Sziasztok! Ismét új fejezet érkezett,
remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Ha valaki esetleg szeretne csatlakozni a
facebook-os csoporthoz itt a link: https://www.facebook.com/groups/920336801417416/
Véleményeket szívesen fogadok, jó olvasást JMiután elmondtam a nyomozóknak, hogy mi történt hazaküldtek, hogy pihenjek, de tudtam, hogy nem fog menni. Folyamatosan a ma történtek jártak a fejemben, nem tudtam másra gondolni. Nick olyan arckifejezéssel néz rám, mintha ő is ugyan ezt élte volna át, nem tudom mihez hasonlítani ezt az arcot. A nappaliban ülök és éppen kötözöm a sebem, mert a sebtapasz már kellően véres lett a cseréhez. Miután végeztem a szobámba sétáltam és levágódtam az ágyamra. Egyszerűen kimerültem ma, de nem lennék képes aludni, nyugodtan legalábbis nem. Elővettem a laptopom és az asztalhoz ültem. Eszembe jutott az éttermes beszólás is, a dúvadas, nagyon kíváncsi lettem, hogy az mi is. A Google-ben egyszerűen beírtam. Sok találat érkezett, én a képekkel kezdtem, de semmi konkrét nem volt ott, ezért a weboldalakon kezdtem el kutakodni. Az egyik cikk felhívta a figyelmem.
„ A dúvad egy
keverék lény, amely képes akár egy egész falut is egy 5 tagú falkával karöltve
kiirtani. Ez a fajta a középkorban kihalt, mint minden más keverék lény. Ha
netalántán mégis összefutnánk eggyel ajánlatos nagy ívben elkerülni,
veszélyesek és vadak. Vannak példányok, akik a „jó” utat követik, de adódik
alkalom, amikor rajtuk is eluralkodik a hév és elpusztítják ami az útjukba
kerül. Kedvelt prédája volt a Grimmeknek is, számukra kész élvezet volt egy-egy
dúvad lefejezése. Főként karddal irtották ezt a fajt.”
Ebből a cikkből sok mindent megtudtam, de még mindig nem
jöttem rá, hogy miért gondolták, hogy én egy ilyen lény vagyok. Mert már egy
napja nem ettem és eléggé éhes voltam, vagy a kinézetem hasonlít egy
farkaséhoz? Talán a hosszú haj teszi... Viszont volt egy rész a cikkben, ami
szintén megfogott, volt olyan, aki ezeket irtotta, a Grimm. A szó kék színű
volt, ezért rákattintottam és egy teljesen más honlap töltődött be, különböző
képekkel. Az elejét kezdtem olvasni:
„Grimm. Manapság
mit is értünk ezen a szón? A középkorban, vagy még régebben élt embereket, akik
képesek voltak meglátni, amit más emberek nem. A belső sötétséget, a rejtőzködő
fenevadat. Az ő dolguk volt az olyan lényeknek a megfékezése, akik veszélyt
jelentettek az emberekre. Gyilkoltak, hogy élhessenek, de ezt a Grimm nem
hagyhatta. A jellegzetes módszere a fej levágása volt, úgy gondolta, így végleg
elpusztíthatja a gonoszt. A keverék lények féltek tőlük, amikor meglátták őket
tisztán tudták, hogy halál vár rájuk. A Grimmek nem voltak kíméletesek,
kegyelmezőek, nem esett meg egy ártatlan lelken sem a szívük, minden keverék
lényt, akivel összefutottak megöltek, vagy rosszabb esetben követték őket és váratlanul
végeztek velük. A Grimmek csoportokban dolgoznak, egy önálló Grimm veszélyt
jelentett volna a királyi családokra, akik akkoriban uralkodtak.”
Hasznosnak tűnt ez a honlap, de tudom az internetről,
hogy nem lehet mindent elhinni, amit olvasunk. Lecsuktam a laptopom és úgy
gondoltam elkezdek készülődni a vacsorára, hiszen nemsoká 7 óra. Levettem a
ruháim és beálltam a zuhany alá, miközben a meleg vizet folyattam magamra
folyamatosan egy mondat járt a fejemben. ...képesek
voltak meglátni azt, amit más emberek nem. Talán én is ilyen lennék? Vagy
én valóban csak képzelődök? Eleinte tisztában voltam azzal, hogy csupán fáradt
voltam, aztán pedig a benzinkútnál már egyre biztosabb voltam benne, hogy nem
vagyok őrült, de amikor megtámadott az a madár már 100%-ban biztos voltam, hogy
ez valójában megtörténik. Nem tudom hogyan, miért, lehetséges-e ez, de
megtörtént. Zuhanyzás közben is folyamatosan ez járt a fejemben,
egyszerűen, mintha beleégették volna azt a szót, hogy Grimm. Miután végeztem a
zuhanyzással egy törölközőt tekertem magam köré és a sminkes táskámmal a
kezemben a tükör elé álltam. Nem akartam túlzásba vinni a sminkelést, de
elegáns helyre megyünk vacsorázni, szóval nem akarok csalódást okozni senkinek.
Juliette valami udvarias, elegáns, bátor személyre számít, de csak egy gyáva,
fegyelmezetlen, szétszórt lányt kap. Próbálom ezt ruhával, sminkkel elrejteni,
de előbb vagy utóbb úgyis ki fog ismerni, az pedig még kínosabb lenne. Enyhe
sminket vittem fel, a hajam megszárítottam és begöndörítettem, majd a jobb
vállamra helyeztem. A szobámban még mindig ott hevert a nagy kupac ruha az
ágyon, de abban nem volt semmilyen „elegáns” ruha, csak farmerek, laza pólók,
terepmintás nadrágok és felsők. Az egyik dobozhoz sétáltam, mert tudtam, hogy
abban lesz az, amit valóban keresek. Régen a papa vett nekem ballagásomra egy
nagyon szép ruhát, amit el is hoztam. Szép emlék fűz hozzá, nagyon boldog
voltam, amikor megkaptam, nem is értettem, hogy tudta azt, hogy nekem az a ruha
tetszik. Ismert, nagyon jól, de nem gondoltam volna akkor, hogy ennyire. Ma már
kevésbé szeretem az ilyen ruhákat, túl elegánsak és nem is tudnám hova hordani
őket, alapból herótom van a harisnyától és magas sarkú cipőktől. Valamiért
inkább ragaszkodok a tornacipőhöz, farmerhoz és pólóhoz, talán a stílusom
miatt... Kivettem a dobozból a ruhát és magam elé tettem. Nem sokat változtam,
mióta legutóbb ezt tettem. Igaz akkor még csak 18 voltam, az első randevúmra készülődtem,
ugyan ezt a ruhát vettem fel, de nem voltam benne biztos, hogy jól áll, amikor
a papa bejött és tudtomra adta, hogy gyönyörű leszek benne. Már akkor is tudott
belém önbizalmat önteni, talán most is ez hiányzik. Eszembe jutottak a szavai
és már biztos voltam benne, hogy ezt a ruhát kell felvennem, bár, amikor
utoljára rajtam volt a partnerem faképnél hagyott a pincérlánnyal egyetemben,
szóval a szép emlékekből lesznek rosszak. Persze, miért is lenne minden szép és
jó, ez nem egy mese... Felkaptam a ruhát és a dobozban rejtőző magas sarkú
cipőt is felvettem, majd a tükör elé sétáltam. Mindig megteszem, hogy megnézem
a „végeredményt” az úgynevezett alkotásomnak, de most sem voltam vele
megelégedve, mint semmivel. Valahogy ha látom magam szemtől szembe szembesülök
vele, hogy sosem leszek elég jó semmihez, elvégre az első napomat is elrontottam,
hibáztam, de próbáltam helyre hozni, talán sikerült is, talán nem, ezt már csak
Nick tudja. A doboz alján még volt valami, emlékeztem rá, hogy azt odatettem,
szintén egy szép emlék, csak régebbről. Mama adta nekem, azzal a mondattal,
hogy anyukámé volt. Nagyon szép nyaklánc, kifejezetten ehhez a ruhához találták
ki, ha felveszem olyan érzés jár át, mintha anya is itt lenne velem. Ezért is
szerettem régen felvenni, mielőtt túltettem volna magam a baleseten, hogy újra
érezhessem őt, azt, hogy velem van. Amikor már lezártam magamban a dolgot
eltettem a nyakláncot a szekrényem mélyére és 18 éves koromig elő sem vettem.
Most pedig újra a kezemben fogom és ismét előtör az érzés, amit 5 évesen
éreztem, de már nem szabadna, hiányozni kezdett. Nem emlékszem az arcára, a
hangjára, az illatára. Nem tudom milyen ember volt, milyen anya, szeretett-e,
de abban biztos voltam, hogy senkinek sem kívánom, hogy anya nélkül kelljen
felnőnie. Elhessegettem a gondolatokat és arra koncentráltam, hogy
magabiztosan odasétáljak az étterembe, megejtsük ezt a vacsorát, miközben én
folyamatosan mosolygok Nick barátnőjére, aztán hazasétálok, mert valószínűleg
két pohárnál több bort fogok fogyasztani, végül lefekszek és álomba sírom
magam, amiért ilyen csődtömeg vagyok. Tömören ennyiből fog állni a mai estém,
reggel pedig elmegyek bevásárolni, aztán pakolok ezerrel. Mindenhol
lekapcsoltam a villanyt, mert már sötétedett, majd felkaptam a kistáskám, amibe
beledobáltam a telefonom, pénztárcám és a fegyverem is – elvégre ki tudja
milyen alakok mászkálnak este az utcán, nem árt, ha van egy kis önvédelmi
fegyverem – majd bezártam az ajtót és elindultam gyalog a sötét utcán.
Megjegyeztem az étterem címét, tudtam is, hogy hol van, mert már elkocsikáztam
előtte, de gyalog sokkal messzebb volt. A cipőm kopogott az aszfalton, az utcán
pár járókelő sétálgatott, a hideg levegőtől pedig libabőrös lett a kezem. Lehet,
hogy nem ártott volna felvenni egy kabátot, de már félúton járok, nem mehetek
érte vissza. Az étterem elé érve elővettem a telefonom és megnéztem, hogy
mennyi is az idő. 7:01 volt, tehát még időben voltam. Talán 5, vagy 10 percet
várhattam, amikor Nick és Juliette feltűnt az utca végénél. Ráérősen sétáltak felém,
amikor elém értek elmosolyodtam.
- Üdv, Stella vagyok! – nyújtottam a kezem Juliette felé.
- Hello, Juliette! – fogott velem kezet.
Kedves lánynak tűnik, egyáltalán nem olyan tipikus
„plázacica”, ez tetszett. Nincs egy barátnőm sem Potlandben, talán Juliette-tel
egy kicsit össze tudok barátkozni, bár ez lehet, hogy nem túl jó ötlet, hiszen
tetszik nekem a barátja...
- Sokáig vártál? – szólalt meg Nick.
- Nem, úgy 5 perce értem ide. – mosolyogtam.
- Gyalog jött? – kérdezte Juliette.
- Igen, de kérem ne magázzon, nem vagyok olyan öreg. –
nevettem fel.
- Rendben, de akkor te se engem. – nevet ő is.
- Oké. – mosolygok, hiszen muszáj.
- Menjünk be, 7-re foglaltam az asztalt, már 10 percet
késtünk. – néz az órájára Nick.
Elindultunk az ajtóhoz, amit Nick illedelmesen kinyitott
nekünk, aztán becsukta mögöttünk. Az étterem előtere tágas volt és szép,
pirosak voltak a falak és márványból volt a padló, amin szintén piros szőnyeg
futott. Olyan elegáns volt a hely, hogy az öltözékem a falakhoz képest
alulöltözött volt. Nick beszélt pár szót a recepcióssal – vagy akárkivel – a foglalásunkról,
majd az éttermi részlegbe vezettek minket az asztalunkhoz. Bent sok ember volt,
ismét alulöltözöttnek éreztem magam hozzájuk képest, bár Juliette ruhája sem
volt elegánsabb az enyémnél. Ő egy egyszerű piros, kivágott ruhát vett fel,
hozzá fekete boleróval. Nick pedig öltönyben volt, ami nagyon jól állt neki.
Fényben nem tudtam nem észrevenni a sebet az arcán, de nem szerettem volna
rákérdezni, legalábbis Juliette társaságában nem. Leültünk az asztalhoz, közben
már meg is érkezett az egyik pincér, aki bort kínált nekünk, természetesen
mindenki kért egy pohárral.
- Szóval, Stella, elmeséled, hogy hogyan lettél nyomozó?
Biztos van valami oka, amiért ezt a szakmát választottad. – kérdezte hirtelen
Juliette.
- Nos, az úgy történt, hogy középiskolás koromban a
nagymamám elgázolták. Kimentek a rendőrök és nyomozók, de annyiban hagyták az
ügyet azzal, hogy baleset volt, pedig, aki elgázolta őt máig sem került elő.
Igazságtalanságnak gondoltam a dolgot, ekkor döntöttem el, hogy nyomozó
szeretnék lenni. – meséltem mosolyogva, bár legszívesebben földhöz vágtam volna
egy poharat.
- Ez szörnyű, sajnálom a nagymamád! – mondta Juliette.
- A nagyszüleiddel éltél? – kérdezte zavarodottan Nick.
- Igen. – bólintottam.
- Miért? – kérdezte ismét.
Nem akartam erre válaszolni, azt már nem tudtam volna
mosolyogva elmondani. Nem lettem volna képes erről most beszélni, Juliette
észre is vette ezt, ezért is próbálta terelni a témát.
- Mindenesetre jól végezheted a munkád, mivel sikerült
lelőnöd azt az alakot, aki megtámadta Nicket. – nézett rám Juliette.
- Nick is egyszer meglőtte, amikor rám támadt, úgy
látszik nem adta fel olyan könnyen. – ittam bele a boromba.
- Kemény lehet ez a munka, de meg szerettem volna
köszönni, hogy nem hagytad meghalni Nicket, nem is tudom mi lett volna velem! –
nevette el magát a mondata végére.
- Ugyan, ő is ugyan azt tette előtte pár perccel. –
legyintettem.
Nem szeretem, ha tartozok valakinek, ebben az esetben
Nicknek, de úgy gondoltam, hogy mindketten segítettünk egymásnak, akkor már „kvittek”
vagyunk. Kezdett kiürülni a poharam, nem akartam sokat inni,
nehogy véletlenül olyan dolgokat tegyek, vagy mondjak, amiket valójában nem
szeretnék. Ennek ellenére újabb pohár bort kértem, amit le is húztam, mire csak
kérdő pillantásokat kaptam, muszáj volt megszólalnom, mert teljesen hülyének
néztek.
- Ez a bor nagyon finom! – tettem le az üres poharat.
- Ezzel egyetértek! – ivott bele a sajátjába Juliette.
Ezután meghozták a vacsorát, ami krumpli volt valamilyen
hússal és salátával. Egyből elkezdtem enni, már éhes voltam, holnap azzal kell
kezdenem, hogy elmegyek bevásárolni. A kaján kívül még úgyis kell pár cucc.
- Hogy tetszik Portland? – szólalt meg Nick.
- Eddig tetszik, de nem gondoltam, hogy rögtön az
érkezésem után már ilyen dolog fog történni. – fejtettem ki a véleményem.
- Elég furcsa dolgok szoktak erre történni. – mondja
Juliette.
- Például? – kérdeztem kíváncsian.
- Például nemrég elraboltak egy kislányt, akit az erdő
mélyében levő ház pincéjébe rejtettek el. – mesélte Nick.
- Hogy találták meg? – kérdeztem.
- Némi segítséggel.... – mondja halkan Nick.
- Miféle segítséggel? – fordul felé Juliette.
- Hank és én követtük a nyomokat, majd rábukkantunk a
házra. Ha Hank nem vette volna észre a lábnyomot, nem találtuk volna meg a
kislányt. – magyarázza Nick, de nekem volt egy olyan sejtésem, hogy nem
teljesen mond igazat.
- Hank is nagyon jó nyomozó. – néz rám Juliette.
- Oh, tudom. – mosolyodok el.
- Nem tűnt még fel neked, hogy tetszel neki? – nevet Nick.
- Tessék? – kérdezem döbbenten. – Nem, ez biztosan nem
így van. – rázom meg a fejem.
- Pedig nekem nagyon is úgy tűnik. – erősködik.
- Inkább folytassuk az evést! – veszem fel a villám a
tányérról.
Nick csak nevetve megrázta a fejét, mintha ezzel olyan
vicces dolgot mondtam volna. Folytattuk a vacsoránkat, közben pedig
beszélgettünk mindenféle dologról. Jól éreztem magam a társaságukban, de Nick
folyamatosan visszatért Griffin nyomozóra, amit nem értettem. Juliette-tel a vacsorát egy pohár borral zártuk, Nick már
nem kért, mert szerinte ő már túl sokat ivott és valakinek kettőjük közül haza
kell találnia, nos, azt nem tudom én hogyan fogok hazatalálni...
- Köszönöm a vacsorát, kedves volt tőletek, hogy
meghívtatok, jut eszembe, nem tudtok egy jó bevásárlóközpontot? – kérdezem, de
egyre jobban kezdem elveszíteni a fonalat, jobban kell vigyáznom, hogy mit
mondok és mit nem.
- Nem messze Hank házától van egy jó bolt, ha megkéred őt
szívesen megmutatja. – válaszol Nick.
- Köszönöm, de szerintem egyedül is oda fogok találni. –
mosolygok rá. – De jobb lesz, ha én elindulok, Juliette-tel ellentétben engem
nincs ki hazakísérjen, még egyszer köszönöm a vacsorát, jó éjt! – álltam fel,
majd kisétáltam az étteremből.
Most sokkal hidegebb volt, mint, amikor elindultam. A
kezem magam elé kulcsoltam, ezzel valamivel melegebb lett, de még így sem volt
elég. Az utcán csak én sétáltam, bár mellettem néhány kocsi elsuhant, azok hangján
kívül csak a cipőm kopogását lehetett hallani. Ahogy egyre közeledtem a
házamhoz kezdtem megnyugodni, hogy semmi sem történt velem az úton, de ebben
elbizonytalanodtam, amikor egy ág hangosan reccsent mellőlem az egyik park
irányából. Sietősebbre vettem a tempóm, nem akartam, hogy rájöjjön, tudom, hogy
engem követ, ahogy azt sem akartam, hogy megtámadjanak. A számhoz emeltem a
kezem és beleleheltem. A bor tisztán érződött a kezemben, de csak reménykedni
tudtam, hogy a támadóm nem gondolja, hogy teljesen részeg vagyok. A táskámban
kezdtem kutakodni, mintha csak a telefonomat keresném, de a célom nem a
telefonom, hanem a fegyverem volt. Ha már támadnak önvédelemnek számít, ha
pedig nem, akkor is rászegezhetem és akkor nyugodtan elsétálhatok. Miközben
sétáltam a kistáskában kutakodtam, de mintha egy nagy bőröndben tettem volna
ezt, sehol sem volt. Amikor végre megtaláltam már a földön fekve találtam
magam. A szemem tágra nyitottam, a levegőt kapkodtam és a fejemet is forgattam,
hátha látok még valakit erre, de semmi. Szédülni kezdtem, küzdöttem az ellen,
hogy elájuljak, ébren kellett volna maradnom, de minden erőm kiszállt belőlem,
ezért hátrahajtottam a fejem és mély lélegzeteket vettem. A bal alkarom
lüktetni kezdett, nem tudtam mitől, ugyanis eddig még nem fájt semmim. Amikor
felemeltem, hogy megnézzem valami meleg folyadék csöppent az arcomra.
Meghökkentem és magam mellé szorítottam a kezem. Felültem a szédülésem ellenére,
próbáltam erős lenni, haza kell mennem, otthon „biztonságban” leszek. És a haza
szó alatt nem a portlandi házamat értem... Sikerült valahogy felállnom és a
táskám után kezdtem nézelődni, amikor megláttam mellettem körülbelül két
méterre heverni odasétáltam, de nem voltam valami stabil. Lehajoltam a
táskámért, de amikor felegyenesedtem borzasztóan szédülni kezdtem. Egy épület
oldalához sétáltam és leültem a fala mentén a földre. Nagyon hideg volt a kő,
de ezzel szerettem volna a legkevésbé foglalkozni. Lépteket hallottam, a
táskámban kezdtem kutakodni, amikor megtaláltam a fegyverem magam mellé
rejtettem. A közeledő alakra néztem, akinek az arcán egy elégedett vigyor ült.
Az ajkain volt valami.... valami, ami az én vérem! Közelebb lépett hozzám,
ekkor felismertem az illetőt, Jack volt az a gyorsétteremből. Hogy kerül ő ide?
- Mit akarsz tőlem? – szorítottam meg a karom, mert már
eléggé fájt.
- Már rég óta vártam arra, hogy megkóstolhassam a véred. –
guggolt le elém. – Az étteremben muszáj volt valamit adnom, hogy vissza tudjam
tartani magam. – tette hozzá.
És világos lett minden. Az, hogy miért hozott sebtapaszt az étteremben, de nem
láttam különös arcot, semmi sem történt.
- Mit akarsz tőlem? – tagoltam a szavakat.
- Nem akarlak megölni, ha erre gondolnál, csak tudod
ebben a városban mindenféle lény van, csak olyan nincs, mint én. Egyedül érzem
magam, kell egy társ. – néz mélyen a szemembe, de az övé nem olyan, mint az
enyém, az övé piros, mint a vér, megijedtem tőle.
- Milyen társról beszélsz? – kérdezem remegő hangon.
- Látom képben vagy, nem azzal kezdted, hogy miféle
lények élnek a városban, ezzel valóban megkönnyítetted a dolgom. – fejti ki a
dolgot. – Tán’ Grimm vagy? – húzza fel a szemöldökét.
- Nem, én nem vagyok semmi! – tiltakozok rögtön.
- De az vagy, csak nem tudsz róla. – legyint. – Most pedig
olyan leszel, mint én. – közli, majd megfogja a remegő kezem, azt, amelyiket
megharapott. – Szép ez a seb, jó közelről látni a fogsorom. – mondja büszkén. –
De kell még egy kis... méreg, hogy teljesen olyan legyél, mint én. Megengeded? –
kérdezi „illedelmesen”.
Nem válaszoltam, nem tudtam volna olyan magabiztos
maradni, mint amilyen szerettem volna. Jack a kezem fölé hajolt, rettenetesen
féltem, hogy mi fog történni ez után. A szája elé tette a kezem, majd rám
nézett.
- Lehet, hogy egy kicsit fájni fog, de a végeredmény
bámulatos lesz! – mosolyodik el.
- Ne... kérlek... – nézek rá könyörgően.
- Kell egy társ... – suttogja és újra ráharap a kezemre.
- Áh! – kiáltok fel.
Ezúttal borzasztóan fájt, amit tett. Mi fog velem
történni? Percekig kínozta a kezem, a fájdalom pedig kezdett
elviselhetetlen lenni. Miután elengedte a kezem erőtlenül magam mellé engedtem,
megkönnyebbülés járta át a testem. Jackre nézem, aki megnyalta az alsó ajkát és
elvigyorodott. Hirtelen jött egy érzés, feszítést éreztem a mellkasomban. Az
egész testem megfeszült, a hátam a hideg falnak csapódott. Alig vártam, hogy
elmúljon ez az érzés. A fájdalom, amit akkor éreztem elviselhetetlen volt, legszívesebben
meghaltam volna, minthogy ezt éljem át.
- Nyugi, már csak egy pár perc... – hallottam Jack
hangját.
Ez volt az, amire utoljára emlékeztem.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése