönöm, hogy elküldted a részleteket, már kezdtem türelmetlen lenni!”

Miután elküldtem az üzenetet fellélegeztem. Valójában sürgősen tenni kellene ellene valamit, hiszen ha még egyszer előfordul az emberek teljese be fognak pánikozni, amit valójában senki sem szeretne, főleg a polgármester. Pár perc elteltével újra érkezett egy e-mailem, de ezúttal nem Nicktől, hanem egy bizonyos Jenna Darlen-től. A neve egyáltalán nem volt ismerős számomra, kizártnak tartottam, hogy valamikor is beszéltem volna vele, de túl kíváncsi voltam a levelére, nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, hiszen az is lehetséges, hogy valaki másnak szánta, arról viszont jobb, ha tud.

„Kedves Stella Easel!

Tudom, különösen fog hangzani, amit most fogok írni neked, talán nem is fogod elolvasni a levelemet, de ha mégis tudnod kell arról, amit most fogok neked írni. Ne idegenkedj tőlem, tudom nehéz kérés, hogy bízz meg bennem, hiszen még egyszer sem találkoztunk, sajnálom, hogy az első beszélgetési lehetőségünkhöz valakinek a halálhírét kell veled közölnöm, de talán a jövőben jobb lesz a kapcsolatunk. Sajnálattal kell leírnom neked, hogy a nagymama, Sarah Edwardson, 74 éves korára elhunyt. Őszinte részvétem miatta. A temetését minél hamarabb próbáljuk intézni itt San Franciscóban, ha minden a terv szerint halad (és persze neked is megfelel az időpont) a jövő hét folyamán, keddi nap lenne a szomorú esemény. Ha esetleg neked más nap jobban megfelelne értesíts, ahogyan arról is megtudsz-e jelenni, avagy sem.

Fogadd részvételét a Darlen családtól!

Üdvözlettel: Jenna Darlen, unokatestvéred.”

Az e-mail végére érve a könnyek égették a szemem, nem tudtam tenni ellenük semmit. El sem hiszem, hogy ennyi volt, vége, elment örökre. A konyhába sétáltam zsebkendőért, közben szüntelen az járt a fejemben, hogy ha nem jöttem volna el talán minden másképp alakult volna, talán még most is élne. Fogalmam sincs, hogyan halt meg, természetes halál volt-e, vagy valakinek a keze volt benne, de az előbbi variációnak jobban örülne az illető. A szemem előtt lepergett minden emlék, amit a mamával éltem át, amikor a szüleim meghaltak és az első éjszakámat töltöttem náluk, emlékszem, hogy a karjaiban aludtam el, de ilyen már soha többet nem lehet, hiszen elment. Muszáj visszamennem San Franciscóba, muszáj ott lennem, hogy végleg eltudjam engedni őt, le kell az életem ezen szakaszát örökre zárnom, amit tudok, hogy szinte lehetetlen lesz, ugyanis papának nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Muszáj őt felhívnom, de tudom, hogy ilyenkor már úgysem venné fel a telefont, igaz, hogy még csak 6 óra, de letudom ezt a szokását annak, hogy idős. Újra az ölembe vettem a laptopom, majd Jennának kezdtem válaszolni remegő kezekkel.

„Kedves Jenna Darlen!

Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednünk, hiszen én még sosem hallottam rólad. Jó lenne, ha a temetésen kívül tudnánk találkozni. Köszönöm, hogy értesítettél, mindenképpen megpróbálok elmenni.

Stella Easel”

Észre sem vettem addig, hogy bent tartottam a levegőt, ameddig ki nem fújtam. Új zsebkendőért nyúltam, tudtam, hogy a ma este folyamán nem egy csomagot elfogok használni. Ilyen az, ha valaki elveszít egy szeretett személyt. Az e-mailek listájának elején Nick neve piroslott, válaszolt.

„Jó ötletnek tartom, hogy körülnézzünk, felvetem az ötleted Hanknek, jobb lesz, ha elkezdesz készülődni a parkok körbejárásához.

Nick”

Úgy gondoltam erre az üzenetre nem kell válaszolnom, helyette lecsuktam a laptop tetejét és a szobámba battyogtam. A bőröndöt felnyitva keresgéltem valami „éjszakai járőrözéshez” alkalmas ruhát. Körülbelül 5 perc telt el ezzel, mire sikerült döntésre jutnom.

 Miután felöltöztem a fürdőbe mentem, ahol megmostam az arcom, de felnézve a tükörbe szemet szúrt a feldagadt, kisírt szem és meggyötört arc. Visszasiettem a szobába a sminkes táskámért, amibe nem volt sok szépítkezési dolog, hiszen azt gondolom a rendőr pályához nem kell smink, sokkal inkább energia és edzettség. A hajam összefogtam, mivel nem szeretném, ha zavarna ebben a fontos feladatban. Nem vittem túlzásba a sminket, egyrészt, mert sötét van és nagyjából semmi jelentősége, másrészt pedig nem bírom elviselni a körülbelül 3 kg sminket az arcomon. Valamiért szeretem a természetes hatást, nyugodtan hívhatnak régimódinak. Régen, amikor a serdülőkorom éltem oda és vissza voltam az ilyen cuccokért, de mama mindig visszarántott ebből mondva, hogy a fiúk nem a sminkbe lesznek szerelmesek, hanem belénk. Akkor is, és most is azt kívánom, hogy egyszer találjak egy olyan férfit, aki úgy szeret engem, mint papa mamát. Egyszer sem mondta neki, hogy jobb lett volna, ha meg sem ismeri, nekem pedig már a második randevúmon hasonló mondatok hagyták el a partnerem száját. Ha nem is pontosan így, de nagy hasonlósággal. Így történt az a szerencsétlenség – amit bizonyos érvekkel cáfolni lehet – hogy 22 évesen még mindig szingli vagyok. Ez egy tipikus szerencsétlenség, minden nap várod, hogy valaki „beléd szeressen”, de csak idegenek jönnek veled szemben az utcán. Duda hangját hallottam a házam előtt, gondoltam Nick az, ezért még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd az övemre rögzítettem a fegyverem és a jelvényem, majd bezártam az ajtót és Nick autójához sétáltam. Miután beültem az anyósülésre nem tudtam megállni egy észrevételt szó nélkül.

- Hank? – kérdeztem, miután hátrapillantottam.

- Sajnos influenzás lett, egész hétre betegállományba küldte az orvosa. – közli.

- Szegény. – reagáltam együtt érzőn.

- Arra gondoltam, hogy a gyilkosságokhoz közeli parkokat kellene először átnéznünk. – terelte a témát.

- Ez egy jó ötlet. – mondtam halkan.

- Akkor induljunk! – mondta, majd elindult.

Ránézve bűntudat söpört végig a testem minden porcikáján. Valamiért azt jutatta az eszembe, hogy milyen rossz döntést hoztam pár héttel ezelőtt. Ott kellett volna velük maradnom, ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Próbáltam visszafogni az érzéseimet, hiszen nem mehet kárba 10 perc sminkelés egy bugyuta gondolat miatt. A lélegzetem felgyorsult, a kezem remegni kezdett, felnéztem, azt gondoltam így majd nem hagyom, hogy szabad utat válasszanak a könnyeim.

- Hé, ennyire megviselt Hank influenzája? – kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.

- Nem. – válaszoltam visszafojtott hangon.

- Akkor? Mi a baj? – váltott komoly hangnembe.

- Nem érdekes. – legyintettem.

A legyintésemmel egyetemben elindultak a könnyek, amik égették az arcom, ahogyan folytak le. Nem akarom, hogy Nick így lásson, nem láthat gyengének. Viszont ez gyenge elhatározás volt, ugyanis szükségem volt valakire, az sem baj, ha a munkatársamra.

- Stella, kérlek! – állt meg Nick. – Mondj valamit, akármit! – nézett rám könyörgően.

Rá vezettem a könnyekkel teli tekintetem, homályosan láttam, de a szemében tisztán látszódott az aggodalom. Aggódik értem?

- Sajnálom.. – mondtam halkan.

- Mi történt? – kérdezte lágy hangon.

- A nagymamám… meghalt. – mondtam ki pár perc gondolkodás után.

Nick arcáról eltűnt az aggodalom, helyére egy számomra ismeretlen tekintet jelent meg. Zavart, hogy nem tudom milyen érzelem kavarog bennem, biztosan azért van ez, mert még nem ismerem eléggé, pedig a fejemben már megvan milyennek kellene lennie. Megfagyott köztünk a levegő, csak a hangos légzésem lehetett hallani az autóban.

- Őszinte részvétem! – szólalt meg végül.

- Köszönöm. – suttogtam.

Nick az arcom tanulmányozta, amitől szörnyen zavarba jöttem. Sosem szerettem, ha valaki túl feltűnően néz, ez egy buta szokás a többi közül. Ezután egy számomra váratlan fordulat következett, Nick átölelte a vállam és magához húzott. Valamiért bíztam benne, pedig alig ismerem. Mélyen beszívtam férfias illatát, megnyugtató volt a karjaiban lenni. Magamnak sem akartam bevallani, de ebben a pillanatban mindennél nagyobb szükségem volt egy ölelésre, de nem gondoltam, hogy ezt Nicktől fogom megkapni. Ez a pillanat alig tartott egy percig, miután újra az ülésen ült és rám nézett.

- Mehetünk? – kérdezte végül.

- Igen. – bólintottam.

Letöröltem a könnyeim az arcomról, a sminkem 100%-ban biztosan elkenődött és úgy nézek ki, mint egy retardált mosómedve, de nem számított. Ez az ölés gyógyír volt a bánatomra, de nem hagyhatom, hogy az érzelmeim gátoljanak a munkámban, és nem csak a „bánatom” miatt, hanem Nick miatt is. Hiszen találkoztam Juliette-tel, kedves nő, bár a háta közepére sem kíván, de attól még ugyan olyan szemétség lenne tőlem, ha beleszeretnék Nickbe. Na nem mintha Nick engem választana. És eljutottam odáig, hogy kordában kellett tartanom a gondolataimat, mert kezdtek túlzottan elkalandozni, mikor most koncentrálnom kellene.

- Tudod, amikor hallottam a híreket elmentem futni egy parkba. Gondoltam tudnál róla, de nem találtam semmit. – tájékoztattam Nicket.

- Kösz, hogy szólsz. – nézett szigorúan az útra.

Bólintottam. Ehhez nem volt mit hozzászólnom. A mondata hideg volt és távolságtartó, mint aki éppen most szidja magát gondolatban, hogy megtette, amit éppen tett, pedig ez csupán kedvesség volt, nem több. Egyre jobban kezdek meggyőződni arról, hogy a mi viszonyunk szigorúan munkatársi, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a Grimm „köteléket” sem, ugyanis az még jobban összeköt minket, bármennyire nem szeretnénk ezt. Nem gondoltam, hogy ugyan abba a parkba fogunk kezdeni, ahol nemrég futottam. Nem is értem, hogyan lehet ilyen jó megérzésem, hogy pont azt az ügyet kaptuk, amire alapból számítottam, és nagyon megszerettem volna oldani. Most pedig itt vagyunk a Weston Parkba és sétálunk a sötétben, csendben. Ijesztőnek nem mondanám a parkot ilyenkor, de szinte már alig lehetett látni. Nick miután befordultunk egy keskenyebb szakaszra elővette a zseblámpáját, ami igaz nem adott túl sok fényt, de a semminél jobb volt. Felmerült bennem az a bizonyos kérdés, hogy én miért nem hoztam zseblámpát? Tudhattam volna, hogy sötét lesz és semmit sem fogunk látni. A zsebembe nyúltam, de a telefonom egyikben sem találtam. Szuper, Stella, azt is otthon hagytad, mint az eszed! Szidtam magam gondolatban, aminek semmi értelme nem volt. Szorosan Nick után mentem, őszintén szólva mellette nagyobb biztonságban érzem magam, mint bárki más mellett, fogalmam sincs miért van ez így. 

- Te látsz valami szokatlant? - kérdezte suttogva. 

- Nem, és te? - kérdeztem vissza. 

- Én sem. - rázta meg a fejét. 

- Szerinted olyan valami lehet a gyilkos? - nem hagyhattam, hogy ennyibe maradjon a társalgás, túl feszült voltam a csendhez. 

- Az olyan valamit Keveréknek hívják, és több, mint valószínű, hogy igen. - javít ki. 

- Oké... - húzom el az 'ó' betűt. - Sokszor van ilyen? - kérdezgettem tovább, csakhogy megjyugodjak.

- Igen, elég gyakran. - bólint. - Az első ügyed tettese is az volt. - tette hozzá.

- Láttam. - mormoltam. 

- Figyelj, tudom, hogy neked ez az egész új, de én segítek amiben csak tudok, csak hagyd. - állt meg velem szemben. 

- Köszönöm... - mondtam alig hallhatóan. 

Bólintott és újra elindult. Ennyi volt a beszélgetés. Kedves Nicktől, hogy próbál nekem segíteni, de igazából az lenne a legnagyobb segítség, ha visszaadná a régi életem, amikor még nem voltam ilyen, csak hát az lehetetlen. Végigsétálva a hosszú, sötét úton tanácstalanul álltunk meg. 

- Most mi legyen? - kérdeztem türelmetlenül.
- Forduljunk vissza? - úgy gondolom a kérdésre nem kérdéssel kellene felelni.
- Legyen. - rántottam vállat, majd megfordultam és elindultam. - Szerintem a gyilkosnak a napokban nehéz dolga lesz áldozatot szerezni, mivel a híradóban mindenkit megfélemlítettek, senki sem jár már ilyenkor az utcán. - előzöm meg a kínos csendet.
- Csak mi. - mondja halkan.
- Nem hiszem, hogy két rendőrre támadna. - nevetek fel.
- Ne legyél ennyire magabiztos, engem már támadtak meg, és külső szemmel nem mondanám meg rólad, hogy nyomozó vagy, hacsak nem látszik a jelvényed. - akadékoskodik.

- Ez kedves tőled, de ha engem megtámadna és megpróbálna megölni nehéz feladata lenne. – mondom talán túl magabiztosan, de csak poénból, aminek nyomatékosításaképpen elnevetem magam.

- Ahogy elnéztelek a számszeríjjal elhiszem! – nevet fel ő is.

Ebben a szituációban egyáltalán nem úgy éreztem magam, mintha egy munkatárssal beszélgetnék, hanem egy baráttal hülyéskednék. Ez rendben lenne, ha csak barátként vonzódnék Nickhez, de ez nem így van. Valami megfogott benne, még magam sem tudom, hogy mi, de azt nem tudom elengedni.

- Hány park van összesen? – teszek fel még egy kérdést, így komolyra fordítva a szót.

- Összesen 5, abból már 3 helyen gyilkolt, így már csak 2 maradt. – tájékoztat.

- Szuper, nem kellene járőröket állítani ide? – vetek fel egy újabb ötletet.

- Ez egész jó ötlet. – gondolkozik el rajta. – Javasolni fogom a századosnak. – teszi hozzá.

- Hank nagyon beteg lett? – terelem el a témát.

- Nem vészes, csak fertőző és én nagyon nem szeretnék beteg lenni. – neveti el magát.

- Én sem. – rázom meg a fejem-

Ezután egy újabb téma került terítékre, ameddig körbe-körbe sétáltunk a prakban, a téma pedig nem más volt, mint a Keverékek.

Sziasztok! Elérkeztünk a 13. Fejezethez. Nagyon boldog vagyok, hogy egyre több oldalmegjelenítés van a blogomon, amit minden olvasómnak köszönök. Ezután is remélem, hogy nem csalódtatok, miután elolvastátok ez a fejezetet, valamint a véleményeteket ne feledjétek leírni! Köszönöm a figyelmet, folytatás hamarosan.. :)