Sziasztok! El sem hiszem, hogy már a 8. Fejezetnél járunk! Ahogyan
láttam a 348 oldalmegjelenítést nagyon boldoggá tett! Remélem elnyeri majd a
tetszéseteket ez a fejezet is, véleményeteket szívesem fogadom! :)
U.I: Ha akad olyan olvasó, akinek wattpad-en kényelmesebb lenne olvasni itt a link. Mivel később készítettem folyamatosan kerülnek fel rá az eddigi bejegyzések, amik itt már fent vannak.
Jó olvasást! :)
U.I: Ha akad olyan olvasó, akinek wattpad-en kényelmesebb lenne olvasni itt a link. Mivel később készítettem folyamatosan kerülnek fel rá az eddigi bejegyzések, amik itt már fent vannak.
Jó olvasást! :)
Nemes egyszerűséggel belöktem magam előtt az ajtót és a nappalin keresztül a szobámba siettem. Előkaptam egy nagyobb bőröndöt, amibe beledobáltam az összes cuccom és pár családi fotót, mivel minden nem fért volna bele. Még azelőtt le akartam lépni Portlandből, mielőtt valaki megtudja, hogy kiengedtek az intézetből. Egyszerűen csak távol akartam lenni ettől az egésztől, normális életet szeretnék élni.
Még egyszer utoljára megnéztem a régi képeim, majd
visszatettem a bőröndbe. Behúztam a cipzárt és az ágy alá tettem, ugyanis amit
szeretnék vele tenni csak holnap fogom megcsinálni. Ledobtam magam az ágyra,
percekig csak a plafont bámultam. Élveztem, hogy nem csinálok semmit, hogy
nincs semmire gondom, de tudom, hogy nem sokáig élvezhetem ezt, hamarosan újabb
vihar jön majd, ami mindent fel fog bolygatni és mindent a feje tetejére fog
fordulni. Ahogy végigsöpört ez a gondolat a fejemben valaki kopogott az ajtón.
Nem vártam senkit, ezért mielőtt kinyitottam volna az ajtót kinéztem azon a
bizonyos kis lyukon, amin keresztül mindent tudni lehet. Megakadt a torkomban a
levegő, amikor megláttam Nicket és Griffin nyomozót az ajtó előtt türelmesen
várni. Vajon honnan tudták, hogy itt vagyok? És hogy találtak meg ilyen
gyorsan? Mindenesetre végig kell gondolnom, hogy mit fogok nekik mondani,
semmiképpen nem tudhatják, hogy én vagyok az, hiszen ezért vágtam le a hajam,
nem hiába fosztottam meg magam a legnagyobb kincsemtől. Összeszedtem a
gondolataim és kinyitottam az ajtót. Látszólag meglepte a nyomozókat, hogy nem
az nyitott ajtót, akire vártak, vagyis az, de ők ezt nem tudják.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem egy halvány mosollyal
az arcomon.
- Igen, Stella Easel-t keressük. – szólalt meg Griffin nyomozó.
- Hogy kit? – tetettem a hülyét.
- Bemehetnénk? – kérdezte Nick.
- Persze. – nyitottam ki az ajtót teljesen.
Szerencsére mindent időben elpakoltam magam után minden
holmim, szóval nyugodtan körbenézhetnek, de azért reménykedtem benne, hogy az
ágyam alá nem fognak benézni. De miért is néznének be az ágy alá? A lepedő egészen a
földig húzódik, így takarja az alatta rejtőző „titkokat”.
- Név nélkül bérelte ki a szobát, megtudhatjuk a nevét és
a pontos lakcímét? – kérdezte Nick.
- Elnézést, de valami gond van? – emeltem fel a
szemöldököm.
- Nincs, csak egy lány után kutatunk és szeretnénk
megtudni, hogy hol van. – válaszolt Griffin nyomozó.
- És nekem honnan kellene ezt tudnom? A hotelban nem
kötelező megadnom a nevem, ha nem szeretném és csak egy napra vettem ki a
szobát, holnap reggel már indulok. – hadartam.
- Miért utazott ide? Bár bőröndöt és egyebet nem látok… - nézett körbe a szobában Nick.
Ekkor tudatosult bennem, hogy ő egy nagyon jó nyomozó,
nem lesz könnyű átvernem őt, de sokáig tudom húzni az időt.
- A nővéremhez jöttem látogatóba. – válaszoltam tömören,
bár nővérem nincs.
- Hol lakik a nővére? – kérdezi Griffin nyomozó, vagyis
szerintem már hívhatom Hank-nek, legalábbis a gondolatomban biztos.
- Pontos címét sajnos nem tudom, nem vagyok jártas
Portlandben. – erőltetek magamra egy mosolyt.
- Hol lakik? – kérdezi Nick.
- Madfordban. – vágom rá az első várost, ami az eszembe
jutott.
- Arra nem vagyunk jártasak… - mondja Hank.
- Pedig nagyon szép kis város, ha arra járnak mindenképp
nézzenek körbe, sok látnivaló van, persze ne számítsanak Eiffel toronyra vagy
Big Ben-re, csak egy kis várra és egyébre. – terelem el a szót.
- Rendben, észben tartjuk. – mosolyog rám Nick.
- Miért keresik azt a lányt? – csúszik ki a számon.
- Mert az egyik társunk volt és szeretnénk őt megtalálni,
nehéz időket él át és szüksége van a segítségünkre. – néz mélyen a szemembe
Nick.
Megremegtek a térdeim, olyan tekintete van, mintha
átlátna rajtam, mintha tudná, hogy ki is vagyok valójában és belement a buta
játékomba. Utoljára az elmegyógyintézetben láttam ilyen, vagy ehhez hasonló
tekintetet a szőke nőnél, aki Nick után jött be hozzám. Különös emberek vannak
itt, ezért is fogok elsősorban elmenni innen.
- Miből gondolják? – emelem fel a szemöldököm.
- Tudjuk. – vágja rá Hank.
- Nos, én még soha életemben nem hallottam ezt a nevet,
de ha valamit esetleg észreveszek, vagy látok fel fogom hívni magukat! –
mosolygok rájuk és az ajtó felé sétáltam.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy mit tettem, amikor
megfogtam a kilincset. Jóval előttük jártam, Nicknek kellett volna ez a
szöveget elmondani, „ha valami furcsa dolgot észlel, vagy lát kérem hívjon fel
minket”, de én megelőztem ezzel, így tisztán kimondtam előtte, hogy tudom miről
beszél és azt is, hogy mi fog következni. A tekintetükből a legrosszabbat
olvastam le, tudják, tisztán látszik rajtuk, hogy tudják, elszúrtam…
- Rendben, köszönjük! – mosolygott Hank.
Kisétáltak a szobából, én pedig hangosan becsaptam utánuk
az ajtót. Most már biztos, hogy el kell tűnnöm innen. Nem is pazaroltam tovább az időt, a bőröndömben lapuló
hátizsákba tettem a telefonom, pénztárcám és kimentem a szobából. Bezártam
magam mögött az ajtót, majd a lifthez sétáltam. Magam mögé néztem, hogy nincs-e
mögöttem senki, vagy inkább nem követ-e senki. Miután megbizonyosodtam róla,
hogy nem beléptem a kis helyiségbe. Egészen a földszintig lifteztem, amikor egy
halk csengő jelezte, hogy megérkeztem kiléptem és egyenesen a recepciós pulthoz
siettem.
- Máris távozik? – kérdezte értetlenkedve az alkalmazott
fiú, amikor letettem a kulcsot a pultra.
- Igen. – bólintottam.
Miután megmondta, hogy mennyivel tartozok letettem a kért
összeget és kisétáltam a hotelból. Fogalmam sem volt, hogy hova kellene mennem,
de egy dologban biztos voltam, hogy busszal fogok menni. Sokáig gyűjtöttem az
autómra, most mégsem vihetem magammal. Szerettem ezt az autót, talán többet nem
is fogok olyan járműt találni, amelyik ennyire a szívemhez nőtt volna, de
muszáj róla lemondanom, nem tehetek mást, csak így tudok nyomtalanul eltűnni. A
buszmegálló nem volt messze a hoteltól, úgy 10 perc sétára lehetett, de
sötétben ezt a távot megtenni elég ijesztő volt úgy, hogy senki sem volt velem.
A buszmegállóban senki sem állt, a táblához sétáltam, amely mutatja a legközelebb
induló buszt, ami Texasba megy. Kezdésnek nem lesz rossz. A táskámban kezdtem
kotorászni a pénztárcám után, amikor valaki megfogtam a derekam és felemelt a
talajról. Felsikítottam a hirtelen ért meglepetésről, de egy másik kéz a számra
tapadt. A táskám egy kisebb puffanással ért földet, amit ha jól hallottam
valaki fel is vett, de nem láttam, mert az illető, aki a derekam fogta már vitt
is az ellenkező irányba. Egy fekete autó hátsó ülésére dobott, ijedten másztam
a másik felére és néztem fel a „támadóimra”, de nem hittem a szememnek, amikor
Nick és Hank állt az autó ajtajában.
- Van, ami elől nem futhatsz el, Stella. – szólalt meg
Nick.
- Te ezt nem érted! – vágtam hozzá idegesen.
- De nagyon is értem, jobban, mint gondolnád. – vet ellent
a kijelentésemnek.
- Miért nem jöttetek oda, hogy tartsak veletek? Miért
kellett rám hozni a szívbajt? – kérdezem háborogva.
- Azok után, hogy letagadtad ki vagy gondoltuk nem
szívesen jönnél velünk. – mondta ezúttal Hank.
- Jól gondoltátok, most sem szívesen megyek veletek! –
forgattam meg a szemem. – Nyomozó létetekre képesek voltatok elhurcolni a
buszmegállóból? – tettem hozzá hitetlenül a kérdésem.
- Most nem nyomozóként vagyok itt. – közli velem Nick.
- Szuper, egyre jobb! – dünnyögöm. – És most? – vetem fel
a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott.
Miért nem hagytak elmenni Texasba? Megkönnyítették volna
vele az életem és az övéket is. Mi értelme volt levágnom a hajam, ha ugyan úgy
felismernek? Annyira buta vagyok, hogy az már fáj….
- Elviszünk innen egy biztos helyre. – néz Hank Nickre.
- Oké és az hol is van? – kérdezem értetlenül.
- Nálam. – mondja Nick olyan „ez egyértelmű” stílusban. –
Egyébként tetszik a hajad. – teszi hozzá egy kaján vigyorral az arcán.
- Kösz, bár elégedettebb lettem volna, ha elmehettem
volna. – motyogtam.
- Hova mentél volna? – kérdezi kíváncsian Hank.
- Nem mondom meg! – tettem karba a kezem.
Hank elnevette magát, ahogy Nick is. Bosszantott, hogy
ennyire nevetségesnek gondolnak, pedig én halálosan komoly arcot vágtam és
komolyan is gondoltam, amit mondtam. Miért mondanám el nekik azt a helyet, ahol
soha nem keresne senki és ott kezdhetnék új életet? Nem is értem….
- Nevessetek csak… - motyogom.
- Ne haragudj, de ez tényleg jó volt. – nevet tovább
Nick.
- Meddig fogunk még itt ülni? Kezdek fáradt lenni, már ha
észrevettétek nem rég kerültem ki egy mocskos intézetből és kiestek a napok,
amiket ott töltöttem, szóval mehetnénk? – sürgettem őket.
- Persze, már indulunk is. – bólint Nick.
Miután beült Hank a kormány mögé, Nick pedig mellé a
kezem észrevétlenül az ajtó kilincsére csúsztattam és miközben ők bekötötték
magukat kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Nem gondolkoztam, eszeveszett
tempóban kezdtem rohanni vissza a buszmegállóba. A busz már beállt, de
intettem, hogy várjon meg, amit meglepő módon meg is tett. Fellépkedtem a
lépcsőn és leültem az első ülésre.
- Szépségem, jegy nélkül nem megyünk sehova! – szólt oda
nekem a sofőr.
- Megkeresem a pénztárcám, induljon már! – kiabáltam rá.
Meghökkent a széken, majd becsukta az ajtót és
elindultunk. Fogalmam sem volt, hogy miből fogom kifizetni a jegy
árát, hiszen az autóba hagytam a táskám. Eltelt 10 perc én pedig még mindig
tanácstalanul ültem az ülésen.
- Nos, hova szeretne jegyet venni? – szólalt meg a sofőr.
- Texasba. – mondtam.
- Pénz? – nyújtotta a kezét.
- Nincs nálam pénz. – néztem le a földre.
- Akkor le kell szállnia. – rántott vállat és lassítani
kezdett.
- Ne! Kérem! – álltam fel és odasiettem mellé. – Nagy bajban
vagyok, bármit megtennék, hogy elvigyen Texasba! – fogtam könyörgőre a dolgot.
- Bármit? – emelte fel a szemöldökét.
- Az illem keretein belül. – jelentettem ki.
- Ért a gyerekekhez? – sóhajtott.
- Igen. – válaszoltam értetlenül.
- Van egy ott hátul, egy fiatal nő vigyáz rá, de nem
passzol valahogy a kezébe az a gyerek. – biccent a busz hátulja felé. –
Elviszem ingyen, ha hátramegy és elhallgatatja végre azt a gyereket! – kiabál,
hogy hátra is hallják.
- Ennyi lenne? – nevetek fel. – Simán menni fog. – teszem
hozzá.
Hátrasétálok a buszon és leülök a nő mellé. Idegenkedik
tőlem, amit meg is értek, de hallotta a busz sofőrjét, akinek a türelme már
fogytán van, ezért közelebb hozta hozzám a gyermeket, aki alig múlt el 5
hónapos. Őszintén szólva még sosem volt a kezemben ilyen kicsi baba, de muszáj
volt belemennem, hogy elvigyen innen messzire a sofőr.
NICK SZEMSZÖGE
Futottam utána, néztem, ahogy elindul a busz, amire
felszállt. Reménytelenség töltött el, hogy soha többet nem fogom látni, hogy
nem tudom elmondani neki az igazságot az életéről. El kellett volna neki
mondanom, hogy olyan vagyok, mint ő, Grimm. Nem őrült meg, tudom milyen érzés,
amikor először meglátod a szörnyet az emberekben és nem tudod hova tenni,
képzelődésnek gondolod, de Stellának segítségre van szüksége. Hank futott
mellém, kifújta a levegőt, amikor látta, hogy egyre távolodik a busz, amire
felszállt Stella.
- Elment. – állapítja meg.
- Meg fogom találni. – jelentem ki.
Odasétáltam az oszlophoz, amire fel vannak tüntetve a
buszok indulása és érkezése. Leolvastam, hogy melyik busz megy most pontosan,
de amikor megláttam, hogy Texasba megy megakadt a tüdőmbe a levegő. Meg kell
állítanom azt a buszt. Ez volt az első gondolatom, mielőtt Hank felé fordultam
volna.
- Hívd fel a buszállomást, hogy állítsák meg a buszt, ami
most indult el Texasba! – mondom sürgetően.
- Texasba? – kérdezi meglepetten.
- Igen, siess, nem érhet ki a városból! – sürgetem jobban.
Tudom, hogy Stella bajban van, hiszen a vacsoránk napján
megharapta egy vérszívó, amit Rosalee-tól tudok. Jó helyre ment, megkapta a
megfelelő orvosságot, de nem tudta ápolni a kezét, magát, ezért is kell őt
megkeresnem, mielőtt késő lenne és végleg olyanná változna. Nem követett el
bűncselekményt a srác, aki megharapta, ha mégis nem csukhatnám le azért, mert
megharapott egy lányt, hogy olyan legyen, mint ő, úgysem hinnének nekem. Egy dolgot
már megtanultam Grimm életem alatt, soha ne beszéljek senkinek a látottakról,
mert nem értenék meg. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam Rosalee-t, miközben
reménykedtem benne, hogy még a fűszerüzletben lesz.
- Nick? – szólt bele a telefonba.
- Rosalee, Stella felszállt egy buszra egyenesen Texasba
megy, de meg fogjuk állítani őt. – hadartam a telefonba.
- Bekente a kezét és bevette a tablettát, amit adtam
neki? – kérdezi nyugodt hangon.
- Nem és fogalmam sincs, hogy hol vannak, már kerestem a
házában de nem találtam sehol… - mondom már teljesen pánikban.
- Nyugodj meg Nick, ha minden igaz még nem késő, ugyanis
a vérszívó méregnek kell legalább 1 hét, hogy elkezdjen hatni, az átváltozás
pedig kerek egy hónap kínszenvedés. – mondja, de ezzel egyáltalán nem nyugtat
meg sőt, csak még jobban ideges lettem.
- Tudnál még abból a valamiből hozni? – kérdezem, miután
beültem az autóba, mivel Hank intett, hogy menjünk.
- Persze, csak mondd, hogy hova vigyem. – mondja még
mindig nyugodtan Rosalee.
- Majd mi a fűszerüzletbe visszük Stellát. – jelentem ki.
- Rendben. – ért velem egyet, majd leteszi a telefont.
- Nick, beszéltem a buszvezetővel, aki a Texasba tartó
busz sofőrje. Pár méterrel vannak Portlandtől, a lelkére kötöttem, hogy
semmiképpen ne azt mondja, hogy a rendőrség miatt állnak meg, csak annyit fog
mondani az utasoknak, hogy defektet kaptak és nemsoká jön a pótbusz. –
magyarázta, miközben kivezet a városból.
- Nagyon helyes. – motyogom.
Hank ezután nem mondott semmit, csend telepedett le
közénk. Tudta, hogy most nagyon feszült vagyok és nem tudnék vele úgy
beszélgetni, ahogy ő gondolja. Már rég óta társak vagyunk, teljesen és feltétel
nélkül bízunk egymásban, egyedül ő tudja, hogy mi is vagyok tulajdonképpen, na
meg persze Rosalee, aki egy rőtbundás. Hogy is hagyhatnám ki Monroe-t, akivel
egy nyomozás során találkoztunk, ő is a „keverékek” csoportjába tartozik, azon
belül is dúvad. Ők azok az emberek, akik mindig mellettem állnak és mindenben
segítenek és nem kérnek érte semmit. Belemerültem a gondolatomba, fogalmam sem
volt, hogy mit fogok mondani Stellának, amikor felmegyek a buszra és megkérem –
szándékosan az előbbi incidens után –, hogy jöjjön velünk. Talán azt fogom mondani, hogy a sérülése miatt
kell velem jönnie, ami igaz is lenne, de főként azért nem engedhetem el, mert
Grimm és nem tudja, hogy az. Ez veszélyes rá nézve és a „gonosz emberek”
könnyen ki tudják ezt a képességet használni, főleg, ha az ember semmiről nem
tud. Nem szeretném, hogy Stella rossz társaságba keveredjen, ahhoz túl jónak
tűnik, bár a hirtelen stílusváltása miatt eléggé megváltozott. Nem kellene
ilyeneket gondolnom, de még rövidebb hajjal is ugyan olyan jól néz ki, mint
eddig, de ezt persze nem hangoztatom, legalábbis Juliette nem nézné jó szemmel… Hank hangja szakított ki eddigi gondolkodásomból.
- Nick, ott a busz! – mutat előre, miközben lassít.
- Szuper! – csapom össze a kezem.
Kiszálltam az autóból, magam után hangosan becsaptam az
ajtót és elindultam a busz felé. A sofőr kinyitotta az ajtót, majd felléptem a
kivilágított buszra. Tekintetemmel egy személyt kerestem, Stellát.
Összefonódott a tekintetünk, de az arcán csupán rémültség ült semmi más.
Megvárta, ameddig odasétálok mellé, aztán felnézett rám.
- Miért nem engedsz el? – kérdezte halkan.
- Mert segítenem kell neked. – guggoltam le mellé, hogy
egy szintben legyen a fejünk és a szemébe tudjak nézni. – Miután segítettem
neked ígérem, hogy oda mész, ahova akarsz. – néztem a szemébe.
Tétovázott, láttam rajta, hogy nem biztos benne, hogy
velem kellene jönnie, de bíznia kellene bennem, hiszen tényleg csak segíteni
akarok neki. Ha ezt most nem teszem meg és Texasban változik vérszívóvá, ami
egyébként egy olyan faj, ami vérből táplálkozik és durva gyilkoló gép lehet
belőle, nem lesz mellette senki, aki meg tudná érteni mi történik vele, ezért elfajulhatnak
a dolgok. Félve nézett bele a szemembe, mintha tartana attól, hogy átverem,
pedig semmi okom nem lenne rá, hiszen nemrég még társak voltunk a rendőrségen,
ahonnan a kerti incidens után elbocsájtották. Nem is értem, hogy miért, hiszen
nem tett semmi törvénybe ütközőt, csak megvédte magát, tudtommal.
- Rendben. – mondta ki végül.
Felálltam és vártam, hogy elköszönjön a mellette ülő
nőtől és kisbabától, akivel látszólag jó viszonyt ápolt. Az első ajtóhoz
sétáltunk, megálltam a sofőr mellett, hogy megmagyarázzam miért is kellett neki
valójában megállnia félút előtt.
- Köszönöm, hogy megszakította miattunk az utat és
elnézést a félreértésért, de ez a lány éppen egy szemtanú egy gyilkosságban. –
találtam ki egy jó indokot, bár nem vagyok jártas a hazugságokban.
- Semmiség, amúgy sem vett jegyet a hölgy. – nézett bosszúsan
Stellára, aki lehajtotta a fejét.
- Mindenestre köszönöm és elnézést, viszlát! – intettem,
majd megragadtam Stella karját és lehúztam őt a buszról. – Nem vettél jegyet? –
ostromoltam rögtön, miután leszálltunk.
- Nem, az autóban maradt a táskám és az „amúgy sem vett
jegyet” buszsofőr ingyen elvitt volna, ha vigyázok, vagyis csendben tartom a
gyerek, aki mellett ültem. – magyarázza ki magát bosszankodva.
- Nem tudom kinek higgyek… - mondtam halkan.
- Pft… - fújtatott egyet.
- Ezt mire véljem? – emeltem meg a szemöldököm.
Válaszul csak megrántotta a vállát, bár a sötétben nem
lehetett jól látni. Hank az autóban várt, már tanultam az előző esetből
kinyitottam Stella előtt az ajtót, majd megvártam, hogy beüljön és
becsusszantam mellé.
- Hello Stella! – motyogott Hank.
- Ö… Hello. – motyogott Stella.
Hank nem kérdezett semmit, nem is szólalt meg, csak
beindította a motort és elindult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése