9. Fejezet - Ellenszer

Sziasztok! Sikerült befejeznem a 9. fejezetet, ami igaz nem túl tartalmas és nem is túl hosszú, de a következő sokkal inkább az lesz. Jó olvasást és ne felejtsetek el véleményeket hagyni :) 

Belementem, hogy elmegyek Nickkel, de ennek csak egy oka volt, mégpedig az, hogy utána "elenged" és nem jön utánam. Az ablakon bámészkodtam, amikor egy ismerős környéken találtam magam, akkor már tudtam, hogy hova is fogunk menni. Megbizonyosodtam róla, amikor Hank leparkolt a fűszerüzlet előtt, ahonnan pár nappal ezelőtt vettem valamit, már csak arra nem emlékszem, hogy mit. 

- Miért jöttünk ide? - szólalok meg, miután kiszálltam az autóból. 

- Tudtommal voltál már itt, kaptál is valamit, amit nem volt alkalmad használni. - mondja Nick. 

- Ezzel nem sokat segítettél... - motyogtam. 

- Csak menj be... - mutat az ajtó felé. 

- Én ugyan nem megyek előre! Még emlékszem, hogy elvonszoltatok a buszmegállóból! - álltam meg egy helyben. 

- Ugyan, Stella! - tárja szét a kezét Hank. 

- Csak utánatok! - mutatok illedelmesen az ajtó felé. 

Nick bosszúsan sóhajtott, majd megfogta a karom és maga után húzott az üzlet felé. Próbáltam kirántani a kezem az ő erős szorításából, de magam sem tudom, hogy miért, hiszen egyértelmű volt, hogy ki az erősebb. Kitárta az ajtót és egyenesen behúzott rajta. Több szempárral is szembetaláltam magam az üzletben, az egyik az a lány volt, aki nemrég kiszolgált – nemrég, vehetjük egy hétnek – a másik viszont egy teljesen idegen személy volt. Borostyás arcszőrzete keresztezte az arcát, nagy, barna szemébe pillantva kirázott  a hideg. Vártam, hogy valaki megszólaljon és kámforrá váljon ez a kínos csend.

- Stella ő Monroe és Rosalee. – szólalt meg végül Nick. – Rosalee-t talán már ismered, ő volt, aki egyszer kiszolgált téged. – tette hozzá.

- Igen, emlékszem. – bólintok bizonytalanul.

- Arra viszont már nem, hogy miért jöttél ide akkor, igaz? – emeli fel a szemöldökét.

- Pontosan. – értek vele egyet.

- Valami gond volt a kezeddel, ami veszélyes is lehet, el tudod mondani, hogy mi történt vele? – kérdezi kíváncsian.

- Nem emlékszem. – rázom meg a fejem.

- Igen, annak a dolognak az egyik mellékhatása az emlékezetkiesés is lehet, ezért nem emlékszik rá! – mondja „felvilágosodva”. – Mindenesetre ezt meg kell innod! – nyújt felém egy poharat, amiben piros színű folyadék volt.

- Nem iszom meg. – jelentem ki.

- Miért? – kérdezi rögtön sértődött hangon.

- Mert legutóbb kapszulát adtál, most pedig meg kell innom egy ilyen undorító löttyöt? – érvelek.

- Legutóbb még volt 3 heted, most már csak 2 van. – válaszol nyomatékosan.

- És mi fog történni 2 két múlva? – kérdezem karba tett kézzel.

- Ha elmondjuk meg fogsz ijedni és kirohansz azon az ajtón, ezért inkább csak bízz bennünk és idd meg! – hadarja.

- Persze, bízni fogok egy idegen lányban és azokban a nyomozókban, akik pár perccel ezelőtt levezettek egy buszról előtte pedig elhurcoltak a buszmegállóból… Biztosan meg fogom inni… - mondtam háborodottan.

- Elhurcoltátok a buszmegállóból? – fordult Monroe Nick és Hank felé hitetlenül.

- Nem jött volna velünk… - emeli fel Hank a kezét védekezésképp.

- Srácok, elég! – mondta kimért hangon Rosalee.

Nevetnem kellett, ahogy mindenki abbahagyta minden tevékenységét csupán, mert Rosalee azt mondta. Halkan kuncogtam a magamban tett megállapításomon, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy megigyam-e azt a valamit, amit éppen 4 személy kínálgat nekem. A józan eszem azt mondja ne, de a bolondabbik pedig egyértelműen elfogadná és fenékig inná a pohár tartalmát. Nekem pedig az volt a feladatom, hogy válasszak a két gondolkodási módom közül. Sok minden történt velem mostanában, amit józan, épp ésszel nem lehet felfogni, de ez még nem jelenti azt, hogy minden őrültségbe bele fogok menni. Őrült(ség), egészen relatív fogalom ahhoz képest, hogy nemrég „szabadultam” az elmegyógyintézetből. Soha többet nem fogom ezt a szót használni, hiszen semmi és senki sem őrült, csak nem képes felfogni, mi történik vele. Ekkor rádöbbentem, hogy én sem vagyok az, csak olyan dolgot(kat) láttam, amiket még soha, de ennek ellenére még mindig nem akartam elhinni. Ahogy belemerültem a gondolataimban rohamosan leptek el különböző emlékek a kiesett pár nap alatt.

~Emlékkép~

Fehér falú szobában ülök, a térdeim a mellkasom elé szorítottam, hosszú hajam egyenesen a szemembe lógott. Próbáltam az elmúlt éjszakát reálisan végiggondolni, de akárhányszor eszembe jutott mindig előugrott az a bizonyos arc, a kígyó arca. Valahányszor eljutottam az emlékezésben odáig, hogy leteper a földre megugrok az ágyban és remegni kezd a testem összes porcikája, mintha újra átéltem volna ugyan azt. Egy fehér köpenyes nő tűnik fel az ágyam végében, lassan, meggondoltan emelem fel rá a tekintetem. Kezében egy jegyzettömb helyezkedik el a másikban pedig egy injekció, amit gondolom nekem szán majd. Mielőtt közeledne felém egy kérdést elenged egyenesen a szemembe meredve.

- Mit látott aznap este? – kérdezte közönyös hangon.

- Az ördögöt, asszonyom! – vágom hozzá a szavakat.

Töprengett a válaszomon, majd pár lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot, majd a vállamnál fogva a falhoz tolt.

- Ha valóban az ördögöt láttad miért vagy még itt? Nem a pokolban kellene lenned? – szűri fogai közt.

- Ez a maga szakterülete, hogy az olyan őrültek életét, mint én, megfejtse. – jelenik meg az arcomon egy pimasz mosoly.

- Degenerált, őrült nőszemély! – sipákolja, majd a megragadja a kezem és belemélyeszti fecskendőjét.

~Emlékkép vége~

- Stella! – rázza meg Nick a vállam.

- Mi az? – kérdezem bágyadtan.

- Hú, már azt hittem kórház lesz a vége. – sóhajt Hank.

- Miért? – kérdezem értetlenül.

- Min gondolkoztál el ennyire? – szól közbe Rosalee.

- Nem is tudom, egy pillanat ugrott be, amikor az elmegyógyintézetben voltam, de nem érdekes. – legyintek a végén. – Hülyeség az egész. – motyogom.

- Szóval kezdenek visszatérni az emlékeid, ez jó! – mosolyodik el. – De figyelj, őszintén szólva nagyon szeretnék neked segíteni, ha rápillantasz a kezedre, talán megérted, hogy miért! – lép hozzám és megfogja a kezem.

Óvatosan húzta fel a kezemen a felsőm ujját, végigkísértem a tekintetemmel a mozdulatát, majd megpillantottam a harapáshoz hasonló nyomot az alkaromon. Végigsimítottam rajta, az érintésemmel együtt az emlékek is kezdtek megvilágosodni. Vacsora után történt, először találkoztam Juliette-tel, majd egyedül mentem haza pár pohár bor után. Ott volt a srác, aki a gyorsétteremben adott sebtapaszt, a fal mellett ültem és ekkor történt a borzasztó dolog, megharapott. Visszahangoztak a fejemben a szavai; vártam, hogy megkóstolhassalak. Végigfutott a hátamon a hideg, megborzongtam, hogy léteznek ilyen emberek, valamint tisztábban láttam, hogy mi is történik valójában velem.

- Kérem az italt. – mondtam remegő hangon.

- Emlékszel? – csillant fel Rosalee szeme.

- Csak add ide azt a valamit, különben olyan leszek, mint ő! – mondtam sürgetően teljesen pánikba esve.

- Rendben, tessék! – adta a kezembe a piros folyadékot, ami nyálkásnak tűnik.

- Ne ízlelgesd, csak nyeld le! – adott egy tanácsot Nick, miután percekig merengtem a pohár tartalmán.

Bólintottam, majd a számhoz emeltem a poharat. Az ízét nem tudnám mihez hasonlítani, mintha eper ízű taknyot innák, ez így elég undorítónak hangzik, de az íze nem annyi förtelmes, mint az állaga. Megfogadtam Nick tanácsát, nem ízlelgettem, csak nyeltem és nyeltem, ameddig kiürült a pohár. Az utolsó cseppeket is kiittam belőle, hiszen semmiképpen nem lehet olyan, mint… Jack. Már emlékszem rá, arcának minden egyes részére, szemének csillogására és mosolyára, ami közel sem ragadtatott el, mint Nické. Úgy gondoltam nem vesézem tovább ezt a bugyuta gondolatot, ráhagytam az italra, amit nemrég ittam meg.

- Lehetnek tünetei, például erős fejfájás, ájulás, hányás és erős vérzés. – sorolja az egyre rosszabb mellékhatásokat Rosalee.

- Erős vérzés? – vonom fel a szemöldököm.

- Igen, ott, ahol meg… - nem fejezte be a mondatát, mintha belé fagyott volna a szó, tudta, hogy elszólta magát és, hogy nem fogom szó nélkül hagyni.

Meg… harapott. Tudom, hogy ezt akarta mondani, hiszen mi másért hívtak volna ide, tudnak mindenről mégis abban a hitben hagynak élni, hogy őrült vagyok. Láttam ezt a lányt olyannak, mint másokat nem, de fogalmam sincs, hogy miért, hogy ennek mi köze van hozzám. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz, akiket eddig láttam, ő barátságosabbnak tűnt, olyan „szelídnek”, mármint olyan arccal, mint egy kismacinak, vagy már fogalmam sincs, hogy mihez lehetne őket hasonlítani, talán egy külön „fajta”, vagy csak a képzeletemnek vannak külön fajtái, már semmiben sem vagyok biztos.

- Értem… - mondtam végül bizonytalanul.

- A lényeg, hogy ameddig a mellékhatások lappangási ideje le nem telik Hank fog rád vigyázni. – jelenti ki Nick.

- Nem kell rám vigyázni! – vágom rá rögtön.

- Stella, ez nem átlagos fejfájás lesz, olyan érzés fog rád törni egyik percről a másikra, mintha valaki fejbevágott volna egy kalapáccsal. – néz rám nyomatékosan Rosalee.

- Kibírom. – rántok vállat.

- Azt is ki fogod bírni, amikor elkezd majd ömleni a vér a kezedből? – vonja fel a szemöldökét Monroe.

- Ki.. – nézek le a földre.

- Nos, mivel nem kérdeztük meg, hogy szeretnéd-e, hogy Hank vigyázzon rád nem is kérjük ki a véleményed. – szól közbe Nick. – Ez nem játék, amiben győzhetsz a makacsságoddal. – teszi hozzá.

- Ez nem a makacsságomról szól. – mondok ellen ismét. – Csak nem vagyok egy kisgyerek, akire vigyázni kell. – teszem hozzá.

- Ezt senki sem mondta. – szólal meg Hank.

- Ez mindössze 7 napig fog tartani nem tovább. – száll bele a vitába Rosalee.

- 7 nap, egy perccel sem több! – kötöm ki.

- Szóval ez egy igen lenne? – kérdezi Nick.

- Nem. – forgatom meg a szemem.

- Akkor minden rendben. – mondja hirtelen Monroe.

- Nem, még a neheze hátravan, legalábbis Stellának. – lépked Monroe-hoz Rosalee és átöleli a derekát.

- Mi indulnánk is… - szólal meg Nick, ezzel megtöri a kínos csendet.

- És… ö… mit csináljak, ha esetleg elkezd vérezni a keze? – kérdezi Hank Rosalee felé fordulva.

- Vidd őt a fürdőszobába és ültesd bele a kádba, a kezét hagyd lógni a fejét viszont ne hagyd hátrahanyatlani. – mondja a teendőket Rosalee. – Ha pedig fejfájás jelentkezne fektesd le az ágyra, a fejét jól párnázd ki és adj neki egy pohár hideg vizet. – teszi hozzá. – És Stella, ha hányinger érzeted van rögtön rohanj a fürdőbe! – néz rám.

- Rendben. – bólintok. – És kösz. – mondom halkan.

***

Hank illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót, majd előreengedett. Különös érzés volt vele kettesben lenni, még talán sosem voltam vele CSAK ketten. Azután egészen kínos ez a helyzet, hogy Nick közölte velem a vacsorán, hogy Hank „kedvel”, igen, már minden apró részlet beugrott, mindez egy autóút alatt. A sötét nappali küszöbén megtorpantam, ennek pedig az lett a következménye, hogy az éppen érkező Hank nekem jött.

- Ne haragudj! – mondja rögtön.

- Semmi baj. – motyogtam.

Eddig egyszer sem tartottam ennyire a sötétségtől, mint most. Idegen házban vagyok egy idegen emberrel, akit alig ismerek, de nemrég munkatársak voltunk, azért ez eléggé különös, de most a legjobban attól tartok, hogy egyedül maradok egy sötét szobában a gondolataimmal és azokkal a szörnyű arcokkal, amik mostanában kísértenek. Nem Stella, nem gondolhatsz erre! – figyelmeztettem magam gondolatban.

- Nos, arra van a konyha, az az ajtó pedig a hálószoba, ott nyugodtan aludhatsz, majd én alszok a kanapén. – zökkent ki a gondolatomból Hank.

- Nem, én szeretnék a kanapén aludni. – rázom meg a fejem.

- Nem Stella, te vagy a vendég, én fogok a kanapén aludni! – neveti el magát.

- Nem Hank, te teszel nekem szívességet, én fogok a kanapén aludni! – vitázok vele tovább.

- Kemény lesz ez a 7 nap… - nevet tovább.

- Ti akartátok. – rántottam vállat.

A falon lógó órára pillantottam, ami már hajnali 2-őt mutatott. Látva a késői órákat álmosság jött rám, amit egy ásítás formájában ki is mutattam.

- Késő van, menjünk feküdjünk le. – fogja meg a fejét Hank.

- Úgy érted, menjünk aludni. – javítom ki.

- Aj, Stella! – mérgelődik. 

Tudom, hogy néha fárasztó tudok lenni és idegesítő, de Hank mindezt elkerülhette volna, ha nem hoz ide. Tétlenül álltam egy helyben és vártam, hogy mondjon még valamit, de csak bambán nézett rám.

- Kérhetnék pizsamát? – szólaltam meg végül.

- Persze. – bólintott, majd biccentett, hogy kövessem.

Utána mentem a szobájába, ahol a szekrényben kezdett kotorászni. Nem vesztegettem az időm, alaposan körbenéztem a szobában. A lámpának köszönhetően jól láthatóak voltak a kék falak, a nagy franciaágy és tévé, ami az ágy elé volt helyezve. A szoba sarkában egy gitár foglalt helyet, mellette pedig különböző súlyzók, amin nem lepődtem meg, hiszen Hank nyomozó, muszáj magát kondiban tartani. Viszont az nem tudtam megállni, hogy ne szaladjak oda a gitárhoz, mint egy kisgyerek. A kezembe vettem és leültem vele a – meg kell hagyni kényelmes – ágyra. Hank meglepetten nézett hátra, miközben még mindig ruhát keresett.

- Tudsz játszani rajta? – emelte fel a szemöldökét.

- Aha. – válaszoltam tömören.

- Játssz valamit! – ült le mellém.

- Inkább kihagyom. – vittem vissza  a gitárt a helyére.

- Most miért? – tette karba a kezét.

Válaszul csak megrántottam a vállam, majd odaléptem a szekrényéhez, mivel láttam, hogy nem nagyon talál számomra alkalmas ruhát. Kotorásztam egy kicsit a ruhák között, majd kikaptam egy fehér pólót és a fiókjából egy fekete bokszert. Bármilyen kínos is ezt most a kezemben tartani olyan nekem, mintha egy rövidnadrág lenne. Hank felvonta a szemöldökét, amikor megpillantotta a kezemben a ruhadarabot, de nem tette szóvá, csak láttam rajta, hogy töpreng valamin.

- Lezuhanyozhatok? – törtem meg a kínos csendet.

- P- persze. – dadogott, amit nem értettem.

- Rendben. – bólintottam és kimentem a szobából.

Igaz nem mondta, hogy merre van a fürdő, de nincs olyan nagy háza, hogy egyedül ne találjam meg. A konyha mellett volt egy fehér ajtó, amin megnyitottam és már meg is találtam a keresett helyiséget. Ledobtam magamról a ruháim és beálltam a zuhany alá. Percekig álltam, gondolkoztam a mai napon. Az első gondolat, ami beugrott az az volt, hogy látnom kell Jack-et. Nem tudom miért, csak egyszerűen beszélni szeretnék vele, meg akarom tőle kérdezni, hogy miért tette, amit tett. Talán ő választ ad a kérdéseimre, ha már más nem, és a más alatt Nicket értem. Különös érzés volt Rosalee közelében lenni, miközben pár nappal ezelőtt láttam „egy másik arcot” is, vajon ha elmennék oda elmondaná nekem az igazságot? Vagy teljesen hülyének nézne és kinevetne, mert ez csak a képzeletem szüleménye? Fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem, de a tudat, hogy nem tudok mindent egyszerűen az őrületbe kerget. Az első gondolatnál állapodtam meg, miszerint holnap felkeresem Jack-et. A legegyszerűbb módja, hogy megtaláljam az, hogy ott keresem, ahol először találkoztunk, a gyorsétteremben. Különös emlékek kötnek ahhoz a helyhez, ahhoz a naphoz, amiket legszívesebben elfelejtenék. Ott hallottam először a dúvad szót, amikor éppen engem néztek annak, csupán mert éhes voltam. Megmosakodtam, majd magam köré tekertem egy törölközőt, amit az egyik szekrényben találtam. A tükör előtt állva azon gondolkoztam, hogy miért is vágtam le a hajam, semmi értelme nem volt, nem is tudom mit gondoltam, hogy majd levágok pár centit a hajam végéből már senki sem fog megismerni és új életet kezdhetek új emberként? Hülyeség… Megtörölköztem és felkapkodtam a ruhákat, amiket magamnak kerestem és felakasztottam a törölközőt egy fogasra. Kimentem a fürdőszobából és egyenesen a kanapét céloztam meg, bár Hank azt mondta, hogy ő fog a kanapén aludni nem látom, hogy meg lenne ágyazva, vagy legalább valami ágynemű lenne a kanapén. A szobája felé lépkedtem, a meztelen lábam közvetlen érte a hideg csempe, amitől libabőrös lettem. Bekukucskáltam a szobájába, majd beléptem, amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem jöttem rosszkor.

- Kellene ágynemű a kanapéra… - szólaltam meg, miközben kereszteztem a mellkasom előtt a kezem.

- Változott a terv, mindketten ebben a szobában fogunk aludni. – jelentette ki.

- Az kizárt. – kötöttem ki ingerülten.

Mégis hogy képzeli, majd egy ágyban fogok vele aludni? Tévedett, amikor ez a gondolat megfordult a fejében. Ezzel az energiával sarkon fordultam és kimentem a szobából, egyenesen a kanapéig siettem, amire levetettem magam és lecsuktam a szemem. Eléggé hűvös volt, de próbáltam nem erre gondolni, magamhoz szorítottam egy párnát és szorosan összeszorítottam a szemem, hogy minél hamarabb elaludjak….