11. Fejezet - Lakókocsi

Sziasztok! Mindössze eddig tartott az a bizonyos "átmeneti szünet", mától ugyanis újult energiával, sok-sok ötlettel tértem vissza. A véleményeteket továbbra is várom, legyen az pozitív vagy éppen negatív. Jó olvasást! :) 

Erőt vettem magamon és bekopogtam Nick házának ajtaján. Valahol legbelül reménykedtem benne, hogy nem lesz itthon senki, de amikor lépteket hallottam az ajtó felől elszállt minden reményem. Juliette nyitott ajtót, akit látszólag meglepte a „látogatásom”.

- Stella? Szia! – köszönt meglepetten.

- Szia Juliette, Nick itthon van? – érdeklődtem.

- Igen, gyere csak be! – nyitotta ki teljesen az ajtót.

Lehajtottam a fejem és belépkedtem a megvilágított házba. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet az idő, de Juliette-en már pizsama volt, ebből pedig arra következtettem, hogy elég késő lehet már.

- Nick! – kiabál az emelet felé. – Stella van itt! – teszi hozzá.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök ide, de sürgősen beszélnem kell Nickkel. – szólaltam meg.

- Csak nyugodtan! – mosolygott rám.

Lehet, hogy mosoly ült az arcán, de tudtam, vagy inkább éreztem, hogy legbelül a legkevésbé sem szeretné, hogy most, ebben a pillanatban itt legyek, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Kedves lánynak tűnik, a mosolya és bájos megjelenése erről árulkodik, de sokakat megtéveszthet ez a kép.  Felsétált az emeletre engem magamra hagyva a nagy nappaliban. Kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni magammal miközben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan beszéljek Nickkel. Nem volt több időm összeszedni a gondolataimat, amiket szeretnék mondani, ugyanis Nick sietős léptekkel jött le a lépcsőn. Rávezettem a tekintetem, már ő is pizsamában volt, fekete pólója lazán állt a felsőtestén, hasonlóan fekete nadrágot viselt. Meglepett volt az arckifejezése, gondolom nem számított arra, hogy ma, ilyen késői órában ide fogok jönni.

- Szia, Stella! – mondta, miután megállt velem szembe.

- Szia, Nick! – néztem fel a szemébe és próbáltam a lehető legmeggyötörtebb arckifejezést felvenni.

- Minden rendben? – ráncolta össze szemöldökét.

- Nem, semmi sincs rendben, Nick! – ráztam meg a fejem.

- Mi a baj? – kérdezte aggódóan.

- Kezdek megőrülni. – mondtam ki kisebb csend után, csak hogy hatásosabb legyen. – Az elmegyógyintézetben kellett volna maradnom. – tettem hozzá.

- Miért? Stella, mondj már valamit! – türelmetlenkedett.

- Nem tudom mi van velem, olyan dolgokat látok, amiket eddig nem. E-ez nem a valóság. – ráztam meg a mondatom végén a fejem.

A hangom megremegtettem és próbáltam kicsavarni egy kis könnyet is a szememből, ami könnyebben sikerült, mint gondoltam.

- Stella, nyugodj meg! – fogta meg a vállam Nick és mélyen a szemembe nézett.

- Ezt te nem érted. – ráztam le magamról a kezét. – Elköszönni jöttem ide. – tettem hozzá, miközben kihúztam magam.

- Elmész? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Igen. – bólintottam magabiztosan.

- Hova? – vonta fel a szemöldökét.

- Nick, más értelemben gondoltam. – hajtottam le a fejem.

- Hogy érted ezt? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.

- Én ezt már nem bírom, érted? – tört ki belőlem. – Nem akarok így élni, hogy teljesen megőrültem! – kezdtem el sírni.

Az kezembe temettem az arcom, hogy ne lássa, ahogy folynak a könnyeim, pedig kellett volna, hogy lássa. Már csak arra lettem figyelmes, hogy megfogja a kezem és az övébe teszi, majd maga felé fordítja a fejem. Belenéztem a szemébe, ahol aggodalom ült, tudtam, hogy nem akarja, hogy öngyilkos legyek és igaza volt Alexnek is. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen jó színésznő vagyok.

- Ne tedd ezt! – mondta halkan.

- Muszáj! – hátráltam egy lépést. – Minden második ember olyan szörnyűvé változik, majd mondanak egy értelmetlen szót és elszaladnak. De ezt csak beképzelem, ez nem az igazság, őrült vagyok Nick! – mondom ingerülten.

- Figyelj Stella, szívesen segítek neked ebben, de most meg kell nyugodnod! – mondta teljesen nyugodt hangon Nick. – Ezt nem itt kellene megbeszélnünk. – tette hozzá halkan.

- Akkor mégis hol? – teszem karba a kezem.

- Mutatok valamit! – biccent az ajtó felé. – Várj meg kint, felöltözök és jövök, és kérlek ne menj el! – mondja sürgetően.

Kiléptem az ajtón, majd azt becsukta mögöttem. Az út túloldalára pillantottam, ahol Alex ült az autójában. Odasiettem hozzá és kopogtam az ablakon, hogy húzza le azt. Egy elégedett mosoly ült az arcomon, mivel hát csak sikerült elérnem valamit, de ha Alex akkor is itt fog várni, amikor Nick kilép az ajtón egyből szemet fog szúrni.

- Na, mi a helyzet? – emeli fel a szemöldökét.

- Bevált a terved, most mutatni fog valamit, szóval menj el! – hadarom halkan.

- Mit? – kérdezi kíváncsian.

- Fogalmam sincs, de ha tudnám nem azt mondanám, hogy „valamit”. – válaszolok idegesen.

- Jó, oké! – emeli fel a kezét védekezésképp. – Tudod hol találsz! – tette hozzá egy kaján vigyorral, majd felhúzta az ablakot és elhajtott.

Visszasétáltam a teraszra, hogy ne legyen túl feltűnő a kis sétám. A lábammal dobogtam a padlón türelmetlenségem nem titkolva. Kíváncsi voltam, hogy mit fog mutatni nekem Nick, de közben magamat sem értem, amiért ilyen csúnyán átverem őt. Megérdemli ő ezt? – merül fel bennem a kérdés. A kisangyal és az ördög ekkor kezdte el vitáját a gondolatomban.

Persze, hogy megérdemli, hiszen tudja az igazat, de nem mondta el neked. Hagyta, hogy őrültnek gondold magad, amikor csak a világ őrült meg!

Nem, bármennyire is megbántott sosem érdemelte meg, hogy hazudj neki és átverd, hiszen csak segíteni akart neked. Ha elmondta volna úgysem hittél volna neki!

Nem bírtam tovább, szerencsére pont ekkor lépett ki Nick az ajtó mögül egy halvány mosollyal az arcán.

- Mehetünk? – vonta fel a szemöldökét.

- Tőlem. – rántottam vállat.

Nick az autója felé sétált, én pedig némán követtem. Ötletem sem volt, hogy vajon hova fogunk menni, vagy mit akar nekem mutatni, csak azt tudtam, hogy nem mondhatom el neki a hazugságom, ahogyan azt sem, hogy Alexszel „szövetkeztem” úgymond. Nem tartom ezt kifejezetten rossznak, hiszen nem ellene csinálom ezt az egészet, csak próbálom rávenni, hogy mondjon el nekem mindent, azaz az igazságot.  Beültem mellé az utóban, majd elindultunk. Az út közben egyikünk sem szólalt meg, Nick a vezetésre koncentrált én pedig belemerültem a gondolataimba. Megállás nélkül az járt a fejemben, hogy mit akar nekem mutatni Nick, a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben, mi lesz, ha Nick mégsem az igazat akarja elmondani, hanem mondjuk megpróbál megölni? Az eddigi legbutább gondolatom volt, mivel Nick csak rendőr és nem olyan embernek ismertem meg – persze már amennyire megismertem -, hogy bárkit is képes lenne ok nélkül bántani. Lassan megérkeztünk, felismertem a helyet, hiszen ez San Franciscóban is volt, egy lakókocsi telepre hozott, már csak azt nem értettem, hogy mit keresünk itt.

- Miért jöttünk ide? – fordultam Nick felé.

- Itt van minden válasz és, hát ezt könnyebb megmutatni, mint elmagyarázni szavakkal. – mondja, miközben kiszállt.

Annyiban hagytam ezt a témát, de már roppant türelmetlen voltam, ezt a kíváncsiságomnak köszönhetem. Egy hagyományőrző embernek az lenne az első mondata hozzám, hogy hamar meg fogok öregedni, de hát végül is ez az élet rendje, a kíváncsiság ellen pedig semmit sem lehet tenni. Én is kiszálltam az autóból, egy közepes méretű, ezüst lakókocsi előtt álltunk, aminek az ablakán sötétítőfüggönyök voltak, azok is behúzva, ezáltal védi a lakókocsit a kíváncsiskodó szemek elől. Emiatt én csak még jobban kíváncsibb lettem, de tudtam, hogy pár perc múlva már bent lehetek, ez az, ami vigasztalt. Nick a kabátja belső zsebében kezdett kutakodni, majd elővett egy kisebb kulcsot. A lakókocsi ajtajához sétált és kinyitotta. A sötétben csak az utcalámpák adtak némi fényt. Nick belépett az ajtón, majd felkapcsolta a világítást. Már eltűnt a fal mögött, amikor én még mindig csak a lakókocsi előtt álltam és bámultam magam elé, valamiért nem mozdult a lábam, nem tudtam magam rávenni, hogy utána menjek, talán féltem. Féltem, hogy mi fog történni azután, hogy Nick elmondja nekem az igazat, amit igaz már most is tudok, de úgy érzem még nem dolgoztam fel. 
- Mi lesz, nem jössz? - lépett az ajtóhoz Nick.
- De, egy pillanat! - szólaltam meg bizonytalanul.
Nick bólintott és újra eltűnt a fal mögött. Vettem egy mély levegőt és az ajtó felé sétáltam. Bizonytalanok voltak a lépteim, ahogy a kezem is egyfolytában remegett, nem tudtam magamon uralkodni, maga alá kerített a félelem. Beléptem a titokzatos lakókocsiba, majd szétnéztem. Egyáltalán nem egy átlagos lakókocsi volt, mintha egy középkori vadász házába léptem volna be. Mindenhol könyvek voltak, de nem olyan mai típusúak, a borítójukon és a lapok szélén is lehetett látni, hogy pár évet már lapozgatták őket. Régebbi bútorokkal volt berendezve, az egyik kisebb szekrény tetején különböző üvegek voltak, amiken furcsa feliratok álltak, amiknek a felét nem is értettem. Nick felé fordultam, aki szüntelenül az arcomat pásztázta, mintha csak arra várt volna, hogy mikor rohanok ki innen sikítozva, de nekem eszem ágában sem volt semmi ilyesmi.
- Mi ez a hely? - mondtam ki ámultan.
- Ez a lakókocsi a nénikémé volt, ő is olyan volt, mint te és én. - válaszol a kérdésemre.
- Hogy érted, hogy volt? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Úgy, hogy meghalt. - mondja kisebb gondolkodás után.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy mekkora butaságot kérdeztem. Miért kell nekem mindenki magánéletében vájkálni? Lenéztem a földre, magamban szidtam magam, amiért ismét kínos helyzetbe hoztam és még Nicknek is "fájdalmat" okoztam ezzel a kérdéssel.
- Sajnálom, nem akartam ezt felhozni... - mondtam ki végül.
- Semmi baj. - sóhajtott. - Szóval a nénikém és én Grimmek voltunk, ahogy te is az vagy. - vált témát.
- De én ezt nem értem... - rázom meg a fejem.
- Csak nézz bele a könyvekbe! - vesz le egyet a polcról.
- Miért? - kérdezem értetlenül, miután elvettem a kezéből a könyvet, ami egészen poros volt.
- Mert ezekben van minden kérdésedre a válasz! - mosolyodik el.
- Oké... - motyogom, majd kinyitom a könyvet.
Úgy középtájt nyithattam ki, de az első, ami felkeltette a figyelmem az egy rajz volt. Olyan különös volt, a teste egy oroszlánhoz hasonlít, de volt egy farka is, amin egy nagy fullánk szerű valami volt. Ha ilyen valójában létezik az egyszer biztos, hogy nem szeretnék vele találkozni. A rajz mellett volt a "lény" neve is, Manticore. Úgy lapozgattam a könyvet, mintha az életem múlna rajta, végül is az múlik. Nickre pillantva egy különös mosolyt láttam meg az arcán.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül.
- Még mindig nem bírom felfogni, hogy meg akartad ölni magad... - suttogja.
- Figyelj Nick, nehéz időkön mentem keresztül, fogalmam sem volt arról, hogy ez történik velem én csak... csak megijedtem ettől az egésztől... - magyarázkodok.
- El kellett volna mondanom előbb, olyan hülye vagyok! - sétál az asztal túloldalára.
- Igen, előbb is elmondhattad volna, de ennek így kellett lennie. - lapozgattam tovább.
- Másképp is lehetett volna. - cáfol meg.
- Ugyan, Nick! - nevetek fel. - Az elmegyógyintézetbe is bejöttél miattam, aztán pedig lerángattál egy kicseszett Texasi buszról, ne mondd, hogy nem próbáltál meg mindentől, ami ehhez kapcsolódik megvédeni! - próbálkozom, hogy ne magát okolja mindenért.
- Pontosan, de már akkor el kellett volna mondanom, amikor az első ügyünknél megtámadott a Sólyomszem. - fogja meg a fejét.
- Sólyomszem? - kérdezem hitetlenül. - Komolyan? - teszem hozzá elképedve.
Nick csak bólintott, engem pedig megkönnyebbülés járt végig. Tényleg igaz mindez? Akkor valójában nem vagyok őrült, minden, amit láttam valóság volt! Ezt még mindig nem hiszem el!
- Most, hogy ezt tudod óvatosnak kell lenned, ugyanis nem minden keverék lény fél a Grimmektől, valaki megtámadja őket. - mondja Nick.
- Óvatos leszek. - mosolyodok el.
- Figyelj, beszéltem Renald századossal és talán meg tudunk egyezni, hogy visszakerülj a rendőrségre. - nos, erre a mondatra nem számítottam.
- Nick, kiskoromban minden álmom az volt, hogy rendőr lehessek, de ez így nem megy... - teszem le a könyvet, amit eddig a kezemben szorongattam.
- Stella, mostantól ez lesz az életed, meg kell vele barátkoznod, hiszen bárhova mész mindenhol találkozni fogsz velük, előlük nem lehet elmenekülni.
- Én azért megpróbálok. - motyogtam.
- Rendben, ahogy gondolod. - tárja szét a kezét Nick. - De, ha valami bajod esik majd, vagy bajba kerülsz ne számíts segítségre! - teszi hozzá.
- Miért, ha visszamennék nyomozónak számíthatok? - tettem karba a kezem.
- Talán. - mondja tétovázva.
- Ugyan, Nick, ezt te sem gondoltad komolyan! - nevetek fel. - Jobb lesz, ha most megyek! - lépkedtem az ajtóhoz. - Kösz, hogy megmutattad ezeket! - néztem vissza rá még egyszer.
Kiléptem a lakókocsiból és kisiettem erről a telepről. A sötét úton bolyongva volt alkalmam gondolkozni Nick mondatán. Át kellett gondolnom, hogy mit tettem azért, hogy nyomozó lehessek és, hogy miért. Miután mamát elgázolták magamba zuhantam és azt hittem már nincs kiút, de amikor megtudtam, hogy túlélte a balesetet, amit kötve hiszek, hogy baleset volt, megkönnyebbültem. Sikerült magam kihúzni a depresszió kezdete alól és felálltam. Tudtam, hogy egyedül csak én segíthetek papán, hiszen ha nem lettem volna ott sokkal nehezebb lett volna neki minden. A ház felé sétáltam, amit az őrs által adtak nekem, miután beléptem felkapcsoltam a lámpát és körbenéztem. Megérné mindezt feladni csupán pár ijesztő lény miatt? Az álmom, az életem, mindenem volt, hogy nyomozó lehessek és nagyon szerettem ezt csinálni. Ledobtam magam a kanapéra, a tekintetem a hátsó bejárat felé irányult, automatikusan lepték el az agyam az emlékek a támadásról, arról az alakról, amiről biztosan írnak Nick könyveiben. Mindenesetre holnap visszamegyek az őrsre és megkeresem azt a bizonyos Renald századost és még egyszer megpróbálom. Hibáztam, nem is egyszer, elrontottam mindent, de ennek ellenére még mindig imádom ezt a munkát. A veszélyek, a kalandok, hogy minden eset más és már, ez az igazán nekem való munka. A telefonom után nyúltam, de szembesülnöm kellett azzal, hogy a hátizsákom Hanknél van, amiben benne van a mobilom és a pénztárcám. Szerencsére ennek a háznak nyitva volt az ajtaja, itt legalább egy kis nyugalomban lehetek. A fürdőszobába sétáltam és a szennyes kosárra vezettem a tekintetem. Benne hagytam pár ruhát, amiket beledobtam a mosógépbe és elindítottam. Holnap a hotelba is vissza kell mennem, hiszen ott van az autóm. A bőröndöm jó helyen van a hotel ágy alatt, ha valakinek esetleg kellene belőle valami nyugodtan elveheti, nekem már nincs szükségem azokra a ruhákra, ahogy a képekre sem. Semmire nem szeretnék emlékezni a múlttal kapcsolatban, túl sok fájdalmat okozott már. Levettem a ruháim és beálltam a zuhany alá. Hiányzott ez a ház, nem mindenhol találtam volna ilyen otthonos környezetet. Percekig álltam a meleg víz alatt, csak élveztem, ahogy nincs semmi másra dolgom, csak itt állni egy helyben. Tudtam, hogy nem állhatok itt egész éjszaka, ezért lemostam magam, majd a hajam is megmostam és betekertem egy törölközőbe. Magam köré is tekertem egyet, majd kiléptem a zuhanyzóból. A törölközők mellé egy fehér köntös volt felakasztva, amit azután, hogy megtöröltem magam felvettem és a nappaliba mentem. Ledobtam magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. A szobából kihoztam egy pokrócot, amit magamra terítettem, miután lefeküdtem a kanapéra. Valamiért nem volt kedvem a szobában egyedül, síri csendben és sötétben elaludni.
***
Arra ébredtem, hogy valami nedves ér a bőrömhöz. A szemeim kipattantak, rögtön felültem a kanapén és a lehető legmesszebbre próbáltam kerülni attól a bizonyos személytől. A tévének köszönhetően halványan megvilágított volt a szoba, ezért ki tudtam venni Alex vigyorgó arcát.
- Alex? - kérdeztem értetlenül. - Mit keresel te itt? - tettem hozzá a kérdésem.
- Csak túlzottan kíváncsi vagyok a fejleményekre. - rántott vállat és leült a kanapéra. - Attól féltem, hogy nem fogsz visszajönni a birtokra. - tette hozzá.
- Holnap megtettem volna! - mondtam egy hatalmas ásítás után.
- Biztos? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen. - bólintottam. - Miért jöttél ide ilyenkor? - kérdezem ismét.
- Már mondtam, hogy kíváncsi voltam hogy sikerült a randid Nicholas Burkhardt-tal. - jelenik meg egy ártatlan mosoly az arcán.
- Ez egyáltalán nem randi volt és nem sikerült túl jól! - mondom ingerülten.
- Mi történt? - emeli fel a szemöldökét.
- Engem először is jobban érdekelne, hogy honnan tudtad hol lakom! - tettem karba a kezem.
- Stella, muszáj belefolyni a részletekbe? - nevet fel erőltetetten.
- Igen, most igen. - válaszolok magabiztosan.
- Követtelek. - mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Követtél? - kérdezem magas hangon. - Miért? - kérdezem.
- Csak biztosra akartam menni, hogy nem versz át. - ránt vállat.
- Nem vertelek át, most pedig menj innen! - húzom feljebb magamon a pokrócon, amikor láttam, hogy a tekintete lejjebb vándorolt a mellkasom felé.
- Először is halljam, mi történt! - beszél szinte a melleimnek, ami felháborító volt tekintve, hogy csak egy köntös volt rajtam. 

- Nem történt semmi érdekes, csak mutatott pár könyvet! - válaszoltam ingerülten. 

- Milyen könyvet? - néz újra a szemembe.
- Figyelj Alex, nem tudom miért vagy ennyire kíváncsi ezekre, de nem fogom Nicket ilyen dolgokba belerángatni, vagy éppen elárulni őt. Egyszerűen legyen elég annyi, hogy elmondta azt, amit nemrégiben te is és ennyi. - mondom egy sóhaj után.
- Nem, még nincs vége ennek Stella, csak most kezdődik igazán! - jelenik meg egy vigyor az arcán, majd feláll és egyszerűen kisétál a házból.
Villámot megszégyenítő sebességgel állok fel és sietek a bejárati ajtóhoz, amit a zárban levő kulccsal bezárok. Nem szeretnék több hívatlan vendéget látni a ma éjszaka során. Az ablakhoz sétáltam, összébb húztam magamon a puha köntöst és kikukucskáltam. Végignéztem, ahogy Alex beszáll az autójába és elhajt. Egy hangos sóhaj hagyta el a szám, reméltem, hogy most láttam őt utoljára. Az utolsó mondata viszont megfogott. Lehet, hogy csak használt, hogy megtudja valójában Nick-e az a Grimm, akiről tud. A lehető legrosszabb gondolatok keringtek a fejembe, hogy majd meg akarja őt ölni, vagy még rosszabbak. Ismét egy szörnyen rossz dolgot tettem, amit már nem tudok visszacsinálni. Szólnom kellene erről Nicknek? Ismét két hang szólalt meg a gondolatomban, ami már kissé zavaró volt.
Igen, szólnod kellene neki, hiszen ő is ugyan ezt tenné a helyedben, ha valami baj van, vagy lesz fel kell őt világosítani róla! 
Nem, dehogy kell! Majd magától megoldódik a dolog és elfelejtődik pár nap alatt, nem kell parázni! 
Megráztam a fejem és visszabattyogtam a kanapéra. Muszáj volt pihennem, holnap tiszta fejjel kell mindent átgondolnom és csinálnom is.